Balatonvidék, 1917 (21. évfolyam, 1-51. szám)
1917-05-27 / 21. szám
N XXI. évfolyam. / Keszthely, 1917. május 27. 21. szám. Előfizetési ár: Egész évre 10-— K Fél évre . 5 - K Negyedévre 2 50 K Egyes sz ára 0 20 K Nyilítér soronkint ! kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal KOSSUTH LAJOS utca 58. szám. KESZTHELY. HÉVÍZ S AZ EGÉSZ BALATONKÖRNYÉK ÉRDEKEIT ELŐMOZDÍTÓ TÁRSADALMI HETILAP. Kéziratokat a szerkesztőség ciméie pénzesutalványokat, hirdetési megbizatésokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztőségi és kiadóhivatal! Interurbán : 15. Pünkösd. Az egyházi évnek harmadik s talán legszebb töünnepe. A tavasz ölén, rendesen tüzes napsugárral, sokszor zuhogó záporral köszönt be. Hiányzik belőle a karácsony családias bája, nélkülözi a húsvéti felséges alleluját, de erőben felülmúlja mindkét ünneptestvérét. És ez ünnep ereje nemcsak naptári fekvésében rejlik, nemcsak a melegebb napsugár, a viharos felhők, a virágok szinpompája, hanem misztikus jelentősége, mely oly találóan helyezkedik el természetes járulékai közé, adja meg erőteljes jellegét. Már az első, az ószövetségi pünkösd is az erő jegyében ment végbe a Sinai hegyen. Mennydörgés, villámlás, a népek félelme alkották az ünnep jellegét, ereje pedig a tízparancsolatban és abban nyilvánult, hogy Mózes a törvénytábláival összetörte az aranyborjút, melyet a nép imádott. A második, a keresztény pünkösd is csupa erő volt. Szélvész közepette, tüzes nyelvek alakjában jelent meg az erő Istene s a félénk apostolokat hősökké változtatta, akik félelem nélkül hirdették az evangéliumot, az uj törvényt, hogy megváltoztassák a föld szivét. Ha majd. . . Ha majd egyszer, mindnyájan visszajönnek, Nagy boldogan megdobban a szivünk, Felszáradnak az arcokon a könnyek, És az ölünkben virágot viszünk. Virágot szórunk az utca porába, Virággá pattan, ha lehull a könny. Virágon lépked a katona lába, Ha majd egyszer mindenki visszajön. Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek, Húzatlan szólal meg a sok harang, S a templombéli csengetyük köszönnek : »Qlória sempiterna gingalang !« Fehér gyolcs iuget vesz a pap magára, Orgona zeng, harang zug odafönn, S a szüzanya ránéz a bus anyákra. Ha majd egyszer mindenki visszajön. Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek, Boldogabb, szebb és jobb lesz a világ, Embert az ember többé sosem öl meg, Nem lesznek rongyok, koldus kalibák Nem lesz a földön több bánat meg átok. Szakadt kendők, amikre hull a könny. Máskép lesz minden, bizony meglássátok, Ha majd egyszer mindenki visszajön. Emőd Tamás. A mai pünkösd is villámlás, mennydörgés, szélvész közepelte virradt reánk. A fegyverek tüze villámlik, ágyuk dörögnek, a háború vihara dühöng körülöttünk. És e rettenetes, romboló erő zúgása közé vegyül immár harmadszor az egyház pünkösdi zsolozsmája: kiárasztod lelkedet és megnyitod a föld szivét. A szélvész tombol, pusztít, — de tisztit is ; a tüz éget, — de salakot, rozsdát is emészt. A pünkösdi szélvész is elseperte az apostolok félelmét, tüze kiégette szivükből a gyávaság salakját s ők szent lelkesedéssel oszlottak szét, hogy megujitsáK a föld szivét. A háború vihara is tisztítson, tüze égessen, hiszen annyi salak tapadt az emberek lelkéhez. Mint a sinai hegy tövénél várakozó zsidók, mig a felhőkben villámlott éd dörgött, mig Mózes átvette a tízparancsolatot, azalatt aranyborjut öntöttek s azt imádták, ugy ma is, mig az ágyuk dörögnek, a harc villámai cikkáznak, mig a nemzetek a békére várakoznak, azalatt kapzsi lelkek megöntötték az aranyborjút s körülötte táncolnak őrületes forgatagban. Valóban megdöbbentő a lelkek sivársága, az