Balatonvidék, 1911 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1911-02-12 / 7. szám

XV. évfolyam Keszthely, 1911. február 12. 7. szám. BALATONVIDÉK I V>1 i li lv;if lietilap. MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG É.S KIADÓHIVATAL A VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kéziratokat a szerkesztőség cimére, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre Fél évre . 10 K. — 5 K. — Negyedévre Egyes szám ára 2 K. 60 f 20 < Nyilttér petitsora 1 korona. Magyar ember a vízben. Mult bét vasárnap délutánján rövid negyed óra alatt lejátszódott a Balaton jegén egy rövid lefolyású esemény, melynek jelentősége a komédiánál súlyosabbnak, a drámánál enyhébbnek minősíthető s ezért csak az egyszerű «jelenet» jelző tehető melléje. E jelenetben azonban annyi tanulságra s megjegyzésekre csábitó árnyalat merült fel, hogy ezek miatt az esemény kikívánkozik a liirek rovatából, ide fel a társadalmi kritikák rendes helyére. Az eseményt a következő leírással keretezhetjük körül : — Valaki alatt korcsolyázás közben beszakadt a Balaton jege s azt a valakit szerencsésen kimentették. Ez a tény. E körül csoportosulnak a megbeszélésre alkalmas mo tivumok. Az életmentő a gazdászok legkedvesebb kenyeres pajtása, az excentrikus, jókedvű, aranyos szívű gentri fiu, a <mufi,> a Kiss Laci volt, kinek nem ez a legelső ilyenformu bravúrja. 0 mindenesetre megmutatta, hogy milyen az uri magyar felfogás, amelj' a bajba került embertársa láttára nem kiabál segítségért, nem számítgatja, hogy hogyan is lehetne segiteni a szerencsétlenül járton, hanem ugrik. Egyenesen bele a vizbe, oda, ahol baj van, ahol egy embertársunk vergődik & még tán azt sem gondolja meg. hogy hog} an is akar segiteni, mert elhatározásában az a fő. hogy ha már veszedelem vsfn legyünk benne ketten, mert ilyen formán kevesebb esik belőle egyre-egyre. Ezért is, de meg másokért is, ez a jelenet határozottan * magyareset.* Elképzelem, hogy mennyire másként történt volna meg ez az eset

