Balatonvidék, 1916 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1916-08-20 / 34. szám

2 BALATONVIDÉK 1916 augusztus 13. leme a Pichlerek és Somló Bódogok sátorában virul. Az istentelenség és hazátlanság épugy ikertestvérek, miként a vallásosság s a valódi tettekben nyilvánuló hazaszeretet. Cserta János. Elvitték a harangokat. Folyó hó 12-én délután folyt le a szomorú aktus, mely tengernyi népet gyűjtött össze a templom előtti téren. Mindenki szemtanuja akart lenni a szomorúan érdekes eseménynek, melyhez hasonló dicső szabadságharcunk óta nem ismétlődött meg. Dicséretére legyen mondva közönségünknek, hogy nem pusztán a kíváncsiság, hanem az igazi vallásosság és kegyelet érzése hozta a templomtérre és bár a munka csak lassan ment, kitartott az aktus végéig. Először a »nagyharang«-on volt a sor, melynek megmentése érdekében apátplébánosunk mindent elkövetett, de ebbeli fáradozása — sajnos — sikerre nem vezetett. Végre megjelentek a munkások a torony középső ablakában, két gerendát dugtak ki azon és rövid idő múlva látható lett a harang is, amint azt a munkások kiljebb és kiljebb tolták a gerendákon. A közönség izgalma nőttön-nőtt és tetőfokát érte el, midőn a harang a gerendák végére ért. Még egy mozdulat s a nagyharang a mélységbe zuhant, darabokra törve és mélyen belefúródva a földbe, rapottyára zúzva természetesen a templom bejárata előtti járda kocka-köveit is. Szépen csengő ércszava elnémult örökre. . A közönség áttörve a korlátot odarohant kedves harangja »holt teteméhez« és hangos zokogással siratta el. Bizony nem egy erős férfinak is könnyet láttunk csillogni szemében. Ez után jött az úgynevezett »uj«, vagy nagyság szerint 3-ik harang. A »lélekharang«-ot meghagyta a rekviráló bizottság, mert helyette a Balatoni Muzeum-Egyesület vezetősége a Szent-Miklós temető régi s a muzeumban elhelyezett harangját adta oda. A nagyharang köriratát fel nem jegyezhettük, mert mint emiitettük, a toronyból való ledobásakor összetörött. De annyit tudunk, hogy 1849-ben öntötték. Az »uj« harang körirata a következő : Jött nemsokára oly idő, mikor a szent király alakját sokan elfeledték, mikor az égre nem szállt föl az ének tömjéneként az emlékezésnek. lm végül eljött a mi bus korunk is, mely megelégelt verőfényt, napot, hajnalsugaras tündöklő eget s következett a véres alkony, mely régmúlt sötét éjjel fenyeget . . . Lealkonyulhat, de nem nekünk ! Mibennünk újra föltámadt a vágy, hogy ' lássuk szent királyunk békés, daliás alakját. Él már a vágy a daliák szivében, bár jobbjuk még gyilkos fegyveren pihen, kardjuk vérrózsás, de szelid szemükben, ha elpihen az ágyuk moraja, fölcsillan titkos égi fény. Itthon meg siró árvák, zokogó anyák sóhaja hallik messzehördülőn, már-már fölszakad torkukból a hang, de még nem tudják névvel megnevezni a békevágyak koronás fejét. De üt az óra egyszer •— minél előbb üssön — mikor a sok hang mind egybe fonódik és az ég boltját szerte szét folyó reményzöld szép borostyánként a hangok ezre fölzúgva betölti. És akkor eljön egy szép hajnalon a napkirály majd fénylő koronával, bíborpalástja omlik szerteszét, szent jobbja áraszt békét és derűt, mert akkor fölzug ismét millió ajak és feltör újra az a régi vágy: Hol vagy István király ? Szigma Felül : JESUS NASARENUS REX JUDEORUM. Alul : OEDENBURG ANNO 1802. JOHANN GOSS MICH. A muzeumi harangnak a következő felirata van : ME FUDIT JOSEPH SCHWEIGER. NEOSTADY ANNO 1779. Középen: SANCTO N1COLAUO DANT DEDICANT OPPIDANI KESTHLL. Vagyis : Engem