Balatonvidék, 1916 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1916-05-07 / 19. szám
2. BALATONVIDEK 191 6. máju s 7 Kárpáti ünnepély. Május 1-je a szociálisták és munkások ünnepe volt. Az idén országszerte a tanuló ifjúság ünnepévé avatta a m. kir. vallás és közoktatásügyi miniszter rendelete. Célja, hogy a tanuló ifjúságban a haza iránti olthatatlan szeretetet növelje, hogy megtanulják becsülni a hazájukat oly hősiesen és önfeláldozóan védő d "ek honvédeinket; hogy fogalmuk legyen hazánk határait védő erdőkoszoruzta Kárpátok nagy jelentőségéről és hogy lángoló szeretettel ragaszkodjanak a hazai röghöz. Az ünnepély verőfényes időben folyt le a főgimnázium tágas tornaudvarán, nagyszámú, előkelő közönség előtt. Az ünnepélyt a Hymnus eléneklése •vezette be, melyet a tanári kar, a tanuló ifjúság és a közönség együtt énekelt Eckhardt Antal karnagy vezényletével, ki mint mindig, úgy most is a tőle megszokott precizitással irányította az éneket. Utána szavalatok következtek, majd Berkes Ottó főgimnáziumi igazgató mondta el szépen átgondolt és mélyen átérzett, magas szárnyalású ünnepi beszédét, mely után ismét szavallatok következtek, végül a »Szózat< eléneklésével fejeződött be az igazán szép ünnepély. Berkes Ottó igazgató beszédjét egész terjedelmében itt közöljük: Jltélren tisztelt vendégein!*, Kedves tanuló^! »Késő nemzedékek előtt is emlékezetes lesz az 1914—15. esztendő, mikor az ellenség temérdek hada hazánk szent földjére is benyomult, mérhetetlen pusztítást okozva mindenütt, ahová eljutott. Vitéz seregeink és a Kárpátok bércei tartották vissza az ellenséget abban, hogy édes hazánkon keresztül gázoljon. Végtelen hálával tartozunk ezért seregeinknek és részvétteljes szeretettel a Kárpátok hegyoldalain elterülő, az ellenség által feldúlt falvakat lakó polgártársainknak, akik a betörések alatt oly sok megpróbáltatásnak voltak kitéve. E gondolatoktól vezéreltetve, a tanuló ifjúságban különösen a Kárpátok iránti szeretet ápolására és földönfutóvá lett polgártársaink nyomorának enyhítésére rendelte el a vallás és közokt. miniszter ur őnagyméltósága a mai ünnepélyt. S mi a szivünkben égő hazaszeretet tüzétől hevítve és az értünk oly sokat szenvedett polgártársaink iránt tartozó kötelmektől áthatva, szívesen teszünk eleget e felsőbb rendeletnek, hogy emlékünkben visszaidézve az egy év előtti vészteljes napokat és emberfeletti küzdelmeinket valóban végtelen hálával adózzunk a nagy évfordulón vitéz seregünknek és részvétteljes szeretettel forduljunk hajlékaikból kiűzött, javaiktól, otthonuktól megfosztott polgártársaink felé. — Akaratunkon kívül ránk szakadt mind az az irigység és gyűlölet, mely népeket népekkel szemben eltölthet, felgyulladt mind az a féltékenység, mellyel egyik a másiknak fejlődését kisérte. Reánk rohantak, hogy megfojtsanak és eltiporjanak minden virágot, amit gondolkodó agyak, érző szivek és munkás kezek ültettek, gyomláltak és ápoltak. Az agyaglábű kolosszusnak, Oroszországnak jutott az a feladat, hogy szép hazánkon végig száguldva, kitépjen minden virágot, mit ezer év óta ültettünk és féltő gonddal, munkás kezekkel ápoltunk, hogy megfosztva bennünket minden ékességtől ellenfeleink szolgaláncait rakja kezünkre. De amit mi tudtunk és