Balatonvidék, 1911 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1911-05-21 / 21. szám

XV. évfolyam. Keszthely, 1911. május 21. 21. szám. BALATO VIDÉK MEGJELENIK HETEN KINT EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL A VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kéziratokat a szerkesztőség cimére, pénzesutalványokat, hirdetési megbí­zásokat és reklamációkat a kiadóhi­vatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre Fél évre . 10 K. - f. B K. — f. Negyedévre Egyes szám ára 2 K. 60 f 20 Nyilttér petitsora 1 korona. A mi sajtónk. A sajtóban a sajtóról csak nagy ünnepnapokban eshetik szó, mert az újságírás nem önmagáért való, ha­nem mindennapi vonatkozásában még a legféktelenebb hangú is a köz fel­fogását tolmácsolja,amely köz, rokon­jellemvonásaival egy-egy olvasó csa­ladot képez. S itt is áll az a tapasz­talat, hogy ahány ház, annyi szokás, ahány család, annyiféle felfogás, van jó ház és van rossz ház s igy kell jó és rossz újságnak is lennie. A maga szempontjából mindegyik jo­gosult. Az újság szempontja azonban nem magáé, hanem az olvasóké s igy kötelessége, hogy e szempontok­ból beszéljen, nem pedig önmagáról. A maga ügj rére pedig, amint mondám, csak ünnepnapokon kerül­het sor. Ilyen ünnepnapot éreztem én a szivemben, amikor a mult hetekben az «Élet* c. folyóirat a saját nyom­dájába költözött, önálló lett s elérte az igazi, biztató fejlődés kezdetét. Városunk kulturtényezői közül azokhoz, akik nézetem szerint szíve­sen fogadják az ilyen vendéget, fel" szólitásomra a kiadóhivatal elküldte a lap mutatvány példányait s Ők látják azt a szoros kapcsolatot, a melyben személyem e lapvállalat­tal áll. Engedjék meg, hogy utravalóké­pen néhány kisérö szót fűzzek ehhez a csendesen ünneplő, de jelentős ese­ményhez. A magyar sajtó fol} Tóiratai kö­zül mindegyik vállalat megtalálta a maga közönségét s a maga társadalmi problémáját. Hogy a főbbeket emiit­sem, az «Uj Idők* lett a magyar hölgyközönség lapja, a «Hét* a kri­tizáló, éles szabadéivüségé, az «Or­szág Világ* és a <Képes Folyóirat* a kávéházaké, a <Nyugat» a buda­pesti modern világé, a «Tolnai Vi­láglapja* a nagy néptömegé, — s már-már ugy látszott, hogy uj terré­num nincs Magyarországon s ha még egy lap alakul, az már szemben áll egj' régi vetélytárssal, küzdelemnek néz eléje, ami sorvaszt és ingado­zó* á tesz. Ekkor alakult, három évvel ez­előtt a mi lapunk az cÉlet*, amely uj olvasó családot keresett és azt meg is találta. A nemes tradíciókra épült s történelmi multu magyar csa­lád lapja akart lenni, — az, ami a mi gyermekkorunkban a < Képes Családi Lap* volt, — ki nem emlék­szik kegyelettel rá ?, céljául tűzte az uri nemes felfogást s a pusztulásban levő hagyomány, a magyar családi élet szellemi kívánalmainak kielégí­tését. Három év mult el azóta s az uj lap most elérte ifjúkorának hajnalát. A társadalmi kérdések kutató­jának tollára lenne méltó levonni a régebbi lapok s ez uj lap elterjedé­sének adataiból a tanúságot. Az <Uj Idők* tízezernyi előfizetőjével szem­ben a «Hét» négyezret számlál, az « Ország Világ* és képes folyóirat két-három ezret, a «Nyugat* két ez­ret, — az «Élet* pedig immáron kétszáz hiján az ötezerbe lépett. Es ezt az eredményt elérte ezer nap alatt. S ha hozzávetjük még azt, hogy az ilyen arányú lap, mint a mienk, háromezer előfizetőnél válik életké­pessé, azonfelül pedig a virágzási korszaka kezdődik, fejet kell hajta­nunk a magyar családok előtt, akik­A B A LATON VII)ÉK TARCAJA. FIAMETTA. Történelmi regény. Irta: ORBÁN DEZSŐ. 