Balatonvidék, 1911 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1911-05-28 / 22. szám

XV. évfolyam Keszthely, 1911. május 28. 9 í 22. szám. F^olitikai lietilap. MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL A VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kéziratokat a szerkesztőség cimére, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Egész évre Fél évre . ELŐFIZETÉSI ÁRAK: . 10 K. — f.l Negyedévre 5 K. — f.| Egyes szám ára Nyilttér petitsora 1 korona. 2 K. 50 f 20 Diákjaink Bécsben és Pozsonyban. Huszonötén voltunk. 21 diák 4 tanár. Vezetőnkön kivül, aki négy évig élt az osztrák fővárosban, csak egyikünk látott egyszer valamicskét Bécsből. A hadnagyot kivéve, újoncokból álló csapat. Szakadó esőben indultunk el hazulról. Az indulás előtti két-három napon szülők, tanárok észrevehették, hogy diákjaink már nehezen várják a szárnyrakelést, nyugtalanul izegnek-mozognak, szeretnének már el* szállani. Az eső azonban megáztatta a csapkodó szárnyakat s. még a bátrabb legények is bizonj'talan, csüggedező hangon mondogatták: «Ugy-e, tanár ur, nem lesz már eső?* A tanár urak maguk se nagyon biztak a kedvező időhöz, de azért vigasztalták, biztatták a vágytól, kíváncsiságtól égő apró legényeket: «Nem baj, ha most esik, — legalább nincs olyan meleg a vasúton. Mire Bécsbe érünk, majd eláll az eső !» Es szerencsénk volt. Útközben szépen esett az eső, lehűtötte a levegőt (sőt kissé nagyon lehűtötte. Bécsben hideg volt.), — de tovább aztán nem zavart bennünket. Akadálytalanul járhattunk-kelhettünk

; láthattunk, tapasztalhattunk . . . Hogy mit láttunk és tapasztaltunk ? Sokat, — mondják a külföldön járt apró magyarok és mesélnek csütörtöktől egy ujabb csütörtökig, de bizonyára ennyi idő alatt se fogynak ki a tapasztalatkészletbdl. Pathetikus hangján fogják előadni a dolgokat családi körben, összefoglaló ismétléseket tartanak a látottakból a résztvevők egymás közt, büszkén, sajnálkozással fognak beszélni a tapasztaltakról azoknak az osztálytársaknak, akik nem voltak ott ós mernek érdeklődni a dolgok iránt. Tény, hogy egy résztvevőnek sincs oka arra, bogy megbánja, hogy eljött az útra. iíem is bánják azok sem, akik egészen a saját költségükön mentek és hiszem, hogy sokáig tartó hálát fognak érezni azok, akik jó emberek adakozásaiból és más téren tanusitott szorgalmunk gyümölcseiből létesített utazási alapunk terhére utazhattak, és láthattak és tapasztalhattak olyan dolgokat, amelyek örökké kellemes emlékeik közé számitódnak. Ez az út bizonyára a legtöbb résztvevőnek lelkében nemes, szép és jó termést hozó magvakat, csirákat rejtett el. Lesz nem egy ifjú, akinek lelkében most rakódott le a mag, amelyből egy munkás, minden szép és jó iránt érdeklődő és fogékony, életvidám, tökéletesedésre törekvő ember fog fejlődni. Aki józanul megbecsüli, ami szépet és nagyot idegennél lát és tapasztal (Bécs), — aki az emlékeknek közvetlen tapasztalatból való ismeretéből (Pozsony) tudja, hogy «nagy volt hajdan a magyar,» hogy multunk miatt jogunk van, hogy büszkén állhassunk a művelt, nagy nyugati nemzetek mellé, aki látta és tudja, hogy országunk a természettől ugy meg van áldva, bog}' e tekintetben vetekedlietik a külföld legboldogabb vidékeivel . . . Megvan tehát nagyrahivatottságunkról tanúskodó multunk, megvan a fejlődő, jövő nagyságnak feltétele és lehetősége, — félre tehát a tétlenséggel és közömbösséggel; ismerjük meg multunkat, érezzük, mi a kötelességünk ev^el szemben s isA BALATON Vili ÉK T