Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1901–1907

1906. szeptember

17 leglángolóbb lelkesedést. Mindenütt, minden tisztviselőért történik valami, a szegény lelkészért — semmi! A lelkészi szolgálat tartamát fokozatosan honoráló, méltányos lelkészi korpótlék mindnyájunk kérelme, s ezt újból és újból kérelmezni — hogy jogról ne is szóljak — mindinkább fokozódó nyomorunk kényszerit. De hallunk más vádat is! A protestantizmus ellankadt a szent missióban, melyet a XVI-ik század óta oly fényesen gyakorolt, hogy kivívta magának az eminens „tanító" egyház nevét, nem tanít, nem vezet többé, jelentősége az irodalom terén alig van. Itt nyugodtan ráutalok német és angol hitsorsosaink e téren kifejtett világhírű működésére, nyugodtan rámutatok evangelikus hazai egyházunk nem egy kitűnő fiára, ki az irodalom egyik-másik ágában, egyházi irodalmunk terén is, fényes nevet vívott ki magának, őszinte hódolattal hajtok fejet közelebb ker. felügyelőnk ő excellenciája előtt, ki lelke lett mindama mi irodalmi vállalatainknak, melyek hivatvák hitünk igazságainak kincses házát kitárni a nagyközönség előtt is. A mi kicsiny mustármagunk, a Luther-Társaság, az ő vezetése alatt nyert lendületet, dolgozik, ír, épít, ebben nincs hiány. A mi azonban itt még kivánni való, az a nagyközönség részéről kért nagyobb részvét és pártfogás oly alakban, hogy minél nagyobb számban lépjen be ezen táborunkba „tag" gyanánt, részvét az egyes egyházközségeknél, melyeket arra kérünk, hogy híveik számára állitsanak ú. n. „parochiális könyvtárakat", melyek a lelkész vagy tanító urak kezelése mellett nagy áldást áraszthatnának híveink körében. Társaságunk kiadványai, továbbá a „prot. irodalmi társasága számos, hasonló czélú német, valamint a „Zpevnik bizottság

u épületes tót kiadványai nagyon megérdemlik figyelmüket és megérdemlik a pártolást. És mert épen egyházaink nyelvére tértem át, legyen szabad erre vonatkozólag is röviden megjelölni álláspontomat, melyet magam részéről helyesnek tartok. Három nyelvűnek nevezik a mi egyházunkat, újabban a horvát járul hozzá negyediknek. Szabadon és akadálytalanul imádjuk és dicsőitjük Istenünket, ki-ki a maga szeretett anyanyelvén, de egy szívvel, egy lélekkel szeressük ezt a mi közös jó anyánkat, a magyar hazát, „melyen kíviil e nagy világon nincsen számunkra hely". Elborult lélekkel látjuk azonban a jelenben azokat az elszomorító jelenségeket, midőn az egy anyának különböző nyelvű fiai nem akarják egymást testvérekül ismerni, megfeledkezvén a nagy apostol szép szaváról: „nincs itt köztetek sem zsidó, sem görög, mert Ti mindnyájan egy vagytok a Jézusban". (Gal. 3. 58.) Midőn ez elszomorító tényekről megemlékezem, ki kell jelentenem, hogy valamint eskümet, mint magyar hazám hű fia,