Balatonvidék, 1916 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-10 / 50. szám

£ BALATONVIDEK 1916 december 10. szeges kerekei közül pedig kihallatszik a szegény napszámosoknak, kisiparosoknak s a szűken kimért szerény fizetésen s a megszámolt filléreken tengődő hivatalnokseregnek kétségbeesett jajongása. Készséggel elismerjük, sőt az igazságérdekében kötelességünk elismerni, hogy vannak kivételek is. Becsületes, jóérzésű ember akad hál' Istennek minden foglalkozáson. De milyen kevés ezeknek a száma ! Nem az intézmények hibásak, nem a rendeletek rosszak, nem a termés gyönge, nem az élelmiszer kevés, nem az ellenség erős, hanem az emberek rosszak, a köztisztesség kevés. Ezeknek az embereknek a megfékezéséhez és példás megbüntetéséhez nem kesztyűs kéz, hanem vasmarok kell, nem gyenge pénzbüntetés, melyet könnyű szerrel kihevernek, hanem börtön, vagy lövészárok, hogy itthon a háború ideje alatt többet ne garázdálkodhassanak s a háború szerencsés kimenetelét ne veszélyeztessék. A háború utolsó, legkomolyabb szakaszát éljük. Mindenkinek szent kötelessége a nagy cél érdekében áldozatokat hozni. Az önzésnek ma ki kell pusztulni az emberekből, vagy pusztuljanak az emberek 1 Elő hát a vasmarokkal. HÖSIHALÁL. Elment és nem jött vissza . . . Elment felvira'gozva, pántlikásan, dalolva, az életerős fiatalságával, vig kedvével és katonabandával. Elment, mint ahogy a harctérre szokás menni, harcolt ahogy illik és meghalt, mint a hősök szokták. Husz éves volt. Leérettségizett, azután katona lett. Rövid élet, eseménytelen, de a fináléja kiemeli a hétköznapiságból. Nem irt könyveket nem tartott filippikákat, nem alapított semmit. Még csak hivatalnok sem volt valami protekciós banknál, vagy a vasútnál, hogy felmentették volna. Nem volt sem pótolhatatlan, sem nélkülözhetetlen. De miért is emlegetem, ha nem csinált semmit ! ? Istenem, azért, hogy hősi halált halt? Akik ismerték, tudták róla, hogy szerény és magának élő, de alapjában derült lelkinyugalom jellemezte. Eáradt mosollyal fogadhatta a halált is, amint az élet kisded bajait szokta. Nem épitett képzelete légvárakat, nem álmodott álmokat a szines jövőbe, hanem élte a mát és várta a holnapot. Nem is zavarhatta a halál az élete köreit. . . Két évvel ezelőtt köztünk sétált a Főutcán, most a doberdói hősök számát szaporítja egygyel a lipai temetőben. Nincs koporsója, csak ugy bakamódra fekszik a földben : bakkancsba', köpenyegbe', meg sapkába'. És a sátorlap a szemfödője. . . Rózsaszín táborilapon jött meg a halálhíre, olyanon, amilyenen ő is szokott irni. Én szürke, hamuszínű, vagy lila lapon irtam volna meg. Vagy semilyenen sem. Hogy is lehet azt megírni egy özvegy édesanyának, hogy a fia Löbl Imre, 39. gyalogezredben e. é. ö. káplár, nov. 23-án, az olasz fronton hősi halált halt? Hogy is lehet ? Mi lesz a ruházati cikkek maximálásával V Kétségtelen, hogy az élelmezés kérdése a legfontosabb ügye most az országnak s teljes elismerés illeti meg a közélelmezés diktátorát, akinek már több intézkedéséből kitűnik, hogy erélyes kézzel fogott hozzá a rendcsináláshoz. De a ruházkodás dolgáról se volna szabad elfeledkezni, mert minél beljebb megyünk a háborúba és minél jobban lerongyosodunk, ez a kérdés annál fontosabb lesz s annál sajátságosabb, hogy senki se törődik vele, nemcsak a kormány nem, de még a sajtó sem. Mialatt a sajtó az élelmiszeruzsorások ellen hadakozik, azalatt a ruházati cikkekkel kalmárkodók szemérmetlenül fosztogatják a a vevőket. Hallatlan, ami egyes ruhásboltokban történik. Olyan árakat követelnek egyes cikkekért, ami egyenesen vérlázító. Égy ingért, aminek az ára még a háború első esztendejében 4 50 korona volt ; ma 12, 14, 20 koronát mernek követelni. Nem száz, hanem két-háromszáz százalékkal emelték egyes ruházati cikkek árát. És ami a legfölháboritóbb, nem friss áruért, hanem a régi visszamaradt portékáért követelnek horribilis árakat. Azzal az indokolással, hogy az sokkal jobb, mint a háborúban készült silány és komisz portéka — ami különben igaz lehet. Be kell kukkantani a kirakatokba. Olyan rongyszövetü ruháért, amely azelőtt 40 korona volt, ma 120—130 koronát követelnek. A csak kissé jobb szövetből készült ruhának pedig 200 250 korona az ára. Egy inggalérnak 40 f volt az ára, most ko miszabb anyagból készült és L60, sőt 1 80 koronába kerül. Egy közönséges kalapért 18—20 koronát követelnek. Hetven centiméternyi harisnyagumminak 4 20 — 4 80 korona az ára. Egy spulni cérnáért 2 koronát kell fizetnünk és igy tovább. Ezek csak hirtelenében elősorolt cikkek, de igy van ez minden árunál. Így van ez a gyermekruháknál is. Ezekkel- a cikkekkel is gyalázatos uzsorát űznek egyesek. Az az ellenvetés természetesen nem állja meg a helyét, hogy ruházkodási cikket nem kell