ők nem hittek, hogy e nemzet a megpróbáltatás napjaiban lesz a legnagyobb, bekövetkezett s a közös célok felismerésén alapuló erényeknek már a háború kezdetén oly megnyilatkozásait tapasztalhatták ellenségeink, aminőknek párját a mi történelmünk felmutathatja, de aminőket ellenségeink nem ismertek. Azért bár aggódó szivvel értesültünk, hogy az orosz óriásnak sikerült édes hazánk egyes részeire betörnie, nem hagyott el a remény és szilárd volt meggyőződésünk, hogy a magyar földnek, mely egy évezreden át a becsület, a hősiség, a nagylelkűség és az önfeláldozás földje volt, hogy ennek a földnek fiai, nekünk most is erős várunk lesznek és az ezeréves magyar hősiség és vitézség az ellenség túlnyomó erejével szemben sem fog elhomályosulni. Biztató hős katonáink mellett reménnyel szegeztük szemeinket istenadta védelmi várainkra, a Kárpátok gerinceire. S bár a százados irigység megerősítésüket mindenkor gondosan elmulasztotta, a jó Isten, ki őseinket egykor e bércekre felhozá és e szép hazát számukra kijelölelte, nem engedé, hogy annyi szív hiába ontson vért és Árpád hős magzatjai amerre zúgnak Dunának és Tiszának habiai, többé ne virágozzanak 1 És hét hónapon keresztül nem szüneteltek a hősök hőstettei a Kárpátokban, hét hónapon keresztül vágták a magyar karok a Kárpátok védelme alatt az ellenség soraiban a rendeket, csinálva az utat a magyar nemzet jövője számára. A kemény küzdelmekben megtört minden álom, hős katonájnk teljesítették azt az ígéretet, a Kárpátok beváltották azt a reménvt, hogy az alföld kalászt rengető rónáit az orosz hordák végig nem száguldják. A lavina megfordult és visszafelé gördült és magával sodorta az ellenség áradatát. Sajnos azonban katonáink legendás hősisége sem volt képes megakadályozni elleneinket vad pusztításaikban. Az emberbe zárt bősz elemek kitörtek kénköves barlangjaikból, romokba döntöttek nagy vidékeken csendes falvakat, megsemmisítették évszázadok alkotásait, nemzedékek összehordott vagyonkáját, emberek tanyáit. Istennek házait és mérhetetlen pusztulást, nyomort, ínséget és kétségbeesést zúdítottak ama nyomorultakra, kiknek sikerült megmenteniük meztelen életüket. De ha a vadság e bősz elemei ellen nem volt fegyverünk , van fegyverünk, mely elveszi munkájuk fullánkját s a romokon uj életet teremt. Ez a fegyver a szeretet, a részvétteljes szeretet, amelylyel mint emlitém, a Kárpátok hegyoldalain elterülő, az ellenség által feldúlt falvakat lakott polgártársainknak taztozunk. Ezzel vértezve induljunk mi hadba a siralom eme vidékére. Sziv és elme, becsület és emberiesség ezt a feladatot jelelik ki ból, dalviláguk meg az élő jelen forrásából fakadoz. . . A párja után áhitozónak az az érzelemvilága, melyet a keleti költészet a kesergő bülbül sóhajával és a rózsák édeni illatával allegorizál; megható ragaszkodása ama darabka szigetföldhöz, melynek minden röge, köve vérrel van átgyúrva és ahol a harcban elesett gyermekeiket sirató anyáknak viz helyett vérből valók a könnyeik ; az iszlám örök igazságaiba vetett hitnek az a fanatizmusa, mely a sehidek (vértanuk) sírjaival szántja tele a földet : ezek azok a főbb motívumok, melyek e kis török szigetvár lakóit dalra fakasztják.