Balatonvidék, 1917 (21. évfolyam, 1-51. szám)

1917-07-22 / 29. szám

XXI. évfolyam. Keszthely, 1917. augusztus 12. 22 . szám. Előfizetési ár: Egész évre 10'— K Fél évre . 5- K negyedévre 2 50 K Egyes Sz. ára Ö 20 K Nyilttér soronkint I kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal KOSSUTH LAJOS utca 58. szám. ALATONVIDEK KESZTHELY, HÉVI2 S AZ EGÉSZ BALATONKÖKNYÉK ÉRDEKEIT ELŐMOZDÍTÓ TÁRSADALMI HETILAP. Kéziratokat a szerkesztőség cimére pénzesutalványokat, hirdetési megbízatásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztőségi és kiadóhivatali Interurbán : 15. A kultura napszámosai. A kultura napszámosai odaadták gondolataikat a szocializmus életre keltésének, de kizárattak belőle éppen ugy, mint ahogyan semmi hasznát sem vették annak, hogy alkotó zsenijükkel a föld urait is a hatalomért küzdök soraiba állították. A lángba borult világon, amikor az emberek a gyilkolással voltak elfoglalva s nem jutott idö az emberi szükségletekkel arányban álló termelésre, megjelent a hatalomért küzdök porondján a föld is. Nagy és kicsiny egyaránt tudatára ébredt értékének, erejének s az alkalom kihasználásának közös gondolata tömöritette őket nagy szerves egységgé. A föld és termékeinek magasabb értékét játszva fizeti meg a töke s könnyen a vele ellentétes feszültségi sarkon kiváltódott munkás osztály abból a járadékból, amit tömörülésének erejével a tökéből a maga részére le tud vonni. A kor bűne az, hogy a szellemi munkásnak kétlett megfizetni az uj nagyhatalom értökeemelését, dacára annak, hogy ö oktatta ki a föld gazdáit a helyes termelésre s a gazdaságosabb mivelés céljából ö adott gépeket a -gazdák kezeibe. Kihasználva a töke, a szociálizmus és a föld által sanyargattaték a szerencsétlen szellemi munkástömeg. A háborúban szabadjára engedett s ma már lehetetlen gazdagodási vágy kérlelhetetlen vadsággal szállotta meg a töke minden reprezentánsait, a kereskedelmi és ipari hiénákat. A hatalomért küzdő osztályok állották és állják a harapást, be vannak rendezve arra ők is. Vissza harapnak a reájuk támadókra, de elvérzik a harapás nyomán a tehetetlen, a védetlen proletár, a magáért soha küzdeni nem tudó modern rabszolgaosztály. Nem csodálkozunk azon, hogy az utolsó percben az összeroskadás előtt ez az osztály is öntudatra ébred s szunnyadó ereje oda akarja állítani a hatalomért küzdök soraiba. Nagyobb, legyőzhetetlenebb s a vezetésre jogosabb erő alig lenne a világon a szellemi munkások tömöritett erejénél. Mezőgazdaságunk a háború után. Fölvetem a kérdést, hogy a világháború befejezése után Európa közélelmezése szempontjából egyáltalán várakozik-e szerep a magyar föld mezőgazdasági terményeire és igenlő esetben mik a teendőink, hogy ezen feladatnak minél okszerűbben és tökéletesebben megfelelhessünk ? Természetesen föl kell tételeznem azt, mint ahogy erős a meggyőződésem, hogy a világháború végleges lezajlásának sikere a központi hatalmak, tehát egyszersmind a mi javaunkra is dől el. Valamint a központi hatalmak, a háború után nemcsak a védelmi érdekek szempontjából, hanem közgazdasági téren is, dolgaikat egységes irányelvek alapján rendezik és intézik. Ha ez a szerencsésnek kínálkozó idö valóban elérkezik, akkor véleményem szerint a magyar nemzetre épp oly fontos hivatás várakozik a mezőgazdasági érdekek kapcsán, mint amilv nyomatékos és elhatározó eredménnyel küzdöttek és küzdenek hős katonáink a világháborúban, hogy méltók legyenek történelmi tradícióink hősi példáihoz, a magyar nevet ragyogóbbá, a magyar nemzetet erőteljesebbé és boldogabbá tehessék. Tekintettel azon körülményre, hogy a háború végeztével Magyarország a Német birodalommal szorosabb gazdasági viszonyba is fog kerülni, azért biztos kilátásunk lehet arra,hogy összes mezőgazdasági terményeink megfelelő piacra találnak ott. Németországnak ugyanis évenkint mintegy nyolcezer millió korona értékű mezőgazdasági termény behozatalára van szüksége, melyet a világháború kitörése előtt leginkább Oroszországból szerzett be. Habár ilyen nagy mennyiségű szükséglet teljes pótlására nem vállalkozhatunk és lévén Magyarországnak mindössze csak hét-nyolcszáz millió korona, értékű kivitelre szánt gabonakészlete, mégis a szorosabb gazdasági Lemondás... A helybeli hírlapban e rövidke hir volt olvasható : »Dr. Kanizsai Gábor ambiciózus fiatal festő eljegyezte Gerald Tibor kedves leányát Leonkát.