öntött Schweiger József Neustadtban, 1779-ben. Szent Miklósnak adták és ajánlották a Keszthely városiak. A harang az öntőmüvészet remeke. Felül gyönyörű szőlő-girland futja körül a harangot. Oldalán pedig Szent Miklós püspök sikerült domborműve, püspöki palástban és sapkával fején. Egyik kezében gyümölcsöt tart, a másikban pedig a püspökbot van. Pótolhatatlan történelmi ereklyéje semmisül meg benne Keszthely városának. Halálos vétek érte ! A szent Miklós temető kápolnájából mind a két kis harangot elvitték. A nagyobbik körirata a következő volt: 1909-ik évben történt átalakítás alkalmából öntette nagym. tolnai Festetics Tassilo gróf, val. bel.Jitk. tanácsos, kir. udvarmester kegyúr. Öntötte 1909-ik évben Walser Ferenc Budapest." A kisebbik harang felirata pedig a következő: »Szent Miklós püspöknek, a temető régi védszentjének tiszteletére Keszthely város közönsége. Öntötte 1909-ik évben Walser Ferenc Budapesté A leszedett harangok szerdáig a templom elptt maradtak, mely idő alatt természetesen sok nézőjük akadt. Ájtatos hivek virágokkal díszítették fel őket. Szerdán délelőtt ünnepélyes istentisztelet volt, mely után Reischl Imre városbíró búcsúztatta el a kocsira rakott harangokat, meghatóan szép beszéd kíséretében, a többek közt a következőket mondván : Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango ! Immár: hívtam az élőket, búcsúztattam a holtakat, széjjel űztem a villámokat ! Harangok ! eddig ez volt a hivatástok. Keszthelyi harangok, kik -csengő szóval annyiszor hívtatok Isten házába s emeltétek lelkünket a magasságba, most elnémultatok. De némaságtokban, hangtalanul csengő szavatoknál is erősebben hívtok ma ; magatok' o hoz vonzottatok búcsúzóra ! A természetben nincs megsemmisülés, csak átalakulás ; a ti éltetek sem szűnik meg: hangotok uira visszatér, de a lágyan zsongó immár zugóvá, dübörgővé válik, hogy dübörgésében már léghullámaival is megreszkettese ellenségeinket s száz halált ontson határainkat lángbaboritó seregeire. Ezentúl is hívjátok az élőket — a harctéren — otthonmaradt övéik, hajlékuk, Isten háza, a rög, a haza megmentésére ; siratjátok a holtakat : a hősi halált haltakat, szemfödőül leterítve ellenségeink megszámlálhatatlan sokaságát; űzzétek el az ellenséges érctorkok villámait s századokon át a felhőkből mintegy magatokba szívott villámokat életrekeltve szórjátok, löveljétek ádáz ellenségeinkre. Harangjaink távozása e reánk szakadt súlyos megpróbáltatásokban lenne bár az utolsó áldozat; ezeknek tiszta, salakmentes ércét, édes hangjuk szivünkhöz nőtt s annak legkedvesebb — helyezzük oltárodra. Uram, engedd, hogy ne bucsuzzunk végleg, hihessük — s hitünk s reményünk benned van — hogy visszatérnek s ti kedves keszthelyi harangok hozzátok magatokkal a megújhodást, a harcokból a dicsőséges föltámadást, a dicsőséges, győzedelmes békét s ugy hirdessétek tovább : »Dicsőség a rnagasságban Istennek, békesség a földön az embereknek !« Ünnepeinknek, gyászunknak osztályosai, itthonmaradt szivetek helyett, szivünket viszitek magatokkal. Imáink kisérnek, Isten veletek ! A szép beszéd elhangzása után — mely könnyekig meghatotta a jelenvolt nagyszámú közönséget —, megindult a menet a vasúti állomás felé. Zászlók alatt a nép, majd a felkoszorúzott harangokat vivő kocsi, a kocsi után közvetlenül Dunszt Ferenc dr. apátplébános papi kíséretével, Reischl Imre városbíró, a főgimn. tanári kara és még sokan mások. A templomtól az állomásig a közönség felváltva egyházi és hazafias dalokat