Balatonvidék, 1911 (15. évfolyam, 27-53. szám)

1911-10-01 / 40. szám

104 BALATON VIDÉK 1911. október 15. kiknek egyedüli politikai elvük a legszélsőbb ellenzékieskedés. Hasonlókép ellenzi ezt a radi­kális irányt a megyebizottsági tagok legtöbbje is. A legutóbbi megyei közgyűlésen is, amelv Versec város átiratát tár­gyalván, az obstrukció mellett fog­lalt állást, ba nem is kétséges, de legalább nagyon gyenge lett volna a radikálisok győzelme, ha a 67-es érzelmű tagok nem vonultak volna ki a teremből a szavazás elől, pedig a Justh-párt teljes számban felvo­nult, mig a 67-esek közül nagyon sokan távolmaradásukkal tündököltek Ma tehát a radikálisok többsége csak látszólagos, de nem reális. Ez kiforrott vélemény azok kö­zött, kik nagyon jól ismerik a me­gyei életet és az embereket. A főispán kinevezésével a me­gyei Justh-párt ugyanazt fogja fáj­dalmasan tapasztalni, aminek az or­szág volt szemtanuja a régi szabad­elvű párt megbuktatásakor. A mint akkor lázas sietséggel eveztek át a régi rendszer emberei a koalíció vi­zekre, ép ugy fognak a meg} rei ra­dikálisoknak mai, tizenhárom próbá­soknak hitt emberei is az uj főispán által kibontott zászló alá gyülekezni. A tömeges faképnél hagyáskor nem egyszer fog a megyei radikálisok szervezete Julius Cesarral igy felsó­hajtani : Es te is Brutus fiam ! De ez nálunk csak igj r szokott történni. Ezt is jól tudják mindkét ré­szen. E változás okvetlen bekövet­kezik előbb vagy utóbb. E változás bekövetkezése miatt várják szinte ideges nyugtalansággal a vármegye 67-es urai az uj főispánt, ki diszes és tekintélyes állásánál fogva hiva­tott lesz a megyei 67-es szövetséget megalakítani, amelynek fellépését biztos siker fogja követni. Ezért szeretnénk már mi is be­töltve látni a főispáni széket annak a kijelentésével, hogy mi az uj főis­pánban nem a Tisza Kálmán-féle szabadéi vüség emberét, hanem a régi Deák-féle szellemben felnevelkedett férfiút akarjuk látni, ki az ő konser­vatizmusával annak az alapnak meg­erősítésére törekszik, amely ezer éven át megőrizte ezt a hont. Távol áll tőlünk a régi szabadelvű pártot visz­szakiváoni. Örülünk, hogy a nem­zet ítélete kivégezte őket. Úgyis sok bűn terhelte lelkiismeretüket. Elvet­ték méltó büntetésüket azért a sok korrupcióért, amely a nemzetet er­kölcseiben megrontotta, vagyoná­ból kiforgatta. Amint ezt nem akar­juk, ugy azt sem akarjuk, hogy a demagógia, az országot folytonosan csak rázkódtatásoknak kitevő radi­kális irányzat kapjon túlerőre. Jelen­leg pedig ez uralkodik megyénkben. Ennek megdöntése végett lenne ége­tően szükséges az uj főispán kine­vezése, akinek megjelenése örömet szerezne a 67-esek között, de a ra­dikálisok között lehangoltságot és levertséget keltene pünkösdi király­ságuk megszűnésének kezdetén. Október 6. Véres, kitörölhetetlen betűkkel vau e dátum a magyar nemzet ezredéves törté­netébe bevésve. Az öröm és dicsőség mellett sok fáj­dalmat és gyászt takar ez az ezredéves lepel. Sirva vigad a magyar. Sir akkor, mi­kor visszagondol azokra a szomorú esemé­n\ekre, amikor egy hosszú ezredéven át vérbe fojtotta az erőszak a nemzet vágyait, legszentebb törekvéseit. De vigad akkor, ha arra gondol, hogy tatár, tötök, német hiába tarolta le e szép hont., hiába ontotta patakként a hires szittya vért, mert most is «él magyar, áll Buda még>, mint a költő megénekelte. Tudja jól a magyar nemzet, hogy mennyi vért veszitett Mohi pusztán, Vár­nánál, Mohácsnál. Eme helyek gyászos em­léke él minden magyar kebelben. Az idő, amelyet, pedig sokan a sajgó, megsebzett szivek legjobb orvosságaként emlegetnek, n«m tudta feledtetni H nemzettel e szomorú helyeket, amelyekhez annyi vér, annyi ke­serű köny fűzi Árpád magzatait. Eme he­lyek, mint minden ércnél maradandóbb jelzőtáblák figyelmeztetik a magyar nem­zetet, hogy itt ásták meg a sitt a magyar kultura sok szép gyümölcse számára, e he­lyek vetették vissza évtizedekre, sőt szá­zadokra a magyar műveltség terjedését. Nem kevésbbé gyászos emlékezetű ezek mellett 1849. október 6. Az 1848-iki szabadságharc vérbefojtásának örökéletű dátuma ez. Dátum, amelyhez a század leg­kegyetlenebb, legembertelenebb cselekedete fűződik. Dátum, amely a nyers erőszak féktelen őrjöngését, emberemlékezetig fen­tartja és hirdeti. Ekkor boszulta meg ma­gát az orosz segítséggel megmentett osztrák hatalom a magyar szabadságharc tizenhá­rom dicső vitézén, kiket mint gonosztevő­ket állított a bitófa alá Arad mezején a világosi fegy vei letétel