Balatonvidék, 1910 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1910-07-10 / 28. szám

XIV. évfolyam. Keszthely, 1910. julius 10. 28. szám. I >li( i K;ii hetilap. MEGJELENIK HETEN KI N T EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL A VOLT GAZB. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEM Kézi-atokat, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a szerkesztőség ciuiére kérünk. Kéziratokat o«m aduik vissza. Egész évre "F&! évre . ELŐFIZETÉSI ÁRAK: . 10 K. — f. Negyedévre 5 K. — f. | Egyes szám ára Nyilttér petitsora 1 korona. 2 K. 50 f 20 fÜdvözlő. Kedves Dalostestvérek! Lelkünk egész melegével, magyar szivünk leghőbb dobogásával üdvözlünk benneteket, kedves Dalostestvéreink ! Üdvözlünk itt, a kék Balaton daltermő partjain, hol a költő szerint «minden mosolyog, mint az arany világ..* Üdvözlünk benneteket a nagy Festetics G-yörgy gróf ősi örökében, aki nemcsak Ceresnek volt első magyar munkása, hanem a Helikon szüzeit is ide tudta csalogatni Hellas mo."«olygó, szép ege alól. Üdvözlünk benneteket «e kis magyar Weiinárban,» melyet a magyar költők dala és szent emléke örökre és kitörülhetetlenül beiktatott a magyar művelődéstörténetbe. Ti is dallal jöttetek kle, amely mag5

rar sziveteknek, magyar lelketeiuiek legőszintébb, legönzetlenebb érzéséből fakad s tí valósitjátok meg igazán a nagy Tompa Mihálynak félig kérő, félig buzditó szózatát.: Fiaim .csak énekeljetek ! És a fcá dalotoknak nag}

7 az ő Jelentősége. Mert ti, kedves Dalostestvérek, a. magyar művelődésnek vagytok harcos katonái! Hisz ahol magyar dal szárnyal fel az Ég magasába ; ahol magyar dalra nyilnak az ajkak; ahol a. magyar dal hallatára édes örömtől vagy epedő bánattól ittasodnak meg a lelkek: ott nem veszett el még Árpád vére, ott nem lehet helye annak a panasznak, hogy a- magyar «névben él csak, többé nincs jelen.* Mert nem a föld, a viz, a levegő ; nem az erdő, mező az, a mi bennünket magyarokká tesz, hanem azokká tesz bennünket szivünk érzése s ebből az érzésből fakadó dalunk, amely hozzácsatol bennünket a mult szent hagyományaihoz, amely szenáhitattal zeng himnuszt a magyarok nagv Intenének; amely lelket sedve emliti a szent hazát s mindazt, amiért őseink éltek, haltak s amit szent örökségként hagytak reánk, hogy hűen megőrizzük és el ne pocsékoljuk, se pedig magunktól erőszakkal elraboltatni ne engedjük. Valamint a magyar költészet- j nek, úgy a költészet édes testvéré- | nek, a magyar dalnak is legszebb, legillatospbb virágai a nemzeti eszméből, a régi. becsületes hazaszeretetből fakadtak. A nemzeti eszme duzzadó ereje, éltető nedve nélkül csenevész, üvegházi növéoy vers és

