Balatonvidék, 1917 (21. évfolyam, 1-51. szám)

1917-08-05 / 31. szám

XXI. évfolyam. Keszthely, 1917. augusztus 12. 119. szám. —rr: jj j§i n I lilllU 11 •!• IÉ negyedévre 2'50 K 1 fi MM I MM I | J

| |l V | |l |_ |m ÍoiÍ' Egyes 5z.ára_ 0 20 K l^Bfe

a || ^f? || | | 9B H ^t a kiadóhivatalba wr —int, kor. KESZTHELY, HÉVÍZ S AZ EGÉSZ BALATONKORNYÉK ' Kéziratokat nem ÉRDEKE IT ELŐMOZDÍTÓ .du«kvi,«,. vatal KOSSUTH LAJOS- Szerkesztőségi és kiadoutca58.szím. TÁRSADALMI HETILAP. Az uj termésrendelet visszásságai. Agrárérdekeknek szolgálja ki a közönséget. A közönség körében általános a panasz, hogy az uj termésrendelet tág teret nyújt az agrártörekvéseknek. Kimondja ugyanis a rendelet, hogy a zár alá vett gabonát a haditermény átvevöbizottsága fogja átvenni a termelőtől. Ezenkívül átveheti a gabonát, illetve eladhatja a termelő a haditermény bizományosának maximális áron. És most következik a rendeletnek az az abszurd része, amely a magánosok gabonabeszerzési jogát szabályozza, illetve lehetetlenné teszi, hogy ahhoz maximális áron hozzájusson. A rendelet ugyanis kimondja, hogy a zár alá vett gabonából mindaddig, mig a haditermény átvevő-bizottsága átveszi, tehát október 15-ig, magánosok is beszerezhetik évi szükségletüket. Történik ez pedig olyanformán, hogy a hatóság kiállítja a vásárolni szándékozó félnek a vásárlási igazolványt, amelyen . a hatóság kitölti a termelő nevét és a beszerzendő gabona menynyiségét, amelyet a termelő maximális áron lenne köteles eladni az illetőnek. A rendelet hiányosságáról azonban gondoskodtak azok készítői, hogy a termelő ugv ugorhassa át a hatóság rendelkezését, ahogy éppen akarja. A rendelet ugyanis csak azt mondja ki, hogy a vásárlási igazolvánnyal biró Üondgyötörte Vince hivatalnok jogosult Telihombár Páltól ennyi és ennyi gabonát maximális áron vásárolni, de Telihombár Pált már nem utasítja a rendelet, hogy a gabonát köteles is Gondgyötörte Vincének, a vásárlási igazolvány ellenében kiadni. A rendelet teljesen adós maradt azzal, hogy a hatóság a vásárlásra jogosult fél igényének érvényt is szerezhessen. Egészen más lenne, ha mindaddig, mig a haditermény átvoőb'zottság a gabonát átveszi, a város tartja zár alatt a gabonát és a magánosok jogait büntető rendelkezésekkel meg is védhetné. Ehelyett az történik, hogv a gabonához csak az juthat hozzá, aki előbb titokban megállapodig a termelővel, hogy a maximális ár dupláját is megadja a gabonáért, csak adjon, azután szépen elmegy a közélelmezési ügyosztályba s ott bejelenti, hogv Árdrágító Jánostól akar ennyi és ennyi gabonát venni. Hogy mennyire igazunk van, mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy már meg is indult a gabonára való suba alatti licitálás és egy-egy mázsa gabonáért 80—100 K is szívesen adnak, csakhogy biztosítva legyenek a jövő évi termést illetőleg. Nálunk és másutt. —(Nagykanizsa közélelmezése.)— Nagykanizsa érdemes polgármestere dr. Sabján Gyula ^Élelmezési Tanács«-ot szervezett, amelyben a nagykanizsai hivatali és a kereskedővilágnak vezető tényezőin kívül a munkásság is öt taggal képviselve van. Az Élelmezési Tanács minden vasárnap ülést tart és Nagykanizsa város összes élelmezési kérdéseiben iránvadó határozatokat hoz. Már az első ülésen olyan megnyugtató kijelentést tett az elnöklő polgármester, amely a legnagyobb bizalommal tölthet el minden nagykanizsait, aki csak a legkisebb mértékben is aggódott a •város lakosságának gabona-, illetve lisztellátása és a téli tűzifa ellátása felől. A polgármester ismertette legutóbb budapesti utjának eredményeit, melynek lényege az, hogy egyetlen nagykanizsai lakosnak a kis ujját sem kell megmozdítani avégből, hogy gabonához jusson, mert a városi hatóság mindenki részére beszerzi a törvényes mennyiségű gabonát, akár kéri ezt az illető, akár nem. A város Élelmezési Hivatala pontos adatokkal rendelkezik minden család Azok a pesti nóták. . . Nem a szép magyar nóták virágos mezőire akarom kalauzolni a nyájas olvasót, talán az igen közönséges a mai finnyás, modern magyar gyomornak, hanem a Pestről vidékre szalas/.tott kuplék üvegházban