Balatonvidék, 1915 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-24 / 4. szám

2 8ALATONVIDÉK 1915. január 24. sítsa ezt az idegent és vele az összes balkáni vendégéket, hogy hiszen itt nincsenek elnyomva a szerbek, hogy itt szerb szabadság ugyan nincs, de minden nemzeti jelleget megadó emberi szabadság igenis kielégíti a magyar király minden becsületes alattvalóját. Tiltakozás, felvilágosítás nem volt, de éljenzés igt*n. Kábult fejjel, csalódott lélekkel néztem az előttem hullámzó színes képet. Díszebéd, délután a szerb szokol tornajátéka s egvéb szórakozások következtek. Este megint valami műsor, utána tánc. E napra a németek is csináltak valamit. Ha jól emlékszem, Frank bárót adták a műkedvelők. A nem szerb közönség egytőlegvig mind a németek előadására ment. A szerbeknél egyedül én voltam idegen. Itt alkalmam volt megismerni a szerbek nemzeti viseletét, szokásait, dalait és törekvéseit, férfit mulatságban nők még nem dégelgettek úgy, mint azt az emiitettem guszlárt. \{ézről-kézre adták, mert távoli testvéreik képviselője volt. Csárdás, keringő, rezgő, francia négyes vagy egyéb szerb táncról szó sem volt. Hiszen a szerbek maguk között mulattak. Örökre o emlékezetes nap volt ez a szerbeknek, de az volt nekem is. Ki volt Zmáj Jovanovics vagy mint a szerbek nevezik, János bácsi V Egv téli estén, vacsora előtt beszélgetésre tértem be egy szerb ismerősömhöz. Míg az asszony künn a konvhában tett-vett, az apa kis három éves leánykájával benn a szobában szórakozott. Az asztal mellett ült az apa, leánya az ölében s mindketten egv könyvet néztek, mely az asztalon volt előttük. Verseskönyv volt képeksokan jobb módban élnek, mint éltek kenyérkeresőjük oldalán: egymást féltékeny, irigy szemmel nézik. A tehetősök fukarsága, ha ajtajukon a szükség kopogtat; ezzel szemben a zsúfolásig telt szórakozóhelyen a kötelesség alól kibúvók egyre növekvő száma, az alattomoskodók ármánykodása mind az erkölcsökben való szűkölködés jelei; már pedig • minden állam talpköve a tiszta erkölcs, mely, ha elvész : Róma ledől s rabigába görbed !» És bár a nemzet nagy zöme méltó a harctéren küzdő katonákhoz, bár helyt áll és minden téren teljesíti kötelességét, ez a métely mégis terjed. Lábra kapott az unalom és a közöny a mi nagy ügyünk iránt ! Minden igaz magyar kell, hogy a méltó harag érzésével forduljon az ilyen kórtünet felé, mely, ha a józan elemet nem is rántja magával, de tért hódít a kishitűek táborában és bemocskolja tündöklő fényben ragyogó jó hírnevünket. A vészhirek károgásában tetszelgő jól értesültség; lelki üresség, mely annál okosabbnak, annál csalhatatlanabbnak képzeli magát, minél inkább leszólja egyeseknek és az egész nemzetnek erőfeszítését. Az ilyen paraziták eljárásának hitványságát éreztetni kell az illetőkkel, ki kell közösíteni őket, mert ezek kigyók a nemzet kebelén és ellenségesebbek a szuronnyal ellenünk jövőknél. Ragadjon ki bennünket a háború a kicsinyes, önző gondolatok és a közöny légköréből egy magasabb regióba, hol küzdenünk, szenvednünk, az emberi természet legszebb erényeit kell gyakorolnia mindnyájunknak. Önfeláldozással, mindenre kész tetterővel igyekezzünk nyomába lépni a harctéren küzdő katonáknak, kik mindenüket, életüket hozzák áldozatul. kel tarkítva. Ifjúsági