; mondjuk a németek között. Először is ugy. hogy nem történt volna meg. Mert a németek a jégnek mind a négy sarkára policájt állítottak volna fel. aki felirt volna mindenkit, aki, ha csak fél méterre is kívül haladt volna a határon. Másodszor, ha már megtörtént volna is, mindenfelé készen állott volna a mentésre a pózna, kötél, létra, luffballon, viharágyu, szóval mindaz a sok elővigyázati puffancs, ami nekünk is meg van ugyan, de gondosan lakat alá helyezve, bent a sötétben, a csónakos ház raktárában porlad. Ennek a jó magyar szokásnak tulajdonitható aztán, hogy a korcsolyázók, a baleset szemtanúi, kerestek mindent, de amire megtalálták, már majdhogynem későn is let'-. Képzeljük csak el : — A gyenesdiási oldalon valaki beszakadt a vizbe. A tömeg erre elvesztette a fejét, kereste a fejét és - megtalálta a fejét. Kereste a póznát, kereste a kötelet és nem találta meg egyiket sem, ellenben eszükbe jutott, hogy mindez zár alatt vagyon s a zárról eszükbe jutott a kulcs. Keresték a kulcsot — és megtalálták a kulcsot. Keresték az ajtót — és megtalálták az ajtót. Keresték a kulcslyukat — és megtalálták a kulcslyukat. Keresték a világosságot és megtalálták a világosságot. Most már aztán igazán ke» esték a póznát meg a kötelet és megtalálták a póznát és a kötelet. Addigra azonban az a szegény vizbe szakadt ember harmadszorra 4 B A LATON V 1UBK 1 A |{ i; A JA. I A. M ET Történelmi regény. Irta: ORBÁN D.EZSŐ. 2 II. Roan, — vagy másnéven Estouteville -— herceg hatalmas, - várkastélynak is beillő — palotája a Via Scrofán állott a del Ponté negyedben A hatalmas terjedelmű palota rengeteg őrtornyaival s valóságos hadsereget képező zsoldos hadával méltóságteljeson uralkodott a Tiberis bal partja felett, amely Rómának mindenkor a legveszedelmesebb városrésze volt. s ahol éjjelenkint az örökös viszálykodásban élő nemzetségek fegyveresen jártak körül s valóságos harcokat vivtak a szűk sikátorokban. Roan hercegnek fejedelmi gazdagságára volt szükség, högy a mindig harcra kész római bárókat zsoldosaival féken tartsa. Kívüle még a Colonnesiek rendelkeztek hasonló erődítménnyel az Esqvilinus oldalában. A herceg, ahogy sétalovaglásából hazatért, lovát egy csatlósa kezére adta s szolgálattevő kamarásaitól kisérve, felhaladt palotája lépcsőjén Ar. elfogadó teremben egy vatikáni prelátus lépett eléje, — kit a herceg a leg•zivélyesebben üdvözölt. 1— Nos Monsignore — fordult hozzája •— halljuk a legújabb hireket a Vatikánból. — Kegyelmes uram, a Vatikánban újra vidám jókedv uralkodik mindenfelé I — Ah, — ezt ölömmel hallom ! — Ma reggel az orvosok ismételten tanácskoztak a hzent atya egészségi állapotáról I — Es e tanácskozás eredménye ? — A lehető legkielégitőbb ! — E szerint hát az aggodalom napjai elmultak ! — Teljesen, — kegyelmes ur ! — A szent atya betegsége tehát csak muló természetű volt ! — Szórói-szóra, uram ! — Monsignore, — ez nagyon kedves újság ! — Valóban — kegyelmes ur —, a szent atya életkedve is teljesen visszatért! — Holnap reggel az összes egyházaimban hálaadó istentisz

1 eletet rendelek el! — Nem ok nélkül — kegyelmes nr, — a szent atya ma már a bíbornoki konsistoriumban is elnökölt ! — Szóval Génua felett újra kiderült a nap ! Örvendett a herceg, — célozv.a arra, hogy VIII, Incze pápa génuai származása m'att összes előkelő honfitársai mind Rómába költöztek s itt nagy aggodalomban éltek az utóbbi időben. — Monsignore természetesen a palotámban ebédel, mint szívesen látott vendégem — mosolygott Roan a hírnök felé. A prelátus meghajolt. Estuteville herceg konyhája ft legjobb hirü volt egész Rómában. Az előkelőségek közt sokan voltak, akik vagyon tekintetében a dúsgazdag francia herceggel felveheti ék volna a versenyt, de az Ínyencségnek azt a művészelét ami az ő asztalán mindennapos volt, még csak m-gközeliteni sem tudta senki se. Ő maga, legszívesebben kettesben étkezett. Legnagyobb gyönyörűsége volt, ha valami bájos hölggyel oszthatta meg asztalát. Mikor azonban erre alkalom nem kínálkozott, előkelő barátai közül hívott meg valakii hirtelenében. A meghívást senki sem késett elfogadni. Most is azon tűnődött, hogy kit válasszon ki vendégéül, — mikor az egyik kamarása súgva jelentette : — Prospero Colonna, kegyelmes ur, már egy órája várakozik kegyelmességedre a könyv tálban. Roan megelégedetten bólintott : — Bacchusra, jobb társat keresve se találhattam volna ; — ma vele fogok ebédelni ! Monsignore, — fordult bucsuzásul a prelaiushoz, — érezze magát ugy a palotámban, mintha az otthonában volna ! S a hajlongó szolgusereg sorfala között a könyvtár terem felé tartott. Próspero Colonna, a colonna család jelenlegi feje, Róma felett csaknem fejedelmi jogokat gyakorolt. Most ugyan hatalma a genuai Doriákkal ós Cibókkal szemben háttérbe szorult, azonban az idő kerekének egyetlen billenése a család régi fényét hamarosan visszaállíthatta volna.