melengetett, messzekirivó, tropikus virágainak tarka-barka csoportjába, ahol hiába kerestük volna már a béke napjaiban a mezők fehérlő lilomának üde illatát, ott csak az ingoványos talaj lápvirágai, a mocsarak sárgálló vízililiomai tenyésztek. Ki tévesztené össze ezeket a pesti jö vevényeket a tőrről-szakadt népdalokkal ? Ugy érézziik a különbséget, mint ahogy a fáról leszakított gyümölcsön megérezzük az érintetlenség hamvát s a tulipirosra kendőzött arcon a megcsalt természet festett bájait. És sajnos, még a nép is felül a cifra füzetekben árult, fülbemászó dallama ^eredeti magyar népdalokénak. Elszorul a szivem, ha magyar nép fiának ajkáról hallom az iUncili smuncili« Ízléstelen szövegét. De legkönyebben a fehér leánvszobák asztalára csúsznak be e dalok s a zongora kevéssé 'válogatós hangjai nem sajnálják reájuk a gyönyörű hangokat Csak legalább azok a csengő leányajkak ne visszhangoznák utánuk! Nem akarom mindjárt a legfurcsábbját előszedni. Csak egy-két érdekes tünetre akarom fölhívni a figyelmet A magyar népdal a kedvest nem szokta magázni, annál kevésbbé >édes, aranyos, kis tyúkomé-féle megszólitá.sokkaT illetni, megelégedett az angyalom, virágom, galambom-félékkel, melyek a régi, jó magyar világban járták. De most már itt is a főváros szele érzik s jönnek a torzszülöttek, mint a »Sárika, Sárika, kis szentem, Én magát jaj, de igen szeretem ... és egyebek. Nem mondom, hogy minden Pestről jött nóta magázza a kedvest, hisz vannak a régi iskolának is hívei szép számmal, de azért, hány meg hány ilyen sort szakithatnánk ki : * Búcsúzom öntől hát, szerelmesem . . . , Az én lelkemben hervadt a virág, Magának adtam minden illatát . . . , ami vagyok, csak magáért lettem . . . stb. A dalok hősei is megváltoztak, hisz ezek már nem a nép fiainak készültek, hanem a pesti közönségnek és a vidéki intelligenciának. Nem is igen szerepel bennük a szegény közbaka, vagy közhuszár, hanem a >kis kadét < meg a »gyerekarcu hadnagy*, vagy néha-néha az >ősz ezredes*, de csak ugy mellékesen. (Természeiesen ezt nem soroljuk a hibák közé !). Itt nem akarunk foglalkozni e dalok ügyetlen, sokszor túlzottan hatásvadászó, háborús mozzanatokkal tarkázott meséivel, hisz nem lenne a sornak se hossza, se vége, csak azt szeretnénk a zeneszerzők fülébe -súgni, hogy miért nem válogatnak igazi költők versei közt s miért kell holmi cabarett-irók üres, döcögő, kérészéltü verseit megzenesiteni, vagy minek akarnak ők erőnek erejével szöveget írni, ha nem éreznek rá tehetséget. Kényes lenne itt a nevekkel dobálózni, de egyik-másik ilyen füzfa-poéta megilletné a pellengérre állítást. Hiszen ezeket a dalokat ők egy országnak szánják ! És igy lenézik egy ország ízlését ? Vagy csakugyan ilyen kevés izlés van a magyarban ? Nem ! Ezek eredetileg az orfeumok közönségének készültek és sajnos, ma már azt hiszik, hogy az orfeumi niveau egyenlő az intelligenciával. Pl. hogy olyan ízléstelen darabot, mint a ^Hölgyeim, hagyjanak békét«, vagy »Kevés a férfid hogyan lehetett megírni, vagv pláne az ilyent megvenni, ezt igazán nem értem. Ennyire lebecsülni a gyöngébb nemet, ez már mégis csak sok 1 Én nem hiszem, hogy igy rászolgált volna ! De különben is férfiak irják s egy kis lovagiasság már nekik sem ártana ! Hiszen azt, amit ezek oly csapnivalóan szednek versbe, mily kedves humorral tudta nagy Petőfink megénekelni a szabadságharc idején »A csámpás legény«-ben: Pórul járlak a leányok, Eddig én jártam utánok, Most ők járnak én utánam ! Hej, de akkor még mások voltak az untauglichok is: nem irtak volna ilyen mocskos dalokat, hogy tisztességes lap hasábjain belőlük még idézni sem lehet. Vagy ha egy másik dalt nézünk (Jaj ! de kutya ló kedvem van), ebben meg a katonatiszt van olyan színben feltüntetve, mint a legutolsó pesti csirkefogó. De hát még a refrainje milyen ! No, ezt se merném tisztességes társaságban felolvasni, hát még leírni .' Ide már igazán mosdatlan száj kell ! Sajnos akad is hozzá. Nem szeretném, ha a hazatérő harcosok ezek után Ítélnék meg az itthonmaradottak komolyságát I A kuplék nyelvezetéről mit mondjon ép nyelvérzékü ember? Igy csak a pesti külvá-