Balatonvidék, 1915 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1915-04-18 / 16. szám

XIX. évfolyam. Keszthely. 1915 április 18. 16. szám. Előfizetési ár : Egész évre . . 10 K — f Fél évre . . . 5 K — f Negyed évre . 2 K 50 f Egyes szám ára — K 20 f Nvilttér soronkint 1 korona. Szerkesztőség és kiadóhivatal a «Volt Gazdasági Tanintézet épületében . BALATONVIDÉK POLITIKAI HETILAP. MEGJELENIK HETENKiNT EGYSZER: VASARNAP. Kéziratokat a szerkesztőség cimére, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztőségi és kiadóhivatali Interurbán: 51. sünk a háborúban. Sok vármegyéből érkezik a panasz, hogy világhírű állattenyésztésünk a háború alatt pusztulásnak indult. Nem elég, hogy az ország állatállományának jelentékeny részét a hadsereg ellátására kellett fordítani, az állatállomány csökkenését ezenkívül az is okozza, hogy az állam milliárdjait főleg a hadsereg szükségletének a fedezésére kell fordítani és igy nem juthat megfelelő előirányzat arra, a mi pedig az állattenyésztés védelmét, fejlesztését élő törvényekben biztosítja. Az 1908. évi XLIII. t.-c. ugyanis akként szól, hogy az ország szarvasmarha-, sertés- és juhállományának számszerű gyarapítására a következő állami kedvezmények, illetve segélvek szolgálnak. I. a köztenyésztésre, vagyis közös használatrá szolgáló apaállatok beszerzésének költségmentes állami közvetítése. 2. vételáruk egy évi kamatmentes előlegezése és annak különös méltánylást érdemlő esetekben legfeljebb 30 százalékkal való leszállítása. Igy folyik ez a törvényben nyolc fő és négy alponton keresztül, melyek mind az állattenyésztés védelmére, gyarapítására, minőségbeli javítására irányulnak és szolgálnak. De fájdalom — most minden a papíron van. A községek nincsenek abban a helyzetben, hogy saját megcsappant pénztáraikból a község állatállományához megfelelő apaállatokat szerezzenek be, e nélkül pedig a nemzeti vagyon e tekintélyes része szomorú sorsnak nézhet elébe. Soha, mióta az állami feladatok közé sorolták az állattenyésztés védelmét, még kényszeritöbb alkalma és kötelessége nem volt az államnak, hogy az állattenyésztéssel behatóbban foglalkozzék a védő, oltalmazó segítségét az erre utalt gazdaközönség támogatására kiterjessze. Ha a világháborút az otthon kisegítő munkájával lehet megnyerni, s erre a sorompóba kell állítani az aggastyánokat, a gyermekeket, az aszszonyokat, akkor eredményt igérö az otthon munkája csak akkor lehet a mezőgazdaság terén, ha megadatnak az állattenyésztés nélkülözhetlen feltételei, mert csak igy lehet táplálni a hadsereget, igy lehet a legteljesebb bizonyossággal ellentállani az angolok kiéheztetési politikájának, a mire a gondos előkészületek a gabonatermesztésre nézve teljes sikert igérö módon meg is tétettek. Az állattartás biztosítására is történtek célszerű intézkedések, de az állatállomány mennyiségi és minőségi fenntartására, annak gyarapítására eddig nem tétettek meg azok az intézkedések, melyeknek már a késése is bajokat okozhat, ha a gazdasági szervezetek ennél lényegtelenebb kérdésekben is eredménnyel fordulhattak a földmivelésügyi miniszterhez, a kinél mindig meghallgatást találtak, ebben a nagv kérdésben kérjék nyomatékkal a sürgős segítséget. A hős temetése. Ma két hete egy rövidke hir e lapban egy fiatal hadnagyról : oda iönn a nagy hegyek között hol több, mint féléve dúlnak már a csaták, mellére tűzték a vitézség jelvényét. Ma egy hete e lapban egy fiatal hadnagy neve szomorú gyászkeretben, ő maga diszes koporsóban, temérdek koszorútól borítva, a temető halottas kápolnájában. Hilián Jenő, a 20-ik honvéd gyalogezrednek a III. osztályú hadidiszitményes érdemkereszttel kitüntetett hadnagya az uzsoki ütközetben kapott súlyos sebében f. hó 5-én reggel 3 órakor a kassai katonai kórházban 20 éves korában visszaadta lelkét Teremtőjének. És amint a szomorú jelentés tovább tudatta : a babérkoszorus hőst itthon fogiák örök nyugalomra helyezni f. hó 11-én d. u. 5 órakor. Még messze volt az öt óra, mikor megindult az embertömegek kigyózása az utakon, melyek a temető felé vezetnek. Akik szerették, akik tisztelték, akik alig, hogy ismerték, akik sohasem látták, mindnyájan ott voltak. Mintha egy-két órára az egész város átköltözött volna a halottak kertjébe, az egész város rend- és rangkülönbség nélkül kizarándokolt hozzá, ki hazánk szabadságáért, függetlenségéért, mindnyájuuk életéért, oly odaadó lelkesedéssel küzdött, hogy mindannyian elkísérjék utolsó útjára. A 20-ik honvéd gyalogezred képviseletében Gabsovits Kornél százados, Gaál Imre főhadnagy, Grassy József hadnagy és dr. A BA

