Balatonvidék, 1910 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1910-04-10 / 15. szám

XIV. évfolyam. Keszthely, 1910. április 10. 15. szám. BALATONVIDEK I V>1 ilí kai hetilap. MEGJELENIK HETEN KINT EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL A VOLT GAZD. TANINTÉZET ÉPÜLETÉBEN Kéziratokat, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a szerkesztőség cimére kérünk. Kéziratokat nem aduok vissza. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre Fél évre . 10 K. — f. 5 K. - f. Negyedévre Egyes szám ára 2 K. 60 f 20 f Nyilttér petitsora 1 korona. SZÉCHÉNYI EMLEKEZETE. Irta : LAKATOS VINCE dr. Keszthely, 1910. ápril 8 Ma félszázada ért véget Széchenyi sikerektől ragyogó pályája a döblingi örültek házában. 1860. húsvét vasárnapja fekete vasárnap lett a magyar nemzetnek. Meghalt a clegnagyobb magyar* s halála hírére rémület vonaglott át a magyar sziveken. A nemzet kezén még akkor az Önkény súlyos r,abbilincsei csörögtek, de sokkal nehezebb volt az a fájdalom, amely a szíveket csordultig megtöltötte. Széchenyi, a nemzet harmadik alapítója, akit legnagyobb politikai ellenfele, Kossuth Lajos, nevezett el • legnagyobb magyar* nak, titáni erővel volt megáldva s ö ezt a titáni őserőt nem hagyta parlagon heverni, hanem dúsan kamatoztatta a sír széléhez rohamosan közeledő nemzete javára. Az ő fellépte előtt a költők, a nemzet virágai, csak siralmas énekeket zengedeztek, mert más hangnem elütő volt az akkori állapotok sivárságától. Pangott a földmivelés; iparról, kereskedelemről alig lehetett szó. Ami kisipar és kereskedelem volt; az is merőben távol állott a színmagyar társadalmi osztályoktól. Veszni tért minden ! Nemzetünket az anyagig és szellemi tönk fenyegette ! Nem volt munka, tevékenység, csak csüggedés mindenfelé! Abból éltünk, amit az imigy-amugy megmunkált áldott magyar föld termett, s ittunk nagyokat Badacsonynak, Somlyónak, Tokajnak szüretjében ! De hát ember, munkásember az nem volt a gáton .... Es a költő szózata sírt: «Multadban nincs öröm. jövődben nincs remény !» A jobb jövő utolsó sugarai is eltűnőben voltak . . . De jött a magyarul is alig beszélő huszárkapitány, akit prófétává avatott a nemzeti élet elernyedése, akinek még ajkai hibásan ejtették a mag}'ar szót, de szíve, az hamisítatlan turáni szív volt ! A költővel szólva: «0 megszerette pusztuló faját !» Oh Istenem ! soha még szeretet nem tett nagyobb csudákat, mint ennek a nagy embernek szeretete! Elevenített, tüzelt, munkára lelkesített ez a szeretet ! Minek mondjam el, mit tett, miket alkotott, minő volt hatása? Szónok nemzet a magyar ! Szeretünk egymásnak ragyogó epitethon ornansokkal kedveskedni, mert sok embertársunk érdemét nem igen látnók meg máskép, mint ityen fényes díszítő jelzők köpenyébe burkolva. Széchenyinek nem a csúszás-mászás, nem a szolgai hízelgés adta a < legnagyobb magyar* díszítő jelzőt, hanem legméltóbb és sokszor legelkeseredettebb politikai ellenfele. O tudta legjobban, miért illeti meg Széchenyit ez a fenséges megkülönböztetés ! Legnagyobb magyar ! Ami a mag3"arban szép, jó, nemes, felemelő és szeretetreméltó van, az mind egyesül Széchenyi ragyogó jellemében. Még halálát is a nemzete sorsán való aggodalma, tépelődés© okozta. De megvalósultak-e álmai? Ej, nem talál ide aszó! Széchenyi nem a renyhe álmadozás embere volt, hanem a tettre kész munkáé ! Maga volt a munka, a soha el nem lankadó, soha nem pihenő munka. Nagy volt a nemzet elmaradása, szorgosan hozzá kellett látni a munkához, ugyan meg kellett fogni a dolog végét. Es ő ott haladt a legelső kapások között, mint Mátyás király Gömörben. Sőt ő volt az első kapás s az ő kapavágásai mélyek és porhanj-itók valának. Az elmaradt