mű. Mig a kis apróság a képet nézte, az apa felolvasta neki azokat a csengő-bongó, gördülékeny ritmusu kis versikéket, melyek ott voltak a képek mellett. A könyvet kezembe veszem, forgatom. «János bácsi »-nak a müve. A magyár alattvaló «magyar párti» költő Belgrádban nyomatta könyvét. Szelleme nagy szerb, tartalma szerb nemzeti vonatkozású. Valami furcsa érzés, tán fájdalom vett rajtam erőt. Van-e család nálunk, mely az olvasni nem tudó apróságnak Pósa versikét, vagy Benedek ősmagyar meséit tartalmazó könyvet vesz. Alig. Idegen gyártmányú játékszer, idegen gyártmányú, idegen szövegű képeskönyv járja nálunk. Benedek <Magyar mese- s mondavilág' c. csodaszép mesekönyvsorozatát nem is ismerik. Pedig micsoda szittvaszellemet, micsoda bájt tartalmaznak e könyvek ! Nem igv a szerbek. János bácsi szerb könvvének szerb levegőjét szívatják már három éves korában a kis gvermekkel. Ez a költő vezeti be a szerb ifjút szépen csengő verseivel, mulattató képeivel a nagyszerb világba. És az ünnepelt költőnek van elég tehetsége, hogy egyéb müveivel a felnőtteket is hasonló szellemben szórakoztassa. Müvei ott vannak minden szerb házban. Ez Zmáj Jovanovics. És ennek az embernek a szobra ott díszelgett több éven át a rutnai «srbska narodna pucska skola» szerb nemzeti népiskola előtt. De elkövetkezett a háború. A mi szerbjeink vagy kijózanodtak, vagv megbűnhődtek. Á szerb iskolába beköltözött Frank Li= bóriusz és ott, azok között a falak között intézték a Timok-hadosztály tönkretételét. A mult hetekben, hogy Rumán jártam, Zmáj szobrának csak kötalapzatát láttam. A szobor mára a felo Írással eltűnt. És ez igv van jól. Szent este a táborban.*) Irta Eckliardt Rezső. Északi harctér, 1915. jan. 2. December 24-ike van ! Akaratlanul is minden embert egy bizonyos aggasztó nyomás, szomorúság fog el a táborban. Hej — sóhajt Karcsi bácsi — «máskor ilyenkor . . .* tovább nem beszél. Elfordul. Tudjuk mindnyájan, hogy mit akart mondani, hisz mindnyájunkat egy gondolat bánt s mindnyájan ott vagyunk gondolatban, ahol szeretettel gondolnak ránk, ahol, mint gyermekek, kimondhatatlanul örültünk a Kriszkindlinek. Hazánkban. A mi drága, jó, vérrel szerzett otthonunkra és az otthon levő édeseinkre. Mit is mondott Karcsi bácsi könynyező szemekkel ? Ahá ! «Hej, máskor ilyenkor ! . . .» Eszembe jut nekem is azon idő, mikor gyermekek voltunk. Milyen édes álmaink voltak akkor még ! • Láttam a kis Jézust», mesélte egyikünk, tjaj Istenkém, csak láttad volna milyen szép volt.* -Igazán ?» kérdi a másik. «Na, én igazán kíváncsi vagyok, hogy hoz-e valamit a Kriszkindli.» Ezer ilyen s hasonlú kérdések lettek csacsogva. ) Ezt a megható tábori levelet, melyet írója lapunknak szánt, ugy közöljük, amint a táborban megíródott, mert nem szükséges ott a cicoma, ahol a sziv olyan szépen beszél. S z e r k. Végre elérkezik a Szent este délutánja*. Drága jó apánk komoly, hivatalos arcai járt s kelt a szobák között s tesz-vesz nagy titokzatosan s amint a «nagyszobában* eltűnik, azt rázárja maga után. Ez borzasztóan fúrja az oldalunkat. «Te Vilma!: — mondám — «mit csináj Apa ott bent ?» «Bizonyára helyet a kis Jézusnak.