LATONVIDÉK TÁRCÁ

JA Emlékezés . . . Irta: dr. \?utskitsné Szilárdffy Elvira. Valahol kihúznak régi szekrényből egy fiókot. Lim-lom, száraz virág porlik a sarkában. Valahonnan egy régi dalt úszik halkan, foszladozva, és eszmél az emlékezés. Színesedik a megfakult virág, alig érezhető illat zsongitja a lelket .. . Bájos, jelentéktelen apróságok sétálnak elő a múltból — mint ócska muzsikáló órákból az üveghangu menüettek — és mosolyog az ember enyhén révedezve. Mert kihúztak egy régi fiókot — ott a homlok mögött! — Régen? Talán nem is olyan régen 14—15 éve, két kis fiút láttam a balatoni napsütéses alléén menni, mind a kettőn sötét kék bársonyruha, fehér csipke gallérral. Mintha most is látnám , . . Apró lábacskájuk tipegve lépkedett a homokos uton, üde gyermek arcuk belemosolygott a napfényes, azuros levegőbe s a szemük virágot keresett a zöld fűben, kicsi szájuk járt, gyermekes csacsogással. A mamájuk terelgette őket, mint a kicsi bárányokat . . . Sokszor láttam a bársonyruhás fiucskákat mindig, napsütésben mindig a baldachinos nagy fák alatt. Mosolyogva néztem, visszafordulva s Rembrand bársonyruhás, csipkegalléros gyermekei jutottak eszembe. Vigyázhattak nagyon a ruhácskáikra, mert sokszor láttam rajtuk, mindig tisztán, gyüretlenül. Ha egy fordulónál lenn a parkban előtűnt pöttömnyi alakjuk, már mondtam is, magamban : Nini a bársonyruhás fiúcskák ... Pedig a nevüket is megmondták — a kis Hilián fiuk — de én csak ugy hivtam őket. Egyszer a két kis fiu gondolt egyet — eleresztették egymás kezét — elfutottak a máma mellől — belevágtattak a zöld fűbe -— s apró markuk tele lett a gyermekláncfű sárga, bolyhos virágával. Igen ám, de ragadós lett a kezük és beletörölték, sárga virágporos kezüket a bársonyruhába. Na most milyen lett a ruhátok . . . ejnye, ejnye . . . hallom a mama hangját, a két fiúcska megriadva néz végig magán s fordulnak vissza hazafelé. A tavasz elmúlt, nyáron már könnyebb ruhát adott mamájuk a kis fiukra — és én nem tudom, láttam-e még őket kék bársonyruhában, fehér csipkegallérral ? Egy-egy év uj tavaszán, merre a napsütéses balatoni uton szinte vártam, hogy majd, jön a két kis bársonyruhás fiu. De nem! Hallottam néha róluk, hogy mint a más gyerekek, iskolába járnak. Későbben, hogy az egyik tragikusan meghalt, s emlékezetemben a két kis fiu átsuhant egy másba! Talán el is felejtettem volna őket, mint ahogy sok mindent elfelejt az ember. De a nagy események megbolygatják az apró dolgokat. Folyik a háború ádázán, dühödten és I mi riadtan, meghúzódva élünk a forgatagában. Rettentő dolgokat hallunk, hogy lehor! gad a legbüszkébb fej, de szépet, felemelőt, | nagyot is az élő és holt hősökről. Mondjuk, hogy jó, vitéz, hős, sok csatát J megélt katona Hilián Jenő ! Örülök. Lám, a I bársonyruhás kis fiu — s újra látom — de nem tudom elképzelni katona ruhában. Január vagy február egy délutánján elém hozza a véletlen az utcán. Mondja a nevét, én mosolygok, kutatva keresem benne a kis fiút, nincs .. . Komoly katonaruhás férfi már. Csipkegallér helyett aranyzsinóros gallérral. Eltelik egy hónap . . . kettő . . . Döbbenetes hirt újságolnak. A kárpáti csatákban halálra sebesült a kis hadnagy, Hilián Jenő, de előbb mellére tűzték a vitézségi érmet. Hozza is a vonat ólmozott koporsóban haza. Nagyon, de nagyon fájt .. . minfsfájt soknak sirva sóhajtva. És látom újra, virágboritota koporsóban keskeny üvegen át halotti arcát. Nem tudom elhinni! ó lenne a bársonyruhás kis fiu ? Aranyos dolmánya vérrózsás lett, mint