Balatonvidék, 1916 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1916-01-09 / 2. szám
9 A művészetek körébe tartozó minden intézmény, igy a néptárlatok, múzeumok is, éppen azért, 'mert első sorban a népünk legszélesebb rétegeit érintő kultúrai szükségletet elégítenek ki, népművelő hatásuk alapján birálandók meg. Ezért kardinális kérdésnek tekintem azt: hogyan kinálja a múzeum, mily szellemi étcsöveken át szivárogtatja édes mézét a kulturának — szinte észrevétlenül — népünk vérébe ? A néptárlatok — mint már nevük mutatja — nem mütárlatok. Ez utóbbiak valamely művészeti* ágn^Jf históriai fejlődés szempontjából mérlegelt teljességét tárják föl. A teljesség, a befejezettség követelménye elengedhetetlen náluk. Minden egyes mütárlat a históriai fejlődés bélyegét hordván magán, mentől sokoldalúbb kiegészítésre, mentől nagyobb teljességre törekszik. Továbbá minden mütárlat a speciálisan művészi igényeknek, vagy tudományos törekvéseknek és várakozásoknak igyekszik eleget tenni. A művész tanulást, tájékozást, a tudomány embere különleges szakismeretének bővülését, gazdagodását reméli tőlük, azt keresi náluk. Épp azért a mütárlatok és tudományos szakosztályaik rendszeres látogatói a systema, a rendszer és befejezettség elveinek bizonyos mértékben történt megvalósítását keresik és ítélik meg bennük. Más szempontból való elbírálás alá esnek a néptárlatok, a hová tartoznak első sorban a vidéki múzeumok. Mi a gyakorlati rendeltetése a néptárlatoknak ? É kérdés helyes megítéléséből jutunk el egyenesen jelentőségük érdemleges fölismeréséhez. A néptárlatok eredeti rendeltetése a közműveltség előmozdítása és igy semmi, vagy legalább keves közük a rendszeresség, — és teljességhez, még kevésbbé a mükritikai szempontokhoz. Sem a mükritikusok, sem a tudomány emberei nem találnak, de nem is keresnek bennük kielégülést. Ezt a célt, sokkal megfelelőbben szolgálják a mütárlatok, az ipari és technológiai állandó kiállítások, az országos nemzeti múzeumok és számos nemzetközi tárlat. E rövid bevezetés után méltatni szándékozom a vidéki múzeumok természetszerinti rendeltetését, első sorban közművelődési jelentőségük alapján, melynél fogva méltán megérdemlik a néptárlatok nevét. Már azon jellegüknél fogvn is, hogy egy-egy vidék njügyüjtő érdeklődését és szorgalmát felkölteni és a múzeum részére minél nagyobb körben lekötni igyekszenek, az a mód ahogyan honi és különleges vidéki müizlésünk tárgyai számára meleg pürtfogolást terjesztenek, az a mód, amint gyűjteményeit minden ajkalommal, minél szélesebb körben ismertekké és hozzáférhetőkké igyekszenek tenni, mindezek igazolják a néptárlatok iga? népies jellegét. Valamint a mütárlatok föladatukká tették megmutatni, hogyan lett a művészet egy-egy ága idők folyamim azzá, ami ' ma, úgy a naptáriatok is azt látszanak mondani: íme ez volt a mi népünk lelke a múltban és ez a képe a jelenben legsajátabb lelki vonásainak megf .lelően 1 Nem száraz, holt tudást akarnak nyújtani, megmerevedett rendszerben, nemis a mütörténeti elvnek megfelelő fejlődési egymásutánt, hanem kifejleszteni akajiák az oda szorgalmasan eljárogató szemlélőkben azt az itélő képességet, miképp lehet jobb ízléssel és ^sinnal életünket szebbé, tartalmasabbá tenni. Nem mütörténeti érzéket, — óh nem — hanem jobb, tisztább formaérzékei kívánnak fejleszteni. Az elavult, vagy élettelen, hamis és kificamított