Balatonvidék, 1912 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1912-11-17 / 46. szám

XVI. évfolyam. Keszthely, 1912. november 17. 46. szam. / J^olitikai lietilap. MEGJELENIK H E T EN KINT EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL & VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kéziratokat a szerkesztőség címére, pénzesut&lványokai, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI AÍIAK: Egész évre . . 10 K. - í. Negyedévre . Fél évre . . . . 5 K. — f.| Egyes szám ára Nyilttér petitsora 1 korona. 2 K. 50 i 20 Erzsébet királyné emlékezete. Irta dr. Lakatos Vince. A történőiéül gyakran megismétli önmagát. Az első Erzsébet, akire minden igaz magyar ember kegyeletes áhitattal tekint s akinek szelid alakja minden magyar szívbe kitörülhefetleaül be van vésve, a magyar keledről került bele az akkor már művelt nyugat történelmébe, hogy a magyar nemzetuek a keresztény civilizációra alkalmas voltáról, rátermettségéről hathatós tanúságot tegyen. Thüriugiai Erzsébetnek rózsái nemcsak a könyörületnek, hanem a civilizációnak is virágai voltak. A második Erzsébet, aki a magyar nemzet igaz szeretetéből szintén hatalmas részt örökölt, nyugatról visszahozta az el.-ő Erzsébet virágait s ezek a virágok egy elnyomott nemzetnek hoztak megnyugvást és enyhületet. Haynau véres rózsái után valóban szüksége volt a nemzetnek az olyan rózsákra, amelyeken a részvétnek, a szeretetnek, a gyengédségnek harmatos könnycseppjei ragyogtak. És I. Eerencz József szépséges arája, kinek tizenötödik ősanyja magyarországi Szent Erzsébet volt, ilyen rózsákat hozott magával. Attól fogva, hegy I. F^rencz József megbízásából gróf Majláth János történettudós a magyarok történetére oktatta Erzsébetet, a fejedelem bájos menyasszonyát, eltéphetetlen lett a kapocs közte és a magyar nemzet között. 1854. ápr. 24 én, mikor Erzsébet örök frigyre lépett I. Ferencz Józseffel az Ágoston-rendiek bécsi templomában, Magyarország a legsötétebb elnyomatás keserű napjait élte És az ifjú császárnénak már akkor valami nagyot súgott nemes szive. Azt súgta, hogy menyasszonyi koszorúját anuak a templomnak ajándékozza, ahol őt az újra életre kelt Magyarország királynéjává koronázzák. Ez a koszorú az ő számára lassanlassan vértanú koszorúvá változott, a magyar nemze\ vértanú koszorújából pedig az ő gyengéd, angyali keze egymás után tépdeste ki a legsajgóbb sebeket okozó töviseket. Az új világot, ame'yről Vörösmarty olyan prófétai elragadtatással énekelt «A vén cigány* c. hatalmas rapszódiájában, a magyar nemzet nagyrészt imádott királynéjának köszönhetve. Nem is volt még Magyarországnak egyetlen királynéja, de királya sem, akinek halála olyan mélységes gyászt, olyan általános megdöbbenést okozött volna, mint Erzsébet királynéé Maga az ősz király úgy nyilatkozotr tépő fájdalmában, hogy Erzsébet Magyarországnak nemcsak védő angyala, hanem igazi anyja is volt. A nemzet szívszaggató fájdalmának a magyar költők hosszú sora adott szebbnél szebb kifejezést. A szeretet szeretetet szült és ez a szeretet évről-évre lobogóbb lánggal ég minden magyar szivében s nem is fog elaludni : <mig az ezüst Dunának Hagy tükörén egy honfi szem pihen, S magyar lakik a parton s a hazának Csak egy romlatlan gyermeke leszen.