Balatonvidék, 1910 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1910-07-17 / 29. szám

XIV. évfolyam Keszthely, 1910. julius 17. 29. szám. BAL TO N VID ÉK I V>1 í li k;ii hetilap. MEGJELENIK HETENKIN T EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL A VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kéziratokat, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a szerkesztőség cimére kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre Fél évre . 10 K. — f. 5 K. — f. Negyedévre Egyes szám ára 2 K. BO í 20 f Nyilttér petitsora 1 korona. A dalos ünnepély. A Dunántúli Dalos Szövetséghárom napos versenyén ünnepi hangulatban élt városunk. Mindnyájan éreztük, hogy ez az impozáns méretekben lefolyt verseny nemcsak Keszthely városa, hauem az egész Dunántul magyarságának ünnepsége volt. Lobogók erdeje díszítette városunkat, de ezek a büszke jelvények nem a pártoskodás, hanem a fenséges művészet jelvényei voltak. Alattuk sorakozott Dunántúl minden szépért lelkesedő polgárainak rajongó hadsereg, akik eljöttek, hogy a mi falaink között küzdjék végig a tornát, hogy itt dőljön el, hogy melyik csapat szereti jobban a hazát, a. magyar dalt, az eszményi szépet, a művészetet. Ennyi lelkesültség nagy eredménj-ekie volt jogosult; dicsőségre, amit az egész ország magyarsága kell, hogy elismerjen. Most, az ünnepek lezajlása után, megállapíthatjuk, hogy kitűzött céljainkat elértük s ezért mély szívbeli hálával tartozunk a résztvevőknek, városunk vendégszeretetének és mindezeken felél a Dunántul legnagyobb maecenás főurának, gróf Festetics Tassilo urnák, aki mint a művészet legelső zászlósa, élére állott a kisded lelkesült hadseregnek és diadalra vezette azt! Az ünnepségek lefolyásáról alábbi tudósításunk számol be : Érkezés és fogadtatás. Szombaton a kora délelőtti órákban már megjátszott, városunkon az ünnepi hangulat. Az érkező legelső dalegyesületek egy csapásra megváltoztatták az utcák szokott hétköznapi képét. A d. e. 10 órakor érkező zalaegerszegi dalárdistákat a premontreik rendházában szállásollak el. Délután 3 óiakor a budapesti Lyra és a cukrászok dalköre következett a sorban akiket tél négykor a pécsi dalárda követett. Öt órakor a balatonfüredi hajóval a veszprémi, tatatóvárosi és székesfehérvéri dalárdák érkeztek meg, őket hat órakor a győri, körmendi, sárvári, szombathelyi, komáromi és ruszti dalet>ve>ü!etek követték. A legutóbb érkezet'eket az állomás előtti térségen az összes Keszthelyen tartózkodó dalárdák fogadták, ahol a Dunántúli Dalos Szövetség nevében dr. Dézsányi Árpád szövetségi elnök fogadta. A lelkes üdvözlő szavakat dr. Ováry Ferenc veszprémi képviselő köszönte meg A Szt.-Háromságtéren. Üdvözlés. • Isten á'd meg a magyart !» ennek a nemzeti imántik a lélekemelő hangjaival fejeződött be az állomáson a dalárok fogadtatási aktusa S azán csoportonként indulásra sorakoztak a dalosok. Az embertömeg beláthatatlan hossza, — dalosok, vendégek, városbeliek egyaránt, hullámzott szép lassan előre az utakon. A menet a vaspálya melletti kocsiatou haladt, majd befordult a park nagy alléjába s a Liget.utcából kiérve a Szt.-Háromság-térre tartott. Fél 7 óra volt, amikor az egyes dalárdák zászlóikkal az emelvény körül elhelyezkedtek. E közben megérkeztek a városházáról a koszorusleányok vőfélyeikkel, inig az érdeklő közönség egyre tömegese' ben lept<» el a teret és utcát. A koszorúzást a Keszthelyi Iparosok Dalkörének üdvözlő éneke nyitotta meg. Utána Lakatos Vince dr. premontrei kanonok őszinte meleg hangú, mély tartalmú, hatásos és közvetlen beszédével köszöntötte a dalostinnepély vendégeit, s az óriás emberáradat áhítatos figyelemmel kisérte minden egyes szavát. Isten hozott benneteket, ez volt az utolsó mondat, amelyet a csupa lágysággal és szeretettel áthatott érces hang a dslárokhoz intézett. Frenetikus éljenzés követte, majd pedig Kuthy József dr. székesfehérvári főigazgató lépett a pódiumon előtérbe. Megköszönte a fényes fogadtatást, reflektált dr. Lahatos beszédére és lelkesülten méltatta a dalosünnep kulturális jelentőségét. Koszorúzások. A dalosünnep legpoétikusabb s egyszersmind legbájosabb része a dalárdák megkoszorúzása. Végtelenül kedves és impozáns volt, amikor városunk leányfiatalsága, száin szerint ti enhárman — ám ne hogy most babonásak legyünk — lenge hófehér és rózsaszín ruhában vőfélyeik jobbján a díszes A B A I.ATOW V I»É