énekelt. Az állomáshoz érve, Dunszt Ferenc dr. apátplébános a következő szivből fakadó, szívhez szóló, a mély vallásosságtól és hazafias érzéstől áthatott, magas szárnyalású beszédet mondotta : Lekísértünk benneteket ide egy hosszú, de lelkem azt mondja egy győzelmes útra, kedves harangjaink ! Szivünkhöz nőtt édes testvéreink ! Mert testvérek voltatok ; testvérekké lenni volt szent rendeltetéstek ! Az volt hivatástok, hogy 3 kötelességet teljesítsetek : hívni az élőket, siratni a holtakat, és megtörni a villámokat ! Hosszú éveken át hiven teljesítettétek e szent rendeltetést ; együtt veletek énekeltük az Isten dicsősségét, veletek sirattuk és kisértük ki elhunvt apáinkat, testvéreinket,, gyermekeinket és most megválunk tőletek, hogy elmenjetek oda, hol a harmadik kötelességet kell teljesítenetek — megtörni a villámokat ! — Megmozdult a föld, dörög az ég és remeg az egész mindenség ! Nemzetek, népek, világok harcolnak egymás elten. Azt mondták : nekünk kell lenni az áldozatnak és orvul meggyilkolták öreg, jó királyunk örökösét. És azóta elborult a világ

f megkezdődött a borzasztó égiháború. Milliónyi ellenség tört reánk ! az egyik dölyfösen, a másik gyáván ; az egyik kevélységből a másik hitszegésből eresztette reánk összegyűjtött villámait. De a magvar áll, mert megmaradt magyarnak; győzelmet-győzelemre küzdött ; kiverte a muszkát, megtépte a hitvány taliánt és most ezek keservükben összeszedték az északnak és délnek, hidegnek és melegnek minden zsoldosát, minden vademberét, hogy mégtöbb legyen a villlám mUít reánk zúdítsanak ! Ezeket a villámokat kell megtörni nektek kedves harangjaink. Ágyuk lesztek ! De az Ég harcol veletek és a szentek mind, kiknek nevét hordtátok, viseltétek ; kiknek segítségét odaviszitek az orditó, bömbölő csatába, a csapkodó' villámok közé. Azok mind együtt harcolnak veletek győzelmünkért ! És ebben van a mi erős hitünk ! Sirattunk benneteket, mint búcsúzó testvért, de már letöröltük könnyeinket és a jövőről, a ti dicsőségtekről álmodunk ! Menjetek helyettünk, kik nem mehetünk;; vigyétek el lelkünk hevét, szivünk hazaszeretetét ; ott is a mieink lesztek és a harchevében is megismerik küzdő gyermekeink a tt testvéri hangotokat. És te jó öreg harangunk, Szentgyörgy! Tőled külön búcsúzom. Te dicsőségünk évében születtel ; 1849-ben öntöttek, duló harcok közt! midőn bámult bennünket a világ, midőn megállította győzelmünket az orosz kény és megfogta vitéz karunkat ez a zsarnoki hatalom. Menj ! Segíts befejezni a megszakadt munkát, a te bömbölő ágyúd, a te romboló golyód hirdesse a magyar nép erejét, dicsősségét ! Menjetek mind, törjétek meg az ellenség villámait; harcoljatok az utolsó győzelmig kedves harangjaink! Harcba induló kedves testvéreink ! Isten veletek ! * Gyászos emlékű nap ! Borongó égbolt. Mintha sötét gyászlepel burkorná az ég máskor tündöklő napját s ereszkednék alá a fájdalmas órákban az ég peremén . . . Cseppek hullanak a feketeségből — az ég fájdalom könnyei ! A lelkek könnyei is megerednek sürü, keserves cseppekben ! Találóan megfelelő millieu a bucsuzáshoz. Sokszor bucsuztunk, sokszor szakadt fel megsebzett szivünk fájdalmas húrja. Bucsuztunk ifjaktól, kik alig érezték még az élet örömeinek édes csókját; meglett férfiaktól, öregektől, kik szeretteiktől váltak, hogy szembenézzenek a halállal, kockára tegyék legdrágább kincsüket, életüket azért, hogy mások élhessenek. Akik szívesen viselték a háború borzalmait, hogy az itthonmaradottak élvezhessék egykor a béke