* Megnyugodtam s elhittem. Oh boldog idők! Hol vagytok? Elmultatok! Ti már nem jöhettek vissza. Este 8 órakor a fehérre teritett asztalnál mesébe illő «Balatoni hal», amelyet az én édes jó Anyám olyan kitűnően tudott készíteni. A máskor hangos gyermekszájak elcsendesülnek és örömmel várják a vacsora végeztét, hogy Apa «megnézze» jön-e a Kriszkindli. A nagyszoba ajtaja megnyílik. Szivünk nagyot dobban, boldogságtól ragyogó szemünk apánkon csüng, lesve szavait, Siri csend uralkodik. Mosolyogva súgja apa: «Pszt ! Éppen most jön a Kriszkindli.* Berohanunk! Ah ... . Felséges nagy karácsonyfa. Alatta minden jó ! Drága jó Anyánk, Apánk vállára borulva, úgy gyönyörködnek gyermekeik boldogságában. Éjfél van. A gyönyörűen kivilágított templomban állunk, hol szívből imádkozunk a megszületett Messiáshoz. Én énekelem a Szent csendes éjt». Könnyek állnak a szememben, amint mindezt úgy végiggondolom. Mintha tegnap lettek volna ezek a boldog órák ! Oly élénken vonul mindez el szemem előtt. Még fülemben cseng, hogy «Szent csendes éj* s akaratlanul dúdolni kezdem, fejem hátra hajtva, az ég felé nézve, megfeledkezve arról, hogy hol vagyok. Nem ! Nem lehet elfelejtkezni! Hiszen már megint dörögnek Isten Ítélete gyanánt a mozsarak Felijedek. Nem messze tőlem vágódik le egy golyó. Felveszem. Nézem. Bámulom. Magam sem tudom, hogy miért. Szívszorongva hallgatom az irtózatos hangversenyt. Mi van velem ? Hiszen ez már nem újdonság! Igen! Igen! «Hej, máskor ilyenkor!* Nyolc óra van. Csend áll'be. Ugy látszik az ellenség ma jól viseli magát és békében hagy bennünket. Messze fennt a hegyen, a ledöntött fák között két vakitó szemet pillantok meg, amint a kacskaringós szerpentin uton lassan közeledik. Egy teherautó. Pöffögve közeledik, végre befut hozzánk a táborba. Borzasztóan meg van rakva ládákkal, csomagokkal. Megviiágitottam az egyik ládát. Nagy betűkkel van rányomva : Hőseinknek a harctéren.* Egy másikon : «Weinachtenin Felde* «Für die braven Soldaten von die Wiener Schulkinder.* Pár perc alatt fel vannnk törve a ládák. Oh Istenem ! Mennyi minden jó ! Szép szines papírzacskóban van szortírozva minden embernek egyformán az ajándék. Meggyújtjuk a karácsonyfát, amely élő fa. Ott lett feldíszítve, ahol nőtt, ahol mind csemete állott, Erősen tartják a gyökerek. Körülálljuk. Minden ember szeme könnyezik. Ezek mind örömkönnyek. Kapitány urunk egy megható beszéd kíséretében kiosztja az ajándékokat. Micsoda öröm s ujjongás ! Éppen úgy örülünk, mint . . . «Hej, máskor ilyenkor!* Aki megkapta boldogan szalad félre, leül ahol hely van, leginkább a földre s vígan kotorja elő a sok jót. Karcsi bácsi is megkapta a magáét. Elillan, én lopódzva utána. Körülnéz. Látja, hogy -nem jön senki, hát leül egy fa alá. Megforgatja mindenképen a zacskót s megnézi alaposan. Most felnyitja nagy elővigyázattal. Térdére téve simogatja s becézi. Égyszerre csak felnyitja. Felső teste kiegyenesedik s komor arccal belepislog. Nézem s látom, hogy szegény apó arca egészen kiderül s nevet, csacsog, beszél, fütyül össze-vissza örömében. Elmegyek előtte, ő meglát, el kezd kiabálni ; «Hej, az árgyélusát ennek a görbe világnak, micsoda lakodalom ! Képzelje fijam, még olyan ... no hogy a csudának is hívják . . . no . . . olyan, ahá, diniót is hoztak.* «Hát örül neki apó ?» «Mán hogy az ördögben is ne? Mert biz' én ammondó vagyok, hogyha ezt ollan muszka genyerális