életformák helyett ko nzerválni kívánják mindazt, aftii életrevaló, azaz: egészséges. fejlődés csiráját rejti magában. Tehát, hogy sommásan fejezzem ki magam —« a néptárlatoknak a qjjalitás iránt kell fokozottabb érzéket fakasztani népünkben. Van-e és mekkora nevelő, utánzásra ösztökélő, alkotásra bátorító érték a kiállított tárgyban ? Ez a kérdés. Épp ezért a gyűjtőnek és rendezőnek is a tárlatba fölveendő tárgyak megítélésénél a qualitás iránt kell elsősorban fokbzott és szigorú igényt támasztania. A közönségben, mely egy vidéki tárlatot látogat, annak a sziklaszilárd meggyőződésnek kell támadni: minden ami itt van és látható, igazán jó, szolid, igazi mübeccsel biró, utánzásra, fejlesztésre méltót rejt magában. Miképp a 4anitó is csak úgy kecsegtetheti magát sikerrel, ha tanítványa teljes bizalommal fordul feléje, azonképp a néptárlatok részére is csak ugy biztos a siker, ha a szemlélődő publikum azzal a tudattal járja be a múzeum termeit: itt nemcsak {elraktároztak, itt nem mindenféle izlés számára van mindenféle holmi, hanem minden ami van, okkal és céllal van, nem izlés és értelemnélküli bámész szemeknek, nem megfogyatkozott gyöngék és betegek számára, hanem a nemes és jó iránt fogékony éplelküek számára nyujtatik itt táplálék. A szigorúan vett történelmi szem pont a nép egészére, mint fogyasztó közönségre való tekintettel eltévesztett. Ha mégis figyelemmel vannak rá, inkább a forma, mint a lényeg kedvéért történik. Fődolog, hogy a bennük uralkodá csin, izlés, átgondoltság szigorú választékosság és kifogástalan izlés a qualitás iránt, minden fogékony lelkű szemlélőben bizonyos ünnepi áhítatot és mégkülönböztető tisztele- tet keltsen a tárgy és cél ma^asztossága iránt. A távozó közönséget pedig az önmegnyugvás és a büszkeség egy neme hassa át, midőn elgondolja : iiiie, a nép alkotása 1 Ez a gondolat a fejlődés egészséges csiráját rejti magában : ha már megalkottuk, fenn is akarjuk tartani, meleg istápoással és odaadó szeretettel naggyá is akarjuk nevelni! (Vége köv.) Iro 1 Imi hir. Lakatos Vince dr. V. K. E. keszthelyi fő* gimn. tanárnak nak nov. 27-iki hadidélutánján tartott felolvasása, melynek cime „A hazafias költészet fontossága napjainkban" s amely a „Balatonvidék" tárcájában látott először napvilágot, újévre külön lenyomatban is megjelent. Az egyives füzetet Siijánszky József nyomdája állította ki igen ízlésesen. A mü ára 20 fillér. — Szerzője a tiszt:! iövödelmet a V. K- E. _ eszthelyi fiókja javára fordítja. nézünk abba e fényes tükörbe, melyet Madelung elénk tart, szinte nem ismerünk magunkra. Hogyha nemcsak hódolni akaruk uj könyvének, hanem megértő bjrálattal is fordulunk feléje, ez a könyv még akkor is a háborús könyvek eoyik legkiválóbbja marad. Nem az anyanyelvén irta Madelung a Kriegstagebuch-ot és talán frissebb a stílusa három előbbi munkájának, mint ezé, de a háborúnak és benne Magyarország meglátása, az események megérzékeltetése első kézből való, még a fordításban is. Madelung nem óhajtja a hivatalos haditudósítók szerepét, egyénisége teljes egészében érvényesül s megelégszik a magyar vidéki várossal, Sátoraljaújhellyel. „Egy magyar vidéki város, — mondja ugyanaz a lap'— Istenem, mi van azon leírni való, gondolhatnák, de íme érdekes egyéniségekké bontakoznak ki azok, akiket mi típusként ismerünk: a megyei hivatalnokok, az alispán, a főszolgabirák.'l Madelung