Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1931–1937

1933. szeptember

13 esetleg a községekkel megosztania. Javasol am, hogy ebben a kérdésben fel- 6. írat intéztessék az államkormányhoz. A tanítók helyzetét különösen nehéznek mondhatjuk. Rájuk nehezedik az a félszegség, hogy a tanítói javadalmazás búzafizetése olyan magasan van értékelve, ami sem az igazsággal, sem a méltányossággal, legkevésbbé pedig a tényleges helyzettel meg nem egyeztethető. Mentségül lehetetlen elfogadni azt az ellenvetést, hogy az állam a méltányos kiigazítás következtében nem bírná el a reá háruló terheket. Ki kérdezte valaha is a tehetetlen tanítóságtól, hogy az államnak ez áthárított terhét miből és hogyan hordja el? A sok mégis csak többet bir, mint az egyes. Javasolom, hogy a tanítói fizetések búzajárandóságának igazságos értékelése dolgában feliratot intézzünk az államkormányhoz. A tehervállalás terén rá kell mutatnom arra a szomorú jelenségre, hogy sok embernek ia nehéz gazdasági helyzetben is mindenre inkább telik, mint az egyház támogatására. Az önkéntes adományok megcsappanásán senki meg nem ütközheiik. Mikor a mindennapi kenyérre is szűkösen jut, akkor az adakozó kéz csak szűkmarkú lehet. Az egyház fenntartás kötelezettsége alól azonban egyetlen igaz evangélikusnak sem volna szabad magát kivonnia. Hiszen sokszor egyetlen mozijegy árán egész évi egyházi járulékát leróhatna. A jóakaratról szólva lehetetlen, hogy egyházi lapunkról is ne ejtsek egy szót. Egyházi lapunkat most már Budapesten adjuk ki. Gyengeségeiből lassanként kiápolgatjuk. Azzá igyekszünk tenind, aminek lennie kell: a magyarhoni evangélikusság tükörképének, törekvései szócsövének, követelménye alakító szószóló jóinak. Ezt a lapot minden evangélikus csalóidban olvasni kellene. Ha napilap nélkül nem tud a mai ember élni, egyházi lap nélkül nem szabad az evangélikus embernek élnie. Senkinek sem szabad közönyösen nézni egyháza küzdelmeit, céltűzéseit, szenvedett sérelmeit és nemes törekvéseit. Szeretném, Ihta némi volna egyházunknak egyetlen presbitere és felügyelője sem, aki egyházi lapunkat szorgalmasan nem olvassa. Jól tudom és tudja mindenikünk, hogy lelkészeink kínosan küzdenek a megélhetés nehézségeivel. Demégsem tudom megérteni, hogy nyugdíjintézeti járulékaikkal elmaradnak. A napokban járt nálam egy lelkész özvegye. Azt panaszolta, hogy csekély nyugdíjjárulékából annyit visszatartanak, hogy sem magáról, sem gyermekeiről gondoskodni nem képes. A levonás azonban a férje által be nem fizetett nyugdijilleték törlesztésére történik. Mert valakinek a köteles hozzájárulást be kell fizetnie. S nem borzasztó-e elgondolni, hogy egy lelkész a maga mulasztása terhét elárvult családjára hagyja örökül! Mert akármilyen szegény is valaki, míg maga él és munkálkodhatik, bizonyosan könnyebben meg bírja a terhét, mint az a vagyontalanul maradt árva család, amelyet ma|ga után hagy. Esedező kéréssel fordulok azért lelkiésztestvéreimlhez, hogy nyugdíjintézeti tartozásaikat törleszteni igyekezzenek. Amilyen nehéz és küzdelmes az egyházi tisztviselők élete, éppen olyan nehéz a gyülekezeteké is. Szomorúan kell ia, hozzám érkezett jelentésekből .megállapítanom, hogy a gyülekezetek legnagyobb része adósságokból él. S vannak gyülekezetek, amelyek a felvett adósságok terhét annyira nem bírják, hogy iaz egyházi épületek elárverezésével fenyegetik őket. Olyan életbevágó kérdés ez, amellyel egyhóizunk egyetemének kell foglalkoznia. Javasolom, hogy a kerületi gyűlés keresse meg az egyetemes közgyűlést egy oly bizottság kiküldésére, amely bizottság hívatva legyen egyhóizunk gazdasági helyzetének és folyton szaporodó terheinek megszüntetése, illetve orvoslása ügyével a legkomolyabban foglalkozni.