Balatonvidék, 1916 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-24 / 39. szám
XX. évfolyátn. Keszthely, 1916. szeptember 24. 37. szám. Előfizetési ár: Egész évre 10'- K Fél évre 5' - K Negyed évre 2 50 K Egyes 5Z. ára 0 20 K Nyiltlér soronkint 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal KOSSUTH LAJOSutca £8. szám. KESZTHELY. HÉYIZ S AZ EOESZ BALATONKORNYÉK ÉRDEKEIT ELŐMOZDÍTÓ POLITIKAI HETILAP. Kéziratokat a szerkesztőség ciméte, pénzesutalványokat, hirdetési megbízatásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztőségi és kiadóhivatali Interurbán : 15. A tisztviselő családok szomorú helyzete. Elvitázhatatlan tény, hogy e rettenetes világháborúban egyetlen társadalmi osztály sem szenved és nélkülöz annyit, mint a tisztviselő osztály, mely produktív munkájával mindenkor fontos tényezője volt a nemzeti életnek. A tisztviselő, még a jobban fizetett is, most valósággal nyomorog, mert ő a maga munkájának árát föl nem emelhette, mig minden, amit másoktól vesz, száz-kétszáz percenttel drágább lett. S az a lekicsinylő bánásmód, amelyben a szegény tisztviselő és családja manapság még a piac kofájától is részesül, csak szomorúbbá teszi helyzetét A piac kofája egyszerűen kvalifikálhatatlanul goromba, ha a »naccsága*, a »kalapos uri dáma« alkudni merészel a portékájára. Ha naccsága, hát legyen naccsága ! azaz ne sajnálja a pénzét Mit keres a kalap annak a fején, aki számolja a krajcárt ? Igy filozofál a piac kofája. Pedig azok a kalapos urinök, akiket inzultálni ma már —ugylátszik — virtus számba megy, ép annyit, sőt némelyik még többet is dolgozik manapság a piaci kofánál, a tojást, túrót, tejfölt áruló parasztasszonynál. Cseléd nélkül, vagy egy kisebb fajta kisegítő leánnyal (mert a cseléd megkívánja vacsorára a hust, de az úriasszony megelégszik a délről maradt főzelékkel is) elvégez minden házimunkát, kijár a piacra, takarít és főz. És semmi sem nehéz és semmi sem alantos neki ; ott segít a mosóteknő mellett, mert a mosás ma ötször anynyiba kerül, mint máskor. Drága a szappan, drága a fa, a mosónő napszáma is magasabb, élelmezése pedig szinte ijesztően nagy. De ez csak egyik része a kalapos úrinő dolgának. Ott vannak a gyermekek, akiket rendben kell tartani, akiktől uri mivoltunknál fogva elvárja a társadalom, hogy egy kicsit tanuljanak is. Tehát a gyermekek tanításával is kell foglalkozniok. Aztán a ruha Ennek sem szabad rongvosnak lenni. De ki gvöz annyi ruhát venni ? honnan ? miből ? S előkerülnek a szekrényből ócska ruhadarabok, férfikabát, szoknya. S a nagy kabátból, kiskabát lesz; a régi ruhából uj ruha, a rongyom blúzból kalapdisz. Cseléd, varrónő és nevelőnő egy személyben a szegény tisztviselő neje, a cifra nyomorúság mosolygó hőse. S ez nem kitétel, ez a szabály, Mi, akik köztük, velük élünk, tudjuk jól. Csupán a piac dölyfös és haragos kofái nem tudják ; ők csak a kalapos és mégis alkudozni merészelő dámát látják, akit szidalmazni, csúffá tenni : virtus. De ennek igy lenni, továbbra is igy maradni nem lehet, nem szabad. Nem szabad szenvedni hagyni azt az osztályt, mely oly sokat türt, nélkülözött és szenvedett,— de közben szüntelenül teljesítette kötelességét. A csendes kérés, a régi Ígéretek megvalósításának türelmes várakozása után merész és erőteljes gesztussal most már követeljenek a tisztviselők. És aki ismeri a mostani életet, senki sem mondhatja, hogy ennél igazságosabb és jogosabb követelés volt valaha. Ebben a nehéz küzködésben, amit most itthon folytatni kell a mindennapi megélhetésért, a fix jövedelmű tisztviselői kar anyagilag tönkre ment. A napszámos, az iparos, a kereskedő, mindenki inkább megtalálja ma a számítását, mint a tisztviselő. A háború néhány társadalmi osztálvt dúsgazdaggá tett, a véres felhőkből számukra aranyeső zuhogott. Más osztályokat is kihúzott valahogy az anyagi pusztulás ingovánvából, csupán a