* Alig van eltérés a dalok formájában és hangjában az oszmán-anyaföld e körbe tartozó népi termékeitől. Legföljebb »uj és az anyaországban ismeretlen jelenségek ragadták meg lelki életüket és elhagyott keleti hazájuk verőfényes emlékére a közel Nyugot borús felhői hathattak zavarólag.« És ezek a felhők, mint valamely reflexhártyán, úgy tükröződnek vissza dalos leikükön. Így vegyült költészetükbe »a fájó lemondásnak az az elegikus sóhaja, mely refrainszerüen megmegismétlődik, mely a jobb jövőnek még csak reményét sem ismeri és amely főleg a multak emlékezetében keresi vigasztalan vigaszát.« Dalaik, mint általában a török népdalok, szintén a természethez fordulnak annál is inkább, mert Ada-kále gyönyörű, természeti szépségekben gazdag földje különösen megtermékenyitette a nép képzeletét. Koszorúként övezik a magas hegyek s a völgyben karcsú ciprusok, jázmin és rózsaligetek, gyümölcserdők és virágos berkek s a természet e pazar környezetében fejedelmi erővel törtek át a történeti tudatok legmagasabb folyama a Duna, melyhez e végvár és a törökdicsőség legfényesebb emlékei fűződnek. Csoda-e, hogy úgy megihlette mindez a nép lelkületét? * De szálljunk lélekben a mai Stambul tarka háztömege fölé, hol a máskor oly zajos város csendjét csak a messziről odavetődő tompa dörej, a lég acélszárnyasainak halk zizegése s a vörös félholdas kórházak szomorú lakóinak még szomorúbb dalai szakítják meg. Fölsír a balkáni háború sötét emlékeitől terhes, bánatos melódia, a »Ruméli induló«-é : • Rumélinek hegye, köve sírdogál, minden falubiró csobogó vérben álldogál, szétdarabolt tetemek mellett vonagló bajtárs sírdogál. A fekete föld vértől piros lőn ; földarabolva török asszonyt, török lányt, lelkük hajlékának állatiasan neki esik a női becsület alattomos tolvaja. Nézd e tanyát! egy kéménye sem füstölög, elnémult fülemüléi nem csattognak, ama kedves síkok elszáradtak, egy szál pásztor sem tereli nyáját. Hej! mohamedán el ne feledd! szivedet bosszút nem véve ne hadd lehűlni 1 hazának kinos keserves nyögése füledben függő legyen! ne feledd el!« A szomorú énekes elhallgat. Ismét mély csend. Csak a járókelők egyhangú kopogása hallik. Szomorú nóta, szomorú idők, szomorú emberek. . , A betegember talpra áll, először gyöngén, görnyedezve indul a nagy küzdelemre, de később visszatérő ereje tudatában mindinkább kiegyenesedik s feje immár a magasba tör, döng az a még megmaradt maroknyi Európa súlyos öklei alatt. Nem ad egy talpalatnyi földet, mert ez a kevés már nagyon kedves neki. Azt a féllábát erősen neki vette Európa szélének s a világ minden kincséért sem engedi el. És kell, hogy megmaradjon Stambul utolsó végváraként. Az a Stambul, az a Mármara, az a Rodostó oly közel esik a mi szivünkhöz is. A régi fájó emlék megédesül és mi akaratlanul is hiszünk a »számüzött Rákóczi« nagyságában, csudáljuk hűséges cselédjét Mikes Kelement. S a mult emlékei lassan összefolynak a mával. Közel érezzük Stambult a szivünkhöz. Bevonulnak a magyar múzsák a törők műveltség gócpontjába s magyar költők igéi csendülnek fel a tudomány ottani felszentelt csarnokában. S a magyar múzsa keblére öleli az ős Túrán bülbülszavú énekeseit. A világháború kohója igy olvasztotta ki számunkra az igaz barátság nemes érceit. Reg kékfestő gyár fest minden ensperger ss&iTzajt**