föltétlenül vásárolni, mert elvégre rongyosan és mezitlább még sem járhatnak az emberek. És idővel a legjobb ruha, a legerősebb fehérnemű is elszakad, megkopik, a legjobb gallér is kifoszlik, a legkeményebb talp is szétmálik. A háború pedig már harmadik esztendeje folyik és igy alig van ember, akinek ne volna és nem volt máris egyik, vagy másik dologra szüksége. Ha pedig be megy a boltba és csak két-három inget akar vásárolni, félhavi jövedelmét ráköltheti erre. Ha megjegyzést kockáztat a szemérmetlen uzsora miatt, gúnyosan az arcába nevetnek, vagy durván leintik. Igazuk is lehet, ebben az országban mindent szabad. A zsirhiány enyhítése. Alig néhány hete a kormány egyik rendelete oly gazdaságtechnikai reformnak vetette meg alapját Magyarországon, mely rövidesen a zsirpiacon is fogja éreztetni hatását. Arról van szó, hogy több mint százezer métermázsa oly zsiradék kerül forgalomba, mely, ha nem is egyezik meg mindenben a sertészsirral, azt ugy iz, mint tápláló hatás és étkezésre való alkalmassága tekintetében tökéletesen pótolja, kellemes és egészséges tulajdonságai foly án csakhamar keresett élelmiszer lesz nálunk is, mint Amerikában, ahol már évek óta mind több háztartásból szorítja ki a sokkal kényesebb és kevésbbé higiénikus sertészsírt. Ez a sziradék a tengeriből készült ételolaj. A kormány rendelete szerint a malmokban őrlésre kerülő és az iparszerü sertéshizlalásra való tengeri készletek csírátlanítása kötelező. A gazdák kezén levő és saját céljaikra visszatartható kukorica csírátlanítása nem kötelező. Oly előnyöket és jutalmakat biztosit azonban a rendelet a gazdának a kukorica csírátlanítása esetén, hogy minden okos gazda sietni fog kukoricáját a legközelebbi malomba vinni a csira kivonására. A gazda nemcsak azt éri el, hogy az igy megdarált kukoricája tartósan eláll és nem keseredik meg, hanem a malomtól minden mm. megdarált tengeri után a visszakapott teljes daramennyiségen kivül még 3 K 60 fillért kap a malomtól a kivont, mintegy 10 kiló csiramennyiségért és 3 korona külön jutalmat. A malom ezenfelül egy fillér őrlési dijat sem követelhet a gazdától, aki eszerint pénzértékben mintegy 9 korona 60 fillért nyer métermázsánként. Az okos és számító gazda tehát, aki a kukoricáját a vetőmagot kivéve, csirátlanitja, a 36 koronás maximális ár helyett 42 korona 60 fillért kap kukoricájáért. A magyar malomipar is kedvezően fogadta reformot, mert a kukoricacsirátlanitás, ha teljesen meghonosodik, annyi ínunkát biztosit a malmoknak, hogy azok nem lesznek kénytelenek az év nagyrészében iizembeszüntetéssel élni. A malmokra nézve az sem közönbös, hogy a tengeri csirájáéát kilónként egy korona 20 fillért kapnak, ami azt jelenti, hogy egy métermázsa tengeri őrlésénél 10 korona 20 fillért keresnek, amiből csak 6 korona 60 fillért kell kifizetniök. Ha tengeri termésünkből csak tízmillió métermázsát képesek leszünk a csírátlanítás és olajnyerés céljaira fordítani, már ez is 150 ezer métermázsa étkezésre is alkalmas olajat jelentene. És pedig 150 millió korona értékben. Ez a mennyiség hatalmas segítség volna a mostani nagy zsirszükségben, másrészt a kukoricaliszt élvezhetőbb és eltarthatóbb voltát a gabonaliszt tartóssági fokára emelvén, közélelmezésünkben óriási jelentőséggel birna. Gazdáink tehát amellett, hogy saját gazdasági érdeküket mozdítják elő, hazafias kötelességet teljesitenek ezekben a súlyos időkben, ha tengeri készleteiket a legközelebbi malomba viszik csírátlanításra. A »BALATONVIDÉK« EGYES SZÁMAI KAPHATÓK: NÁDAI IGNÁCZ KÖNYV- S PAPIRKERESKEDÉSÉBEN Bukarest elesett. Ezt a hírt hozta a drót december 6-án, Mikulás napján hozzánk. Az örömbirre a német császár elrendelte, hogy Poroszországban és Elzász-Lotaringiában üdvlövéseket tegyenek, zászlókat tűzzenek ki és kondítsák meg minden templomban a harangokat. Nálunk, Magyarországban e hir hallatára nem dördüllek meg az ágyuk, nem kondultak meg a harangok, de fényes diadalunk öröme ott égett az arcokon s ott reszketett a magyar sziveken. Bukarest elestével Oláhország fölött megkondult a halálharang, melynek minden kongása végpusztulást jelenti annak a hitvány, hitszegő és hálátlan nemzetnek, mely Németországnak és Ausztria-Magyarországnak köszönhette létét. Bukarest elestével Oláhország bűnhődése megkezdődött. Szent István koronájának egyik legértékesebb drágakövére, a kincses Erdélyre fente a fogát. A háborút megelőzőleg már évekkel előbb szemérmetlenül hirdette Magyarország fölosztását. A háború első két évében milliárdokat keresett a központi hatalmakkal kötött gabonaüzletein s a háború harmadik évében orvul támadott reánk. Most elérte a nemezis. Fővárosa elfoglalásával egy kétszázados oláh álom foszlik szejjel, melyet ostoba ábránd, buta gőg és kalandor-politika szőtt.