; dallam egyaránt. A magyar költészet és a magyar dal tiltakozik a színtelen nemzetköziség, az Istent és hazát lábbal tapodó törekvések ellen. Ennek a két művészetnek, ha; igazi művészet akar maradni, a nemzeti talajban kell gyökereznie, onnan kell szivni magába az éltető, erősítő, tápláló nedveket ! Festészetünk jórészben elmerült már a csenevész secessió ingovanyaiban s termékei előtt azért állunk meg elképpedve, mert idegenek tőlünk színeiben, vonalaiban és egész felfogásukban. Legújabb költészetünk már, sajnos, legtávolabb áll mindattól, amit nemzetinek nevezhetünk. A legtökéletesebb művészet az uj óriásoknak lantján a legtökéletlenebb művészetté zsugorodott össze. A Marseillaise nek, mel)et a nemzetköziség szimbolikus énekének tartanak, szegezzük ellene a mi \ B ALATÜN VIUEK TAHUAJA. (J magyar. Irta-. Frangois Coppée. István, a pazar gróf — láröl azt beszélik, Hogy bűvös drágakő élciti hüvelykét, lörökkő, mely sápad, török ha közelget — Kincseiről ismert volt a Tisza mellett. Ragyogó kocsin járt s bársonyba öltözött, Egy vasárnap estén jobbágyai között Jó kedvet fokozni megjelent váratlan. Ruháján drágaság csodás változatban; Smaragd, gyémánt,zafir s opál csillant rajta, Finom aranyszállal gyöngén oda varrva, Úgy hogy mikor sétált, vagy tán colt vidáman, Dás Icincseső támadt mindenütt nyomában. •— ^ Azé, ki fölszedi/» — kiáltott nevetve. Versenyt a jobbágyok hajlonglak körötte, S volt pezsdülő öröm az egyszerű lakban. Csak egy öreg magyar állott mozdulatlan ; Szeme mint az éjfél, termete mint szálfa, Lengő, fehér fátyol galambősz szakálla. A gróf reá tekint: — «Ej, te élhetetlen. Adnék neked is, de már fillérem sincsen. Mire várakoztál im itt, a szögletbe? Mért nem szedéd te is, mig a többi szedte? > Szemével az agg a grófot végig mérte: — < Mert porba hajolnom kellett volna érte.* A Csány pályázat. A Csány-szobor pályázat eredményét a minap Zalaegerszegen időzése'm alkalmával megtekintettem s talán mondanom sem kell, hogy az öreg vármegyeház még öregebb képű nagytermében kiállított gipszek ugy számra, miut a művészi szinvonal tekintetében általában és egészében kielégítőnek mondhatók. Ahányszor alkalmam nyilik belépni sok zalai dicsőséges magyar ember közszereplésének e helyébe, mindannyiszor előtérbe tolulnak gyermekkorom emlékei s ma is előttem van a zsúfolt Ház, amelyet valamikor, régen, a jobb időkben, a megye urai alkottak a megyegyülések alkalmával, valahányszor hazamentő aggodalmak közepette összegyűltek. De akkor zsongó 1ömeg volt a gyerek, ma csendes gipsztömeg áll a férfi előtt, teljes csendben ! De ha jó, szép, kedves ós felemelő volt hajdan a tömeg és a zaj, ép oly visszatetsző, ' hogy abban az aránylag nem nagy teremben összezsúfoltak 17 drb. pályaművet, a melyek közül 15 darabot láttam felállitva egymás szomszédságában oly formán, hogy ugy van az ember e gipszerdőben, miut az egyszeri ember, aki a fától nem látta az erdőt. Itt is, egyik pályamű szépségét zavarja a másik és igy igen ajánlatos lesz, ha a pályabiróság nagyon is figyelembe fogja venni a szakértő szobrász-művészek tanácsait : Tóth Istvánét és Szamovolszky Ödönét. Evvel nem azt akarjak mondani, hogy a szoborbizottság talán nem rendelkezik a a formai szép, meg és feltalálására szükséges érzékkel, hanem csak azt, hogy ez a vidéki szoborpályázat is beigazolja, mikép a vidéknek nincsenek meg sem az érzék szervei, sem helyiségei arra, hogy az elrendezés tekintotében a pályázó művészek az érdekeiket megvédelmezve látnák. No de ezen segiteni a művészek dolga, nem a pályabiróságé, amely szerintem helyesebben cselekedett volna, ha a pályaműveket nem Zalaegerszegre viteti, hanem Budapesten rendezi és maga utazik fel oda, íiogy a legjobbat kiválassza, mert ott van hely és érzék is arra, hogy a legkülömbözőbb igények kielégítést nyerjenek. No de már megtörtént s igy nem marad más hátra, minthogy a bizottság még a hátralevőket és még elpakkolt pályázatot is felállíttassa és — itéljeu. Addig is azonban beszámolhatunk impressióiukról. Egyet különösen fel kell említenünk, azt, hogy a pályázat feltételeit minden művész betartotta, kivéve Istók János szobrászművész, aki müvét az V

5 résznél nagyobbra szabta. Hogy miért, azt