ÁH UJA. FIAMÉ TTA. Történelmi regény. Irta: ORBÁN D£ZSÖ 17 — Tehát nem szabad menekülnötök ! Pattant fel a hirnök. Semmit sem szabad megtennünk, ami nekik kellemes lenne. A teendő várakozni és készülődni a további küzdelemre. — Most áldozatul fogunk esni boszujuknak ! Aggodalmaskodott Allegre. — Korántse hidd ! Szólt a herceg embere. A mi hadaink mindenütt mellettetek lesznek ^s még ha foglyul ejtenének is benneteket, az uton kiszabaditunk. Erről nyugodt lehetsz. — Akkor hát legyünk nyugodtak és Tárjunk, liogy mi fog történni ezután! Fejezte be a, tárgyalást Máté. — Ég veled uram ! Búcsúzott a hirnök Allegretől. Ne féljetek, a franciák őrködnek felettetek. És ezzel távozott. Ujra kézdődtek a várakozás órái. Elmúlott dél, a nap már árnyékba boritotta a nyugoti házoldalakat, az alkony órái is közeledtek immár s végre a kinos, hosszú várakozást ujra az események gyors haladása váltotta fel. A Forre di Nona felől egy lovag fordult be akkor az Aranyliliom utcába. A lovag gyalogszerrel jött s lassan folytatta útját, mint aki tudatában van annak, hogy nagy és fontos megbízatásban jár. Figyelve vette szemügyre a liliom-utcai kalmárok ház«it s tekintete csak akkor árult el megelégedést, amikor Allegre márvány cimtábláját megpillantotta. Körülnézett mégegyszer az utcában s azután higgadt, nyugodt mozdulattal bezörgetett a viszhangos vas«jtón. Máté kikiáltott az ajtó mögül : - Ki zörget ? Az ismeretlen lovag megmondta nevét. — Mit kei esel nálunk uram ? kérdó újból Máté. — Don Micheletio di Oreglia küldött. Allegre tisztelettel ajtót nyitott előtte. A lovag leemelve barettjét, fontoskodva lépett a bolt belsejébe : — Don Micheletto di Oreglia rendeli, hogy azonnal megjelenj előtte. — Hol kivánja, hogy felkeressem ? — A Pizzo di Merlo-téri Borgia palotában tartja udvarát. ! — Jól van uram ! Add hirül neki, hogy legott követem parancsát. A lovag megrázta fejőt : — Nem, — monda határozottan, — velem kell jönnöd 1 Allegre Mátéra tekintett, ki elértve ura óhajtását, élénken felkiáltott : — Mondd csak ]ó uram, a kegyelmes ur talán megengedné, hogy a gazdámat én is elkísérhessem ? A lovag habozott: — Nem bánom, — mondá rövid gondolkodás után, — te is velünk jöhetsz, bár a k«gyelme3 ur parancsa erről nem rendelkezett; azt azonban liatározottau megkövetelem, hogy fegyver egyikótökuél se legyen. — Jól van, jól uram ! Felelt Máté, miközben félre fordulva felkapcsolta kézcsuklójára a tüskés karperecet. — Indulhatunk ! Szólt Allegre nyugodtan, kinyitva a bolt utcára néző ajtaját. Ez idő alatt a Pizzo di Merlo-téri Borgia palotában hárman élvezték az ablakokon át beáradó enyhe alkonyati szellőt. Az ablak elé húzott dus faragású karosszékbeu egy lovag ült, kit már régebbről ismerünk. Oreglia volt ez, ahogy vastag kötelékei mögül kilétéről tudomást szerezhettünk. A kormányzó halotthalovány volt s arcvonásain meglátszott az a nagy veszély, amelyen ma reggel keresztül ment. Fájdalmakat nem érzett, a sebláz még nem köszöntött be nála, csak a nagy vérvesztés gyengítette el, de azért, ha bágyadtan is, de a szenvedélyek nagy gyönyörével járatta végig szemeit társain. A társai pedig előkelő ruházatu hölgyek voltak. Az egyik diadalmasan kifejlődött hódító szépség, tejfehér arcbőrrel, mély árnyéku szempillákkal és koromfekete hajjal s olyan arcéllel, hogy a legválasztékosabb izlésü görög szobrásznak is mintául állhatott volna ; —- ez a Borgia-ház kedvence wlt Farnese Júlia, Orsim Ursinus elvált neje, kinek szerepe a palotában nehezen