tisztviselőket gázolta agyon. A legrosszabb üzlet ma szellemi munkát adni a hazának, mely pedig nem nélkülözheti ezt a polgári tevékenységet egy pillanatra sem. Hihetetlen meg ne hozzák a tisztviselői karnak igazságos és méltányos követelései teljesedését. hogy a közeli idők Ferenc Jóska azt izén te.. Katonáink dalos ajkán soha-soha nem némult el a dal. Ha nem is olyan gyöngyélet a katonaélet, mint a katonanóta, vagy az obsitosbaka festi, de azért békében-háboruban egyformán hangos hol a vig, hol a szomorú nótától. E dalokban régebben is, most is gyakran szerepel a király. Alakja régebben is, most is ugy jelenik meg, mint a magyar katonák szerető apja, vezére, gondviselője. Nem is hiszem, hogy lenne még ilyen kedves alakja katona-költészetünknek. Szinte csodálatos, hogy Gyóni lantját, mely sokszor ugy eltalálja a népies hangot, nem ihlette meg xFerenc Jóska« ősz, patriarchális alakja. A magyar soha sem szerette az osztrákot, de azért a király alakját a tisztelet fényével övezte. Különösen napjainkban vált mindig kedvesebbé ősz uralkodónk alakja a katonanótákban. Néhány régi kifejezés megőrizte ugyan azt a közönyösséget, mellyel talán régebben beszéltek a katonadalok a »császár kenyeré«ről, vagy a pénzről, melyet *küld a császár«. Régebben a magyar a „császár katonája.< volt, de most már Ferenc Jóskáé. Talán a növekvő tiszteletet az aggastyánoknak kijáró megbecsülés fokozta ennyire, de még inkább a most folyó világháború, mely oly közel hozta mé^ a békétlenkedők szivét is egymáshoz. A nép ha tudia, érzi is azt a legke| kevésbbé sem beajánló osztrák modort nem magyar tisztiéin, ezért csak az egyes személyeket, vagv általában az osztrákot okolja, gyűlöli, vagy inkább megveti, de királya mindig tisztán áll előtte, az nem tud erről és ha tudna, bizonyára a szegény bakagyereknek adna igazat. Hogyne védené meg kedves regrutáit, hiszen ha felül a lovára Rágondol a sok szép regrutájára. Ha rágondol, hullanak a könnyei : De sokat kell szegényeknek szenvedni. Hogyne, mikor ő is volt katona, mikor ő is >;sirva gondolt a katonakorára«. . . Sir, könnyezik, ha rájuk gondol, olyan jó szive van, pedig milyen nagy ur is az a király : még a csizmáján a patkó is arany, nem is meri a kovács megpatkolni, >nem meri az arany patkót ráverni«. Még se restell, vesződni katonáival. O irja be a nevüket s el teszi a ládájába a katonalevelüket és bizony mikor elveszti a ládakulcsát őfelsége, sokáig kell várni egyegy barna, vagy szőke kislánynak a katonakedvesére , valahol a Duna, vagy a Tisza mentén. 0 ad lovat, kardot, csizmát a huszárnak, bakkancsot, borjút, szuronyos puskát a bakának. Gondoskodik mindenikről, mint a saját gyermekéről. Azért mondja a nóta is : Ferenc Jóska édesapám, Felesége édesanyám ; Azér' vállalt el fiának, Mer' beváltam katonának. Nem is szereti az ilyen áldott jó ember a véres háborút, hiszen mikor kedves katonája a huszár megkérdezi tőle : Ferenc Jóska mér' vagy olyan szomorú ? — azt feleli : Hogyne vónék, magyar huszár, szomorú, Józeptagba megszólalt már az ágyu. De .nem tehet róla, igy kivánja a haza sorsa s azért azt adta ki parancsba' Ágyuszóval ébresszék föl hajnalba'. Nem feledkezett meg az itthoniakról sem, mert azt irta a levélbe : Tiszta búzát ne vessenek a földbe, Ne vessenek, gyün az orosz jövőre, Tiszta búzát letapossa a földbe. Sőt azt is irta, hogy masírozni szeretne a sereggel, de a hü magyar katona nem engedi. Kár lenne az' ilyen jó emberért, ha ellőnék a csatába', azért kérve-kéri: Ne masírozz ! Édes öreg királyunk. Te csak nézzed, amit majd mi csinálunk. Máshol meg igy énekel : Ferenc Jóska öreg már a csatára, Rábizza az öreg magyar bakára ; Meg is tesszük jó királyunk kedvére. Muszkát tüzünk a szuronyunk hegyére. Meg is van elégedve velük királyunk s mikor . jött ki a miséről, Azt hallotta az Istentől — csuhaj magától: Szalad a muszka a honvéd bakától.