után. Gonosztevők­nek, lázadóknak tartotta őket «z általuk sokszor meggyalázott, levert osztrák ármá­dia. Pedig nem gonosztevők, nem lázadók voltak ők, hanem a nemzet legjobb fiai, akiknek egyedül csak az volt a legnagyobb bűnük, hogy szerették hazájukat, amely­nek szabadságáért, fiigge lenségéért harcba szállottak a nemzet elnyomóival szemben. Hogy nem győzök, hanem legyőzöttek let­tek, az nem az igazság diadalának tekin­tendő, hanem a túlerőnek tudható be. A magyar szabadságharc elnyomatása fölött való örömmámorban uszó bécsi ka­marilla a boszunak e nemtelen eszközéhez — a bitófához fordult. Igy akarta megbé­lyegezni a magyar szabadságharcnak dicső, halhatatlan emlékű vitéz férfiat s velük együtt az egész magyar nemzetet. De most is óriásit csalódtak, mert a bitófa nem megbélyegző volt a tizenhárom vértanúra, hanem felemeló és magasztaló, hirdetve tántoríthatatlan, megvesztegethetetlen haza­pénzét, s a többi talán kap kamatot utána — 10—15 év mulva. Ugy az ültetvények, mint a benszülöttekkel kereskedő magán­vállalkozók (traders) állomásai a tengerpar­tokon ós a temérdek sok kisebb-nagyobb szigeteken vannak. Az ország benseje még csukott könyv. Kilenc, tized részébe még fehér ember egyáltalában nem tette lábát. A behatolás ugy történik, hogy az aiany­kereskedők és «traderek» hatolnak előre lassanként, ugy vágva az ösvényeket az őserdőben, amint mennek. Ok verekszenek, barátkoznak a benszülöttekkel s ha aztán sikerült megtelepedniük bizonyos számban — jön a kormány képviselője s az a bizo­nyos vidék megnyitottnak és a kormáuy el­lenőrzése alatt állónak lesz nyilvánítva. Fehér embernek való élelmiszereket «z ország egyáltalában nem nj'ujt. Minden élelmi cikk légmentesen dobozolva jön dél­ről, azaz Ausztráliából. Samarai és Port­Moresby-ban egyes lakósok tartanak egy néhány juhot s hol egyik, hol a "másik öl, ugy, hogy egyszer hetenként lehet friss juh hust kapni. De megtartani nem lehet, mert néhány óra alatt megromlik. Samarai mellett — egy szigeten — marhát is te­nyészt egy ember, de nagyon szegény a mar­hája. Egyszer liat hétben vagy két hónap­ban öl ugy éjfél felé s hajnalban áthozza a hust. Persze mindenki már előre rendelte. De jó fogakkal kell birnia annnk, aki meg tudja rágni. No de legálább reggelenként ellátja Samarai t friss tejjel, csakhogy dél­ben már az is megromlott. Kint az állomásokon és ültetvényeken legfeljebb csirkét tenyészthet az ember. Utóbbi időkben talán olvasott Doktor ur egynéhány rémmesét a lapokban egy el­tűnt expedícióra vonatkozólag. Nem tudom, hogy a lapok mit írtak volt róla, de az angol lapok nagyon túlozták a dolgot. Nem mintha a dolog nem történhetett volna meg ugy, de hát tényleg nem történt! Csak ép­pen az történt, hogy a kormányzóhelyettes, egy hivatalnok és egy mérnökkel — vagy 15 benszülött fegyveres rendőr kí-éretében és egy csomó teherhordóval kiment egy ál­lítólagos kőszénnel bíró vidéket megtekin­teni. Egy nagy folyamban felfordult, a ha­jójuk, minden felszerelésüket elvesztették, aztán — hogy se iránytűjük, se semmi mű­szerük nem volt, — eltévesztették az útju­kat. Három hónapig csatangoltak, benszü­lött élelmiszereken tengődve, mialatt há­rom más expedíció kereste őket, de meg­kerültek épségben. Ennél sokkal nagyobb szerencsétlen­ség volt néhány hét előtt egy borzasztó vihar. (De erről kérném rokonaimnak vagy nem szólni, vagy meghagyni nekük, hogy édes anyámnak ne említsék.) Sok hajónk ment tönkre. Ki eUtilyedt, ki a szirteken — melyekkel ezek a tengerek t telve van­nak, — szenvedett hajótörést. Én ép bőr­rel ós aránylag kevés kárral menekültem meg. A fővitorlát elvesz'ettem, de az ár­bocot szereucsére megmentettem. Nyílt ten­ger volt előttem s igy mentem a szél irá­nyában, bizva jó szerencsémben, hogy nem ütődünk elmerült szirtekre. Teszek leve'embe egy néhány levelet és virágot és valami kis magyarázatot írok mindegyiknek a takaró papirosára. De fé­lek, hogy meüközelitőleg sem fog fogalmat nyújtani valódi mivoltáról. Szives jókívánságait szivból köszönve ós viszonozva, üdvözli őszinte híve V. K A főváros központján. Villamos megálló. 10 perc a központi és nyu­gati pályaudvarhoz. 80 legmodernebben beren dezett szoba. Augusztus hó elsején megnyílt EDISON-SZÁLLODA Budapest, VII., Hársfa-u. 59. (Király-utca sarkon.) Tulajdonos : POLLÁK JÓZSEF. Hideg és meleg vizveze ték. Központi fűtés, villanyvilágítás. Figyel­mes kiszolgálás. Érte­kezés minden modern nyelvben. Szobaárak 3 koronától!

Next

/
Thumbnails
Contents