Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1912–1918

1917. szeptember

.165 középkori kath. egyházat alapjaiban megingató, sarkaiból kiforgató — kalapácsütéseinék 400-as évfordulóját szíveinkben Isten iránti igaz, mély hálával eltelve megünnepeljük, a hálás kegyelet- és szeretetteljes megemlékezés fénylő szövetnekét meggyújtva dr. Luther Márton wittenbergi sírboltja fölött, aki „nekünk szólta az Istennek beszédét". A ker. gvámintézeti közgyűlés rendelkezésére álló idő rövidsége nem engedi meg, hogv az áldottemlékű hitjavítás világátalakító nagy jelentőségét kellően méltassuk, különben is megtette ezt ünnepi szónokunk, Keviczkv László békési főesperes, aki a szívekbemarkoló lendületes ünnepi emlékbeszédével ker. gvámint. közgyűlésünk igaz köszönetére tette magát érdemessé. o„ o O A hit általi megigaznlás, a „sola fide" evang. prot. anyaszentegyháznak ezen megingathatatlan alapja úttörő bajnokának, az egyház legfőbb védura eme kiválasztott eszközének egészen közhasznú élete, egész áldott műve üdv- s áldásthozó nemes gyámintézeti munka volt. Luther nemcsak szóval hirdette a krisztusi könyörülő felebaráti szeretet és irgalom magasztos, szent evangéliumát, hanem tettel is tanúbizonyságot tett az Üdvözítő eme szép, igaz szaváról: „Arról ismerik meg mindenek, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek". Önfeláldozó, áldozatkész, önzetlen szeretet vezérelte Lutherunkat egész terhes reformátori pályáján. Isten iránti mélységes hit. megsegítő kegyelmébe vetett törhetetlen buzgalom és félebaráti igaz szeretet, ez volt Luther főjellemvonása. Avagy nem igazi gyámintézeti munka volt az, hogy mindig szeme előtt tartotta Megváltó Urunk ama mélyértelmű szép szavát: „Szegények mindenkor lesznek tiveletek"? Szegény embertársait évi 200 tallérnyi szerény, kis jövedelme dacára bőkezű módon segélyezi, s ha ezt másképen nem teheti, eladja vagy elzálogosítja a szász választófejedelmektől s egyéb uralkodóktól ajándékba kapott értéktárgyait, gyűrűit, serlegeit. Stiefel Mihály, Ausztriából menekülni kényszerült ev. lelkészt, Agricola János eislebeni ev. lelkészt, aki kegyurával, Albrecht mansfeldi gróffal összekülönbözvén, eislebeni lelkészi állását otthagyta és Wittenbergbe jött, hogy ott újabb állás után nézzen, nejével és kilenc gyermekével egy, a kolostorból eltávozott és álláshoz jutni nem tudó szerzetest egy Kunitz Erzsébet nevű volt apácát, szegény egyetemi hallgatókat hosszú hónapokon keresztül szívesen látott házánál s asztalánál vendégekül, szóval és tollal közbenjárt érdekükben, állásokat szerzett nekik, ily módon gyakorolván a felebaráti önzetlen, áldozatkész szeretet isteni erényét, egymásnak terhét ekképen hordozván, töltötte be a Krisztus törvényét, az Üdvözítő legfőbb királyi parancsolatját.