bekeretezésében szenzációként hat a sátoraljaújhelyi vendéglő, a frontról visszatért éhes százados s a „ Magyar Király" többi vendégei. A harmadrendű vidéki cigánybanda az övé, de játéka Madelung elé tornyositja az emberi élet minden fenségét és fájdalmát. Sehol sem leng oly gyönyörűen a hü piros-fehér-zöld lobogó, mint azon az autón, mely őt a Barkó szoros felé viszi. Seholsem markolt a háború oly rettenetesen a szivekbe, mint Homonnán, melynek visszafoglalásánál ő is ott lehetett. „Epizód, epizód, de ki olvasott dantéibb képet, mint azét a háromlábú lóét, mely Homonna előtt áll egy sátáni hatalom kifejezőjeként ?" — Meghatóan búcsúztatja el feledhetetlen ifjú barátját, Nagy főhadnagyot, kinek már sohasem fogja megszoríthatni izmos, harcos kezét, sohasem nézhet nyitott, korai hősies haláltól átszellemült szemeibe. De igeri, hogy elzarándokol a véráztatta mezőre. „ Ha lett volna lovad, — írja Madelung — szülővárosodba várnám, míg a főutcán lovas nélkül visszatérne, mint hajdan elesett barátaid gyászthozó paripái." De mégis megnyugszik abban, amin változtatni nem lehet, hisz a kedves halott nem fekszik egyedül , sorban ott fekszik népének virága, ojy forró szeretve és gyászolva, mint ahogy nem'szerettek és gyászoltak halottat még soha. De mit szólnak mindehhez a Nyugat uj magyarjai, kik nem átallották sárra! "megdobálni Qyónit sem, háborús költészetünk szép szavú tárogatósát. Szerintük nálunk Madelung csak a szenzációt, az exotikumot látta meg, holott tudjuk, hogy éppen a másnak egyszerű dolgok tűnnek szemébe, melyek csupán magyar voltuk miatt lesznek talán szenzációsak. Szerintük nem olyan „közhelyek" kellenek, ha ismertetni akar bennünket," mint á Petőfi és egyéb'hazafias társaságok ideáljai, mert ma már megújhodott, modern lett Magyar-' ország. Némelyek Ankerschmidt lovag analógiáját látják Madelungban, — fűzik tovább okoskodásukat — pedig elfogultsága hasonlít Skotus Viátoréhoz, de az ellenkező szélsőségben. — Különös, hogy miért fáj ez nekik, ha jó magyaroknak tolják föl magukat! „Persze nem elég — mondiák ök — hogy valaki csak négy hónapot töltsön közöttünk és e négy-hónap alatt egész kiváncsjságát kizárólag a c itatér rikitó rendkivüliségei felé koncentrálja." Bár „jól esett" nekik is a „felfedezés," de mégis többet vártak : az „egész" magyarság észrevevését. 'Igen ! egy réteget csakugyan nem vett észre. Talán épen őket ? ! De ki tehet róla, ha a művész ideálra törekvő lelke csak a szépet, az eszményit veszi észre? A festő is kihagyja a fölösleges, a zavaró sajátságokat a táj arculatából és csak a jellemző vonásokat domborítja ki, melyek nélkül nem ismernénk áz eredetijére. Ezt kívánja a harmónia. És ha igy tett Madelung, kérdem, mit vétett a magyarság ellen ? Nemde csak hála illeti érte? Szóljanak az igaz magyarok! — De hagyjuk, hisz azok mindjárt Keblükre ölelték, meri ő észre vette a magyar katonát, a szinmagyart, a hőst, de ez sajnos távol áll „nyugaték hadmentes iaeáitól," Végre is mit nekünk a kicsinyhitűek ! Mi szorítsuk meg jobbját a kedves idegennek, mert vele eljött érvényesülésünk várva-várt ideje s harsányan kiálthatjuk küzdő, szenvedő magyar véreink felé ftudnyánszkynak, diadalunk előhírnökének, váteszi szózatát: Vitéz magyarok, a jövő mienk, Kezdjük diadallal az uj ezerévet!" Nagy Barna. Reg kékfestő gyár fest minden ! z® vete t' bármily színre Feketét 24 óra alatt.