16 — Eh, mit törődöm én most mind­ezzel ! Kiáltott fel Borgia pattogva, — más dolgok aggasztanak módfelett. Tegnap tér­tem haza Rómába s azóta minden fenekes­töl felfordult körülöttem. Amikor elmentem az enyém veit a nagy biboros barátsága, az Angyalvár nekem engedelmeskedett, féltek tőlem és nem is ok nélkül, ma haj­nalban pedig .... — Nos? — Az első meglepetésem az volt, hogy a barisell tudtom és engedelmem nélkül el­fogatta a liliom-utcai ékszerészt, az An­gyalvár kapui bezárultak előttem, hiába rohantam Roderigo Borgia palotájába, a biboros nem fogadott, száműzött lettem Rómában .... Roan bólintott : — Ez kellemetlen újság lehetett szá­modra ! — Hohó hercegem ! — Szólt Cesare élénken, — azt hiszed, hogy ez minden ? Most jön a legnagyobb csoda ! Ahogy düh­től eltelten az Aranyliliom-utca felé tartot­tam, egy Angyalvárbeli pribék, kit azelőtt •n tartottam a zsoldomban, elém állott és harsogva kiáltott felém : « — Garcia di Mon­talvo ! A gyilkos ! ő az ! Üssétek le !» — Garcia di Montalvo ? — Ugyan hercegem, ne színlelj, hisz jól tudod, hogy azon a néven bolonditot­tam a leányt ! — Persze, persze ! Mormogta csende­sen a herceg. Cesare mindjobban neki hevült : — Mondom, ilyen őrültségeket kiál­tott felém. Nem tudtam mire véljem a dol­got, tanácstalanul állottam meg, de ekkor már többen reám rohantak, olyan dühvel, mintha az ördög szállta volna meg őket. Nem tudtam miért kellett védekeznem, de gondolkodni sem maradt időm, mert már­már elnyomtak. Kardot rántva kivágtam magam közülük s minden erőmmel mene­külésre gondoltam. Utat vágtam a vad horda közt s a de Solis csapszék felé ro­hantam, ahol meghitt embereim szoktak tanyázni. Itt várt azonban rám a legna­gyobb meglepetés. A fogadó üres volt. Ahogy az udvaron áthaladtam, a falak mellől mindenütt poroszlók törtek elő, kik addig elrejtőzve engem lestek. Utamat áll­ták s kettő közülük becsukta mögöttem a nagy kaput. Újra küzdenem kellett s ma­gam sem tudtam miért. De megismerték a kardomat csakhamar. Hármat levágtam kö­zülük. Az egyik lovon ült, azt a földre rántottam s aztán helyére pattantam a lóra. sarkantyúba kaptam s átugrattam a keríté­sen ; hiába kergettek tovább, már nem bír­tak elérni ; — igy jutottam ide ! A herceg nagy érdeklődéssel hallgatta az őszinte elbeszélést, de azért nem mu­lasztotta el, hogy Cesare háta mögött tit* kos jeleket ne váltson Bartelomeoval, am az elbeszélő felizgult figyelmét teljesen el" kerülte. Amikor a spanyol beszédének végére ért, Roan jóakaratulag újból megszólalt : — Biz az, ami veled történt Cesare barátom, engem is ugy meglep, mint meg­lepett téged. No de lesz még időnk, hogy gondolkodjunk felette. Újból csak azt ta­nácsolom, amit már előbb tettem, rejtőzz el házamban s itt várd meg, amig elvonul a vihar. Cesare hálálkodva fogadta a nagylelkű ajánlatot. Igy érték el a herceg isoláját, mely a del Monté negyed egy kies halmán fe­küdt, közel a Laterani bazilikához. Az isola a környékbeli nyaralókhoz hasonlóan valóságos kis várkastély volt a domb déli lejtőjén. Voltak tornyai, lőrései; csipkézett ormok koronázták mohos falait, vivóárkok futottak körbe a falak tövében, s láncos felvonóhíd vezetett az egyetlen kapuhoz. A herceg kisebb számú védőcsa­patot is tartott benne, amely e birtokát megőrizhette miuden váratlan támadástól. $ Amint megérkeztek a falak tövébe, Cesare idegenkedve tekintett körül. Meg­illették a barátságtalan falak s ösztönszerű idegenkedéssel állt meg a felvonó híd előtt. Roan észrevette habozását: — Nos Cesare barátom ; — azt gon­dolod talán, hogy e falak nem lesznek erő­sek bármi támadás ellen ? Légy nyugodt,

Next

/
Thumbnails
Contents