Balatonvidék, 1915 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1915-02-21 / 8. szám

XIX. évfolyam. Keszthely, 1915. február 21. 8. szám. Előfizetési ár : Egész évre . . 10 K — f Fél évre . . . 5 K — f Negyed évre . 2 K 50 f Egyes szám ára — K 20 f Nyilttér soronkint 1 korona. Szerkesztőség és kiadóhivatal a «volt Gazdasági Tanintézet épületében . BALATONVIDEK POLITIKAI HETILAP. MEGJELENIK HETENKíNT EGYSZER: VASÁRNAP. Kéziratokat a szerkesztőség ciméré, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztőségi és kiadóhivatali Interurbán: 51. Heti kis tükör. A magyar név becsülete. A nagy Hindenburg tábornagy páratlan sikereinek hirére pompás zászlódíszt öltött magára Poroszország hatalmas fővárosa. Hatalmas szövetségesünk méltán büszke lehet legújabb győzelmére, melyet az északi kolosszus felett kivívott, de a mi szivünket is joggal dobogtathatja a legtisztább öröm, egyrészt, mert a németek sikere a mi szerencsénk is, másrészt, mert abban a titáni küzdelemben a germán és magyar vállak egymást támogatták, a germán és magyar vitézek egymást buzdították, lelkesítették. Akárki meglássa, hogy ennek az együttes küzdelemnek pompás eredményei lesznek Árpád nemzetére. E világháború kitöréséig divat volt a nagy nemzetek között, hogy bennünket különösen nyelvünk elszigeteltsége miatt fel sem vettek, tudomást sem szereztek 1000 éves állami lételünkről, alkotmányunkról, irodalmunkról. Szánalmas mosollyal néztek mind arra, ami magyar. Most a magyar vitézek kardja kioperálja ezt a közömbösséget a nemzetek szivéből. A francia, a kalmár angol már nem néznek ránk egész közömbösen, az orosz pedig, amellyel hazánk fekvésénél fogva szorosabb összeköttetésbe léptünk, bámulattal adózik a magyar vitézségnek. A német meg, mely nemcsak a háborúban játszik vezető szerepet, hanem a műveltségben is, már nemcsak bámul, hanem szeret és becsül is benniiket. Mivel a németet legkevésbbé sem lehet szalmalánghoz hasonlítani, joggal hihetjük, hogy a magyarság szeretete és megbecsülése egyre mélyebben fog gyökerezni a német szivekben, ebből pedig az fog következni, hogy a magyar kard megbecsülése után következni fog a magyar nyelv, a magyar irodalom és művészet megbecsülése. Teendőink a háború alatt. Benn vagyunk a nagyböjtben. Az Anyaszentegyház hamvazó szerdai intelme: Emlékezzél meg ember, hogy por vagy és porrá leszesz -— soha sem volt olyan időszerű, soha sem kapott úgy be a lelkünke, mint ez alkalommal. Az élvekre vágyó, a mindenáron mulatni akaró embert soha sem intette több és hatásosabb jel az elmúlásra, a magábaszállásra, a megtérésre, mint most. ; Hej, könnyen megértjük most,hogy «minö kétes emberi sors», hogy «por, hamu, semmi vagyunk», midőn százezrek hagyják ott a csatamezők lövészárkaiban viruló életüket; midőn az utcán lépten-nyomon látnunk kell a háború miatt megnyomorodott, sánta, béna, fagyott kezű, megvakult, megsüketült katonáinkat. Szinte kedvünk volna a nyilt utcán a nyakukba borulni, valamennyi előtt kalapot emelni s kezüket meleg kézszorítással megragadni, mert ők becsülettel eleget tettek — némelyik többször is — kötelességüknek. De vannak kötelességeink nekünk is, akik itthon maradtunk ! Elsőben is szemünket állandóan a végcélra kell szegeznünk, amely nem más, mint dicsőséges hadseregünk végleges és döntő győzelme kaján ellenségeinken. Nem szabad egy pillanatra sem elfelednünk, hogy a győzelem nemcsak az ágyuktól és gépfegyverektől, nemcsak katonáink halálmegvetö bátorságától függ, hanem függ első sorban az ország helyes gazdasági berendezkedésétől. A végső gyöI zelemnek erre a biztos zálogára csak a minap mutatott rá remek előadásában Wekerle Sándor, a magyar közgazdasági és pénzügyi világnak ez az európai hirü tekintélye. Ha azt akarjuk, hogy katonáink a legutolsó küzdelmekig megőrizzék acél izmaikat, első sorban nekünk kell gyomrunk ügyeit megreformálnunk. Most az állam az Egyházzal együtt hirdeti: az önmegtagadást, a kevéssel való megelégedést, a túlságos igények lenyesegetését. Az állam szigorú intézkedéseket tesz a hús, liszt