Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1924–1930

1928. október

9 az egyik egyház az ország törvényei fölé emelkedik, míg a másik törvényben 8. biztosított jogait is csak kegyelemképpen kapja meg, ott egyenjogúságról nem beszélhetünk. Pedig amennyire gyenge az állani kormánya a nemzet társadalmában bármely téren és bármely formában jelentkező hatalmi törekvésekkel és elkülönző gőggel szemben, annyira gyengíti a törvények erejét, kockáztatja a társadalmi rendet és annyira veti prédára a felekezetek békés együttélését. Jelenségekre hivatkozni nem akarok, mert nem az a célom, hogy szítsam a parázsló tüzet, hanem, hogy a tagadhatatlanul terjedő beteges jelenségekre a gyógyító erők birtokosainak figyelmét felhívjam. Felhívom abból a meggyőződésemből kifolyólag, hogy ez a nemzet nem bírja ki egy lelki Trianon átkait. Már pedig lelki Trianon az, ha egységünket megbontják, ha önmagunkban meghasonlunk, mert egy belsőleg meghasonlott nemzetre a bizonyos halál vár. Nekünk a társadalomban történelmi szükségszerűséggel kialakult és fennálló osztályokat és felekezeteket nem egymás ellen ingerelni, hanem egymással harmóniába melengetni nemcsak emberi, hanem hazafias kötelességünk is. Ez a meggyőződés indított engem a szomorú összeomlás után arra, hogy az egyházak Ligájának ügyét támogassam. Ezért hangoztattam már hat évvel ezelőtt Londonban tartott egy beszédemben, hogy nem a Nemzetek Ligájától, hanem az Egyházak Ligájától kell várnunk a politikusok és a diplomaták tévedéseinek kiigazítását, a társadalmi osztályok kibékítését, minden jogos emberi, egyházi és nemzeti igény kielégítését. Szabad volt-e akkor csak elgondolnom is, de gondolhatta volna-e bárki is, hogy azt az eszményi egyesülést, mely akkor jött létre, mikor valamennyi egyház az eltöröltetés veszedelmének volt kitéve, a biztosabb idők beálltával némelyek majd egyoldalú és önző felekezeti érdekek eszközévé alacsonyítják és a nemzeti egység szolgálatára szánt tömörülést a nemzet nyugalmának és a felekezetek békés együttélésének kockáztatására használják fel? Egyedül csak ebből a nézőpontból kell megítélni és szabad józanul elbírálni, ha mi protestánsok a Mortalium Animos-féle — pápai rendeleteket, vagy az újabban a vegyes házasságok ellen megindult, országos törvényt támadó és családok és egyesek tisztességét rontó mozgalmakat szóvátesszük. Gyarlóság azt hinni és rövidlátás, vagy szándékos ferdítés azt hirdetni, hogy mi ezzel más felekezet magánügyeibe avatkozunk. Nem egy felekezet ügye ez, hanem a nemzet egységének és a társadalom nyugalmának kérdése. És az ilyen ferdeségeket a nemzet nyugalma és a felekezeti békesség érdekében nemcsak jogunk, hanem egyenesen kötelességünk szóvátenni. De én még most sem tudok és nem is akarok letenni arról a reménységről, hogy az egyházak végtére is megértik egymást és az összes bevett vallásfelekezetek úgy, amint azt az országokat és lelkeket felforgató világháború előtt tették, testvéri türelemmel és megértéssel töltik be ismét társadalmat irányító, embert nevelő és nemzetet építő szép hivatásukat. Lelkem bizodalmával és szívem esedezésével kiáltom tehát a túlsó táborba át s még akkor is átkiáltom, ha gúny és kicsinylés lenne rá a visszhang: Emberek, magyarok becsüljük meg egymást, tiszteljük egymás vallásos hitét, őrizzük meg a fele-