Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1931–1937

1937. október

11 Őszintén megvallom, -bíztunk benne — és jólesett volna, ha nem csalódunk, — hogy a magyar keresztyénség fennállásának közelgő nemzeti jubiláris ünnepét és a római egyház nemzetközi eucharisztikus gyűlését kedves alkalmulhasználja majd fel a magyar rk. egyház arra, hogy a többi keresztyén egyház híveinek lelkét vérző és önérzetét sértő töviseket eltávolítja és a mindenki által— saját hívei által is — sóvárogva várt felekezetközi békességet visszaállítja. Mert ez egyedül- rajta áll. A kedvező alkalmat meg kellett volna ragadnia, nemcsak az általános szorongás feloldása érdekében, hanem azért is, hogy a vallásellenes áramlatok tábora lássa, hogy a Krisztus népe nemcsak prédikálni, hanem gyakorolni is tudja a békének, megértésnek és a szeretetnek egymást kímélni és elviselni tanító jézusi törvényét. Meg kellett volna ragadni a kínálkozó kedves alkalmat, hadd lássa az istentagadók balga serege, hogy Krisztus lelkében eggyé tömörült sereg áll vele szemben. Hadd tapasztalja, hogy a Krisztus hívei külön táborokban is azonos lélekkel, azonos -hűséggel, egyetértve állnak a küzdőtéren a közös ellenség ellen, a közös eszményekért. De meg kellett volna ragadnia ezt az alkal-mat azért is, hogy a jövő esztendő nagy jubiláris napján minden magyar keresztyén hívő egyező örömmel és keserűség nélkül tudjon együtt ünnepelni. Mert a mai, helyzetben mi aligha ünnepelhetünk, mert sem a magunk lelkiismeretének, sem az embereknek, sem az Istennek örömet hazudni nem tudunk. A mai helyzet pedig inkább siratni, mint jubilálni való. A mai felekezetközi tarthatatlan helyzet jellemzésére csak egyetlen esetet említek. Az egyik szerzetesi kézben lévő gimnázium e tanév elején csak azzal a feltétellel vett fel egy vegyes házasságból- való római katholikus gyermeket

r ha a szülők a régóta fennálló tisztes, de az evangélikus templomban megkötött házasságukat római katholikus pap előtt újból megkötik. Ez olyan szellemről tesz bizonyságot, amelyért csak pirulni lehet, de amely mellett mi nem ünnepelhetünk. Ne mondja senki, hogy a helyzet e valóságnak megfelelő rajza nem szükséges és nem időszerű. A betegség csak úgy orvosolható, ha nem titkoljuk el, hanem megvalljuk őszintén, hogy hol, mi és miért fáj. Az orvoslás azután azok kötelessége, akiknek arra tudást és hatalmat adott az Isten. De kell, hogy a bajt mindenki tisztán lássa, hogy mindenki vigyázóbb és gondosabb legyen. Minket a 1 elyzet ilyetén romlásáért se vád, se bűn nem tnhel. Mi a szenvedő és tűrő kisebbség vagyunk. A tűrésben pedig már elmentünk egészen addig a határig, ahol az önérzetről és az életről való lemondás kezdődik. Isten és a történelem ítélőszéke előtt a felekezetközi békét tudatosan- rontó, de egyúttal a vallás és az egyház tekintélyét és hitelét is pusztító -munkájukért azok feleljenek, akik ez áldatlan helyzetet előidézik és még -ma is ronják. De azok is, akik a békesség érdekében a helyzet orvoslását -elmulasztják és ezzel a vaílástalanság elhatalmasodását talán akaratlanul, de elősegítik. És mit tesz az állam? A háború előtt csaknem némán- és tétlenül nézte a nagy lél-ekrontást, amelyet köztünk a destruktív irányzatok ezer formáiban széltében végeztek. Igaz, hogy csaknem az életével fizetett ezért a hanyagságáért. A háború után sem tette meg mindazt, amit a köznyugalom és közjólét érdekében meg kellett és meg lehetett volna tennie. Minket azonban most csak az egyházi élettel kapcsolatos magatartása érdekel. Hazánkban az állam és az egyház viszonya hagyományosan, barátságos. Az elég gyakran változó kormányok számítanak az egyház nemzetépítő munkájára és ezt a -munkát maguk is támogatják. Az állam szemében minden- egyes egyház nemzetfenntartó tényező, miért is valamennyinek készséggel nyújt segítőkezet. Viszont az -egyházak is hűséggel és kitartással szolgálják az állam tisztes célkitűzéseit és rendjét. Uralkodó egyház nincsen ugya-n már nálunk, de másodrendű egyház van elég. Nem ugyan a törvények szerint, amelyek a