aranyborjú imádásának térfoglalása, pusztítása Hova lett az a szent lelkesedés, mely harcba induló katonáinkat fogadta és kisérte ? Hova a mélységes részvét, mely sebesültjeinket ápolta ? Hova az ősszinte gyász és szomorúság, mely elesett hőseink fejfáját árnyékolta ? Hova az a hazafias aggodalom, bizakodás, mely a harcterek esélyeit kisérte ? Mind, mind helvet adott annak a torzszülöttnek, melynek >háborus konjunktura* a neve, amely arcátlan név alatt az uzsora, csalás, árdrágítás, csempészet, hamisítás, lelketlen spekuláció, a meggazdagodás féktelen vágya értendő — az aranyborjú tiszteletére. Jöjj el haragvó Mózes s a törvénv tábláival o •> törd össze az aranyborjút, az ég villámaival sújtsd a kufar lelkeket, kik a nép lelkét megmérgezve, odacsábítják az aranyborjú köré, hogv mindén nemes érzelmüket megtagadva, azt imádják Jöjj el Szentlélekisten, áraszd reánk tisztitó szélvészedet, söpörd el hazánk földjéről a kufár lelkek mételyét, tüzes lángjaiddal égesd le rólunk a pogány kapzsiságot, gyújts világot jobbjaink, vezetőink lelkébe, hogy a háború vihara után üdvös intézkedésekkel, törvényekkel megújíthassák a magyar föld szivét ! Ezért imádkozunk ma hozzád. Szentlélekisten ! I Májusi elér. Tavaszi hangulat borult a vidékre. . . . Jóleső májusi napsütés csókolgatta ki a földből a kis kacér vadvirágokat. . . A nemrég oly kopár fák is felvették színpompás, fehérrózsaszin menyasszonyi ruhájukat s a rakoncátlan tavaszi szellőcskék enyelegve keringőztek alattuk. . . Annuska is a szabad természet ölébe vágyott. . . Még csak most nemrég verte le magáról az iskola porát, még a kis babos ruhája is ép oly rövid volt, mint tavaly, csak a lelke mélyén szólalt meg valami idegen, ismeretlen érzés — a tavasz. . . Loknis fürtéi hanyagul a homlokára estek, bársonyos arcán láz-rózsák nyiltak és fénylő, fekete szemében egy uj világ utáni vágyakozás égett. . . Egyedül ült a Balatonparton, hallgatva az apró hullámok sejtelmes csobogását és mintha megértette volna őket. . . Olyan érzése támadt, mintha a jövője képét egy ködfátyol borítaná, amely mögött egy káprázatos, fényes világot látna. . A sejtések vihara száguldott át agyán és lelke is tele volt vele. Remegő kézzel rótta a sorokat; a múzsa homlokon csókolta. . . Érezte, hogy ez a pillanat alkalmas arra, hogy érzéseit és gondolatait papirra vesse. . . Az élnivágyás diadalmas himnusza csendült meg verseiben. . . Lelke magasan a hétköznapiság korlátai fölé emelkedett s az álomképeknek életet adott s a hitvány kis papiron megörökítette őket. . . Irt sokat, lázas gyorsasággal ; de egyszerre csak egy eldobott cigaretta kellemes füstje megzavarta gondolatait. Összerezzent és feltekintett. Pár lépésnyire tőle egy festő végezte az utolsó ecsetvonásokat. Annuskát festette le. S amikor tekintetük találkozott, mindketten zavartnak látszottak. — Bocsánat a . . — szólt a festő — — Ne, ne folytassa kérem, — vágott szavába a leányka. Nincs szándékomban mentegetőzéseit végighallgatni. Azt hittem, hogy itt legalabb egyedül lehetek és nem leszek tolakodásoknak kitéve. — (Meg volt magával elégedve, hisz igy olvasta a minap egy regényben is.) Mielőtt a faképnél hagyta volna a festőt, még egyszer visszanézett. . . Tekintetük egv pillanatra összekapcsolódott. A festő szemeiből a bocsánatkérés, a leánykáéból pedig a zavar és büszke dac sugárzott. . Aztán elindult gyosan, felemelt fővel, mint aki jól végezte dolgát. Elakarta űzni a gondolatokat is, melyek rá vonatkoztak, de ez seho y sem sikerült Folytonosan maga előtt látta a festő nyúlánk, karcsú termetét, nemesen formált fejét, értelmes, okos arcát és beszédes, gyönyörű sze-