s más élelmiszerek pazarlása ellen. A BALATONVIDÉK TÁRCÁJA Pesten minden a régi. \ Irta Berkes Róbert. A múltkor két óra késéssel Pestre érkeztem. Istenem — gondoltam — ez éppen úgy van, mint régen. A pályaudvar előtt egy régi kocsi s eléje fogva egy öreg ló. Nini a Mathild ! A kiérdemesült huza-vonó állat rámtekintett világtalan szemeivel, a farkával egy másfelet csóvált (a második csóválás teljes kilengésére már nem volt ereie) és füleit úgy hegyezte, mint a mult évi Derby nyertese. Megismerte a hangomat. — Hát téged nem vittek el a háborúba, öreg harcos ? (Mivel hogy a lovaknál már a nők is katonakötelesek.) Azt mondja a gazdája : Dejszen kérem, holnap megyen pótsoiozásra, nem tóm, kérem, el-e nem viszik ! ? És aztán elindultunk. Hát amint mennénk, csak mennénk, egyszerre csak nyög egyet -a Mathild, aztán még egyet; megszakadt és vele kiszenvedett az utolsó konflisló Pesten. Na, mondom, Pista ! Mi lesz a Mathild pótsorozásával ? Az meg csak vakarja a fejét, vakarja. A kórházból az Andrássy-utra omniládán mentem. Nézem az utcát, minden a régi. A villamos síneket még nem szedték fel. Mondják, nem is fogják, mert ha beszüntetik az utcai világítást, ezek segítségével igazodik majd el a haza járó. Maga a villamos ugyanis nem jár. Ugy hallottam, hogy 15-én vonult be az utolsó népfölkelő, aki még látott villamos kocsit Pesten. A hölgyeknek még mindig olyan magas a sarkuk, mint volt és éppen úgy, mint régen, mindig új kalapban járnak. A színházban nem lehet helyet kapni, a Körúton megnyílt három Hindenburg-kávéház és négy Vilmos császár-buffet, a cigány azt húzza, hogy : Wacht am Rhein, de azért folyik a pezsgő és mulatnak fein. Meg is irom ezt Keszthelyre. Bemegyek egy kávéházba, kérek téntát. És irok : Kedves szerkesztő ur! Itt Pe-Pesten minminden a ré-ré-régi. . . Azt a kutyafáját nem fog a tollam. Nem irok semmit. Nna 1 Egyszer csak jön egy ur. Kérdi, hogy szabad-e? Mondom, hogy kérem. Aztán leül Rám néz, de nem szól semmit. Megint rám néz és azt mondia: Pardon kérem, de talán uraságod fel tud engem világosítani. Honnan van az kérem, hogy mióta fel ment a liszt ára, anynyi sánta katonát látni az utcán ? — Hát maga nem tudja, hogy háború van ? —- Hogyne tudnám, kérem, hisz' két hét óta nem ettem fehér kenyeret. De azért én még nem sántultam bele. — Ugy ? Nahát ez borzasztó ! Mondja, hogy hívják magát ? — Selyem Mihály vagyok. — Miért éppen Mihály ? — Ha szigorúan vesszük, ugyan Miksa volnék, de nem szeretem ezt a nevet. — Hát mondja tisztelt Maxi ur, miért nem megy fel maga a harctérre, hogy személyesen győződjék meg a katonák megsántulásának okáról ? — Erre ő azt mondta, hogy én goromba vagyok, én meg azt mondtam a pincérnek, hogy hozza ide a napilapokat. Hozott is hármat. A Pesti Hírlapot, meg a Pesti Hírlapot és a Kis Érdekes Pesti Hírlapot. Alig, hogy olvasni kezdem bennük a tegnapi Magyarorszábot, jön ám egy ur. Lgy mérges ur és fehér sapka van a fején. Szó nélkül leül az asztalomhoz, az én Maxim pedig kezet csókol neki. Kicsoda Ön ? Kérdem. Lisztkereskedő vagyok, mondja. Ezentúl már csak a Maxi társalgott vele. Egy kis lisztért könyörgött. Csak egy Kis mázsikácskát abból a fehérből, aranyos Liszt bácsi ! — Nincs ! Mondja ő és rágyújtott egy Tisza-szivarra. — Na de hát nekem csak ád, három évig élt az én áremelési ötleteimből; ezt csak nem felejti el. —- Mondja Maxi, hallott maga valamit a maximális árakról ? — Hogyne, a fehér liszt 67 korona. — Ugy 1 Akkor nincs liszt ! — De nézze, adok én magának szívesen valamivel többet is érte. — Ki innen ! Maga csalásra akar engem rábirni. Törvénykijátszásra, nem szégyenít magát! - Mit esőzi fel magát I Hát adja akkor a maximális árban. — Azt nem ! Hanem nézzen ide. Mi ez ? — Ez ? Ez egy elhasznált vasúti jegy. — Gyűjti maga ezeket ? - Nem én ! —• Hát akkor nincs liszt. Lássa, ha én magának volnék, én gyüjteném, én 20 koronát is adnék egy ilyen kilukasztott jegyért. — Ezó! Adja ide azt a jegyet, meg van véve. (Magában : Boruch átó, adonáj, elochénu. . . .) Pesten már nem is a régi a minden.