K_JTAHG_A Jj. Kártyajáték milliókban. Néhány esztendő előtt a kontinens minden újságja megírta, hogy a bécsi Jockey Clubban egy Európaszerte ismert magyar ur, a kinek neve hallatára a világ miuden játékosa tisztelettel emeli meg a kalapját, mint az egyszerű szerzetes a római pápa nevének említésekor: másfél millió forintot nyert kártyajátékon egy lengyel gróftól. A kártyajátékról akkoriban sokat beszéltek a monarchiában. A hir eljutott a bécsi császár füléhez ós a császár olyan alaposan megharagudott a nyertes magyar úrra, hogy kitiltotta öt császári városából, Bécsből. (A kitiltást azóta viszszavonták.) Még az sem volt, enyhitő körülmény, hogy a nevezetes kártyapártinál a két birodalom akkori külügyminisztere — kibicelt. Valaki, aki föltétlenül megbízható helyről értesült a bocsi kártyapárti minden részletéről, igy irja le a milliós veszteség történetét: Az őszi lóversenyek utolsó napjai jártak a budapesti gyöpön. A hires magyar ur, a ki mint lóversenyjátékos is a legelső, szórakozottan sétált a nagy tribün alatt. Féllábbal már Bécsben érezte magát, a hol az «Arany Bárány* fogadóbeli lakásán jobban szeret mulatni, mint Budapesten. Régen elmúlt az az idő, a mikor a snájdig, fiatal gavallér egész vagyonát feltette lovára, amely a Szent István-versenyben futott. A mikor a mágnás-világ asszonyai és leányai reggeltől estig imádkoztak a jezsuita-templomban, hogy a hires magyar ur lova nyerje meg a versenyt. Mert ha nem nyeri meg a ló a versenyt . . Akkor nagyon nagy baj lett vo'na, S az ég hallgatott az asszonyok imájára. Ebben a percben táviratot nyújtanak át neki. Fölbvntja a sürgönyt és elolvassa tartalmát. Aztán csöndesen, alig észrevehetőleg elmosolyodik. A távirat tartalma ez volt,: «Gróf Potoczky Párisból, az expresszvonattal Bécsbe utazott. B.» A. hires magyar ur nem szólt semmit. Mosolygott csendesen. A nevezetes játékost többé nem érdekelte a lovak futása és azért előintette inasát: — Pali, az éjjeli vonattal Bécsbe megyünk. Legyen minden készen. E helyen el kell mondanunk, hogy gróf Potocky, a kiről szó volt a táviratban egy régi lengyel família sarja. A családi vagyon meghaladja a százmillió forintot, amelyet gróf Potoczky testvérbátyja, a majoreszkó élvez. Természetesen gróf Potoczky sem mondható egész szegény embernek. Bátyja bőségesen gondoskodik róla. Mindazonáltal nem mondható gazdag embernek sem abban a társaságban, amelyben megfordulni szokott. Gróf Potoczky annak az esztendőnek tavaszán a budapesti Nemzeti Kaszinóban egy éjszakán megjelent és a hires magyar úrral leült kártyázni. Rövid időn belül százezer forintot nyert a jeles magyar úrtól és erre minden indokolás nélkül abbahagyta a játékot. A hires magyar ur másnap kiegyenlítette veszteségét és várta, hogy majd revánssal kinálja meg őt gróf Potoczky, mint ez uri kaszinókban szokás. Gróf Potoczky azonban amúgy angolosan ellépett a százezer forinttal. Bucsu nélkül elutazott Budapestről. A Kaszinó öreg urai a fejüket csóválták. De mert titokban örültek a hires magyar ur veszteségének, a lengyel gróf cselekedetét védelmezték: — Fiatalember még. Huszonnégy éves sincs. Gyerekember gróf Potoczky. Majd benő a feje lágya. — Majd megtanitom én ezt a lengyelt móresre ! — mondta magában. És a hires magyar ur útra kelt, hogy szemébe nézzen százezer forintjának és a lengyelnek. Éjfélután volt, a mikor a bécsi Jockey Club sárga szalonjában találkoztak. A hires