> A magyar honvédhuszár főhadnagy. Legnagyobb részvétünk mellett is, mellyel a közeli Kelet borzalmas háborújának véres eseményeit s egy nagy birodalom hirtelen összeomlásának tragédiáját kisérjük, egy különös érzés, nevezzük azt nemzeti önérzetnek vagy büszkeségnek — vesz rajtunk erőt önkéntelenül is ! A fény, a kényelemszeretet, az elpuhultság huszadik századában, mikor becses bőrünket oly választékos elővigyázattal óvjuk a zefirként susogó szellőtől is s a legkisebb fajta náthás tüsszentésre Fohrman után kapkodunk s orvos utan kiáltunk s egy kissé bátrabb fellépésű Pavjík elől «az erőszaknak engedek>-féle hazafias szólammal, nagy és hősi elszántsággal meglépünk, egy csodás, a történelem legfényesebb peridusaiban is csak ritkán jeleni kező, a hősiesség minden kritériumával ragyogó, borzalmaiban is fenséges küzdelmet van alkalmunk csodálni az annyifélekép lesötétezett Balkánon. És ezeknek a megrázó jelenetek ós eseményeknek középpontjában áll, jobban mondva küzd egy nekünk szimpatikus, sorsunkban évszázado\ BALATONVIDÉK TáHCAJA. A lélekmentő. Irta Váth J. A szántódi major juhásza kompba Ült. Átevezett Tihanyba. Hogy a kolostorhoz ért, leverte fehér kőporos csizmáját. A nagy bajuszán törült, kettőt. Jobbra is Balra is. Cifra szűrén vetett. Ugy a vállbillentésével. A torkát is megköszörülte. S bekocogott a kapushoz. Az apáturt is könnyel b találni, ha Tihanyban időzik. Mert, hogy sekrestyés, kertész, x^ztalra szolgáló és minden egyéb a kapusból kerül ki. Megkeresni meg kell. Nála nélkii' n-m juthatni a purjelhi-z. Az jelenti be az apáturnái. Ihász mindezen átvergődött. S már a fogadóban tipegett. Kinyílott az ajtó. Megjelent az apát. Nyájas, csendes jnosolyn arccal kérdezte : — No, Ihász ! Az ö>eg kezet csókolt. Billentett a vállán. A szűr fordult, rajta, mint sarkán az ajtó. Levágta a fejét. Ráncolt a homlokán. Belevágott a szóáradatba, — Kegyelmes apátur, megkövetem alássan, hogy alkalmatlankodom. De ez a gyerek annyira hajszolódik, hogy aszondja, gyüjek föl s kérjem meg az apát uiat, szeretne tanulni, ha valaminemü segítséggel kegyeskednék irányában. • Az apát finom, vékony metszésű papszája elhúzódott s a szögletébe jóízű mosoly ült be. Igy felelt: — No lelkem, kissé elkésett. Már látja, julius vége. . . De azért szorítunk neki helyet. Szeretné, ha közel lenne ? Haza látogatna. — Megkövetem alásan, öregségünkre adta az Isteu. Me-^ze idegenbe ne szakadna . . . — Jól tanult-e ? — Hát a tanit.c ur nagyon dicséri. Az is biz'atott, hogy jó feje van, taníttassam. Meg- hogy olyan jó mínisatráló is, a tisztelendő ur is sarkalt, hogy taníttassuk papnak, Ehun a tisztelendő uV írása is. A zsebjéből nagy keresgélés után levelet kotorászott elé. Az apátumak nyújtotta. — Majd elfeledkeztem, kérem alássan. . — Csak készülődjenek hozzá ! Valahol szorítunk helj'et. * Rá egy évre a szántódi révben kis hosszú nadrágos fiu hajlongott. A nadrágja alatt csizmaszár ráncosodott. Egész ben véve félfalusi, félvárosi emberke né zett ki belőle, ahogy a katicabogárkáka mentegette. Jószívűségre vallott. Birkafalkát tereltek a Balatonhoz. Itatásra, delelésre. Ahogy ellepték a partszélt, a fűben mászkáló bogárkák szárnyra kaptak. Repültek, amerre láttak. A szél a viz felé hajtotta őket. Sokat belecsapott a hullámokba. A számadó fia ott Ődöngött. Csigát, kagylóhéiat szedegetett. Fűszálat vett és segítségükre sietett A feketepötytyös, sárgakabátos állatok fölkaptak a mentöcsónali ra. A mnnka gondolatot ébresztett benne. Gyakrabban kijött

v Megeiösödött leikében, hogy orvos lesz. Éle'mentő. De uagyon vonzotta az oltár is. Egyszersmind pap is szeret"tt volna lenni Hogy, hogy ? Valamelyiket. föl kellett áldoznia. Nagyobbodott. Évi tanúimáryai után sem mulasztotta «1 megszokott mentési munkáját. Szinte megcsontosodott, a vágya, hogy orvos lesz. P»p-orvo*. Elmegv mizeriiiek. Ott pap is lehet. Orvos is. Nem kell egyik kedves vágyáiól se lemondania. Melegségjárta át a lelkét, a gondolatra. Járt, az apáturnái is. Kérte, legyen közbenjárója a fölvételnél. A következő nyáron fekete reverendában hajlongott a víz szélén. Folytatta a mentést.