« Erre aztán megszólalt a sok »hirharang« s a kisváros pletykára éhes közönsége mohón falta a levegőben röpködő s az eljegyzéssel kapcsolatos szenzációs híreket. Mindenki jobban akarla tudni az eseményeket, mindenki tett hozzá valamicskét, mellyel kiszínezheti a hatás kedvéért és egy hét óta a leányos házaknál a reménykedő mamáknak kiapadhatatlan témája lelt ez az eljegyzés. Suttogtak a vőlegény részéről nagyravágyásról, eladósodásról, egy szegény 'leány iránti hűtlenségről s a kis púpos menyasszony pénzét mathemaiikai pontossággal osztották fel a vőlegény hitelezői közt. Sőt sokan tovább mentek, biztos forrásból értesülve voltak, a »sz*egény kis Harkány Gitó« öngyilkossági kísérletéről is. . . * Misztikus csend borult a szobára. Egy régi szép mesével volt tele Gitónak a lelke. Most utoljára mégegyszer végigálmodta azt és arcán mint a tavaszi napsugár, derengett a boldog mosolygás. . . A mese utolsó stádiumához ért : a napsugaras égen megjelent egy vészes, fekete felhő. — Elhagyta, mert szegény volt, elhagyta, mert megijedt a bizonytalan jövőtől, melyet együtt, küzdve kellett volna megtenniük. A keze ökölbe szorult, a szelíd arc márványszerüvé vált, szemei pedig büszkén, dacossan tekintettek a semmiségbe. — Egyszer azt kérdezte tőle : »ha elhagynálak ugv-e, nem halnál bele ?« Nos, tehát megmutatja, hogy nem fog belehalni, csak még egy kis erő,' egy kis kitartás s aztán — jöhet a feledés. . . A karcsú ujjak remegve, gépiesen nyúltak a csinosan faragott kis cazetta után és egymásután kerüllek elő a diszkrét cigaretta füsttel bevont halott emlékek, édes semmiségek. Egy beszédes, hervadt ibolyacsokor . . . egy vers, melyben még róla álmodik . . egy levél, forró, szerelmes szavakkal . . . egy üvegre festett kicsike Máriakép . . . féltve őrzött apró semmiségek. És most búcsúzik tőlük csalódottan, lelkében hangban zokogással. Szemlehunyva, remegő kézzel szórja egyenként a drága emlékeket a kandalló kékes-vörös lángjai közé. Aztán megáll a kéz az utolsó darabnál s a rerneoő ujjak lankadtan hullanak alá. Szemét fáradtán felnyitja s tekintete ijedten mered az előtte heverő fényképre. S a kis kep, amint lehajol érte, mintha kegyelmért könyörögne . . A visszafojtott indulatok a következő percben utat törnek s hangos zokogással borul a kis papírlap fölé. — Nem, nem átkozlak soha, az elmúlt drága pillanatok kárpótolnak a jövő boldogtalanságáért. . A kandallóban a tüz már haldoklik, még egy perc s a kis kép meg volna mentve. Észre tér újra, ezt a pillanatot nem szabad elszalasztani, mert a jövőben hátha nem volna ereje hozzá. Egy pillanat s a kandalló lángja újra diadalmasan fellobban . . — Isten veletek tavaszi álmok, — suttogta. Csak egy szines, gyerekes mese tünt el a mult ködös homályába és Istenem, mégis milyen szegény lettem ! Az óra kilencet ütött. A vacsora ideje elérkezett. Mereven, szinte lélektelenül lépett a szobába, hol a többiek már egybegyűltek. — Bajod van Gitókám ? kérdezte tőle anyja, aggodalmas hangon. Olyan szokatlanul sápadt vagy ma este. — Nem anyuskám, nincs semmi bajomSőt 1 Ugy érzem magamat, mint aki egy nagy munkát "sikeresen, dicséretesen bevégzett. Csak egy kicsit fáradt vagyok, de egyébként igazán kitűnően érzem magamat. Aztán hirtelen elfordult. Nem birta kiállani anyjának jóságosan kutató tekintetét. Vagy talán azért, hogy azt az áruló könnyet, mely kigurult szeméből, letörölje az arcáról. CS. ELLA.