Balatonvidék, 1917 (21. évfolyam, 1-51. szám)

1917-02-18 / 7. szám

XXI. évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre 10 — K Fél évre . 5'— K Negyed évre 2 50 K Egyes 5*. ára 0 20 K Nyilttér soronkint 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal KOSSUTH LAJOSutca 58. szám. Keszthely, 1917. március 25. 10 KESZTHELY, IIÉVIZ S AZ EGÉSZ BALATONKORNYÉK ÉRDEKEIT ELŐMOZDÍTÓ POLITIKAI HETILAP. . szám. Kéziratokat a szerkesztőség cimére pénzesutalványokat, hirdetési megbizata'sokat és reklama'ciőkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztőségi és kiadóhivatali Interurbán : 15. Hornig Károly báró. Legutóbbi számunk zártakor vettük a szomorú hirt, hogy a veszprémi egyházmegye főpapja, Hornig Károly báró biboros püspök f. hó 9-én d. e. félkilenc órakor, életének 77-ik, áldozárságának 55-ik, püspökségének 29-ik, bibornokságának 5-ik évében, rövid szenvedés s a haldoklók szentségének ájtatos felvétele után, csendesen elhunyt. A hir mély gyászba borította az egész egyházmegyét, mert az elhunyt püspökben az ösi veszprémi püspökség, amelyet első szent királyunk István alapított, föpásztorát vesztette el. Midőn ravatala mellett gondolatunk végig száll az elhunyt főpap életén, tiszta lélekkel állapithatjuk meg, hogy életének működése áldásos volt s hogy mély nyomokat és kimagasló alkotásokat nagy hátra emlékül 1888-ban került egyházmegyéjének élére a vallás- és közoktatásügyi minisztérium osztálytanácsosi székéből. Első gondja volt, hogy a püspökség anyagi ügyeit rendezze Nagy emberismerettel a kiváló gazdát, a törhetetlen munkásságu és jeles tehetségű Rainprecht Antalt tette meg kormányzójává, aki rövid pár év alatt nagy, fényes eredményeket produkált. Egymás után nőitek ki az uj épületek az ösi majorok földjéből : a gazdasági házak és cselédlakások. A püspökség számára az okos, rendszeres gazdálkodás meghozta juvödelmét s ebből a püspök intésére uj templomok, uj plébánia házak épüllek, régiek átalakultak, a szalmakuny'nós, egy termü falusi iskolák helyett modern, uj, két, vagy több termü iskolaépületek emelkedtek. Ezek az alkotások örök, fényes jelei a biboros püspök szeretetének és lelkesedésének a kultura iránt. Ezenkívül nagy mecenása volt az egyházi irodalomnak, amelynek, mint a Religió szerkesztője, maga is hivatott munkása volt. Kiadatta a Monumenta Romana episcopatus Wesprimiensis c. nagy müvet és nagy elődjének, Biró Mártonnak Naplóját. Püspökségének 25 évét fejedelemi adományokkal és alapítványokkal ünnepelte meg. Eényes érdemeit elismerte, a magyar király és a római pápa is. 1898ban Ferencz József király valóságos belső titkos tanácsossá, 1912-ben pedig a pápa bíborossá nevezte ki. A veszprémi püspökségnek kilenc századra vissza nyúló történetében Hornig Károly volt az első, aki a biborosi kalapot Rómától elnyerte. Hosszú idők, évek sora óta betegeskedett. Az isteni gondviselés azonban még egy nevezetes történeti aktus számára megőrizte életét: 1916. dec. 30-án ö koronázta meg felséges királynénkat, Zitát. Életének 77. évében szólította magához a püspököknek, fejedelmeknek, királyoknak Ura, a mindenható Isten. Érdemes szolgája volt az Urnák, fenkölt lelkű, fényes alakja megyéjének, az egyháznak és a hazának. A krónikának, amely a veszprémi egyházmegye püspökeinek életét megörökiti, Hornig Károly biboros élete és működése egyik ragyogó, fényes lapja marad. Legyen áldott emléke 1 A százéves magyar Helikon (i8i7. február — iqi7. február.) Kerek 100 esztendeje annak, hogy a nagy Festetics balatonparti - magyar Weímár«-rá avatta Keszthelyt. A Helikon-ünnepély misztikus fénnyel, ragyogó színekkel s a nemzet napjai vakitó sugarakkal árasztották el e kis városka nádfödeles, fehérre meszelt házikóit. Az az ódon, magas kőépület, ott a templom mellett, csak ugy duzzadt az örömtől, hiszen nagy része volt e fényben : nebulói vígjáték előadásával tettek ki magukért. Nagyjaink átléptek azon a napon küszöbén : Kisfaludy Sándor, Berzsenyi, Horváth Ádám és az ünnepség »istennéje«, az »uj magyar poetria-í, a »magyar Sappho«, a költői lelkületű Malvina — a bájos arcú Dukai Takács Judit. Milyen élet lehetett akkor Keszthelyen ! Ma is csodálkozva gondolunk rá. Nem kis dolog az sem, hogy »az ősz Festetics a szegény Berzsenyinek az utcára kalap nélkül elébe szalad. . . Egy oly népnél, ahol a nagyok az anyanyelvet cigány nyelvnek nevezik s a magyar írónak nem is köszönnek s a legjobb poétát legfellebb is joculatornak nézik, Festetics nagy ember, vagy, ami még több, jó ember« (Igy ir Berzsenyi Kazincynak). De kár, hogy nem maradt meg e napok emlékéül az a néhány fa, mely hivatva volt hirdetni a Helikon dicsősségét ! Most elzarándokolhatnánk oda. Megbámulhatnánk a nagyidők tanúit, a törzsökös fákat, »Helikon* önképzőkör viruló fiatal csemetéi. . . Jól esik visszagondolnom a nem-rég múltra, mikor még én is ott ültem, ott szavaltam, ott beszéltem ebben az Uj-Helikonban, mely már annyi derék embert nevelt a hazának. Nem is szólva a lelkes vezetőről, akit nem gátolt éveinek száma abban, hogy ifjúi tűzzel, fiatalos lelkesedéssel vezessen minket a magyar múzsák daloktól zengő Helikonára. Milyen áhítattal hallgattam a szavait, hogyan figyeltem minden mozdulatára, mint tanítvány a mesterére. Buzdító szavai olyan iól estek, intelmei ugy meghatottak, hogy még most is hallom a szavakat, látom a gesztusokat, tisztán előttem vannak, mintha csak tegnap történt volna. A régi Helikon színjátszó nebulói eszembe juttatják, hogy én is részesültem e nagy kegyben Thalia részéről annak idején (kár, hogy csak a ^ kísértet« szerepéig jutottam el ; ha ott meg nem feneklem, talán sokra vihettem volna még !). Az ifjú lelkesedés tüzében egy párszor homlokon csókolt az a másik múzsa is (nem jut eszembe a neve !) és szilajon kezdtem dalolni a Helikonról (talán még nem sárgult meg a jegyzőkönyvnek az a lapja, melyen a nevem ott fityeg !). Hallga csak ! mit harsog a kis hetedikes diák tele tüdővel a tisztes helikoni gyülekezetnek : A Helikon visszaszállt a múltból, Élet tört ki az élő halottból : A »Helikon« lelkes ifjúsága (t. i. önképzőkör) Ős-Helikon fakadó virága. Ó, drága, naiv sorok, hányszor elolvastalak én benneteket, milyen kedvesek vagytok ti nekem, de mily kedvesek lesztek még öregkoromra, mikor mint édes, boldog érezet reám derül a messze kor homálya, (de nem vérzeni, hanem) örömkönnyek hullatására kényszerit. Ugy a nyakába tudnék borulni könynyezve annak a sok lármás, szavaló fiúnak (csak oly messze ne lennék !), hogy a nyájas öleléstől ropogna minden porcikájuk, pedig nem is olyan régen ott lármáztam, ott vitatkoztam hol diadalmasan, hol nemesen föl fortyanva, ott a második emeleti folyosó végérül nyíló tágas, nagy teremben. . . De nem idézem tovább a multat, hisz máris a kedves emlékek egész raja zsong körülöttem, — de egyszerre csak kicsi szobám íróasztalát körüllengik a jószavaló, élénkszemü pajtások messze idegen sírokból ide tévedt véres árnyai. Fölkelek . . . nem birom tovább nézni e panaszos arcokat. . . Újra a jelenre gondolok, hisz ünnepelni kellene azt a 100 évet, azt a százéves, magyar Helikont, melyet csak nem rég is az a nagy megtiszteltetés ért, hogy színhelyének azon porából, amit nagyjaink tapostak 100 évvel ezelőtt s ami csizmáikra tapadt, juttattak a koronázó dombra, hogy rajta taposson »a legelső magyar ember«, hogy az ő lovának patái fölverjék csizmáira s hogy nagy ember ruhájára tapadhasson most is, mint 100 évvel ezelőtt. . . Mielőtt letenném a tollat, még csak Kazinczynak és az ujabb irodalomtörténész gárdának, a helikoni fényes napok elhomályositóinak akarok megfelelni. — Nem lett volna célja, nem lett volna eredménye e fényes napoknak ? Hát nem cél egy ország, egy nemzet szivét megdobogtatni, nem eredmény egy nemzet háláját örökre biztosítani? Ó ne burkolózzunk a tudomány rideg ködébe, ne boncoljuk a fenkölt érzelmeket, mert bizony-bizony ugy járunk, mint az a bizonyos kisgyerek, aki, mig az aranyos pillangót repülni látta, repesett az örömtől, de mihelyt ügyetlen kézzel utánna kapott, csalódottan dobta el a himpora vesztett, szegény kis jószágot. Ne bonckéssel, hanem hódoló köszöntéssel, kalap levéve közeledjünk dicső multunk kimagasló emlékéhez ! Gimnazisták, kis barátaim, hódolva ünnepeljétek meg a helikoni ünnepélyek százéves évfordulóját ! Na—os.