; siA BALATON VIDÉK TAHGÁJA. A Sátán. Demeter ur szerfölött, el vala keseredve és kacérkodott egy revolverrel. A revolver az asztalon feküdt, szép sima szerszám, fényes és tetszetős. Egy kicsi dísztárgy. Demeter ur pedig az asztal előtt, ült és semmi egyebet nem csinált, csak kacérkodott. Hátradőlt a székében, ugy nézte a csillogó, elefántcsontfogóju holmit. Azután a kezébe fogta, a súlyát mérlegelte. És próbaképpen halántékához illesztene a csövet. Most egy nyomás. Azután pukk ! Es vége van mindennek. Nem nyomta meg a ravaszt, hanem visszatette a revolvert az asztalra és elhatározta, hogy előbb Dianát lövi agyon. A gyönyörűséges szép asszonyt, a hosszú aranyhajut, a kő.szivüt. Gyűlölte most ezt a nőt. Mert liogy öt okozta minden szénvédéséért. Előbb őt, aztán saját magát! E-i az ajakát haiapta,- ugy, hogy kiserkedt rajta a vér. Eltor/.ult az arca, mint egy kínvallatást szenvedőé. Mert nemcsak a testet, a csontokat és :<z izmokat lehet kínpadra feszíteni. Gyakran keresztre szegeződik, testi kínhoz hasonló kínnal vivődik, vergődik a lélek is. Ugy, mint most a Demeter uré, aki ime szerelmes és megakar halni. Előbb azonban őnagyságát fogja agyonlőni, mert ő az oka a sok és uagy szenvedésnek. A gyönyörű, szép, aranyoshaju asszon}?, alu nem akarja meghallgatni Demeter ui at, mert erényes akar maradni és becsületes. Most pedig egyszerre odaérkezett Demeter úrhoz a Sátán. Külső ábrázatára nézve nem vala ő az a lófarkos, kénköves lovag, kinek gyermekek rettenetére, bűntől elriasztandó kegyes hivek nagyon nagy ijedelmére az irások lefestik. Sátáni mivoltából legfeljebb annyi maradt benne, hogy az egyik lábára bicegett s a két szeme lobogó lánggal égett, olyan lobogó lánggal, amilyen nem ég közönséges halandó szemében. Egyébként kifogástalanul öltözött, szembeötlően halavány ur volt eoy kevéssé fáradt és nagyon jó modorú. Inkább volt hesonlatos egy nem egészen ifjú világfihoz aki elmúlott idejét élvezetekre, földi gyönyörök keresésére használta" fel, mintsem az ijesztő, félelmetes Sátánhoz., Es mondá Sután a Demeternek, aki megriadtan szakitolta félbe a csillogó reI volverrel való kokettirozást i — Szervusz komám! Legkedvesebb segítőtársain ! — Bocsánat ! Nem ismerem uraságoi dat! — válaszolta Demeter, elmélázásából I felrezzenve s igen csodálkozva amiatt, hogy magányát igy megzavarja egy ismerősen megszólaló idegen. — Dehogy nem ismersz ! Én vagyok a Sátán ! Demeter megijedt. De nem mutatta az ijedelmet, mert eszébe jutott, hogy az nem lenne gavalléros ós hogy a megijedő ember nagyon nevetséges figura. Azért nyugalmat erőltetett magára, bárha az első meglepetés kábulatában szédült és hebegett : — Kérem ... én . . . azt hittem . . . a poklok mélységes fenekén tanyázik méltóságod ! A Sátán kacagott és bizalmasan leült Demeter mellé az asztalhoz — Dehogy fiam ! Az régen volt! Akkor, amikor még a bibliát írták. És sok száz évvel ezelőtt, mikor egyszer magamnál egy hírneves poétát, is vendégül tisztelhettem. Valami Dame nevűt. Ékes versezetben meg is irta, hogy odalent miket tapaszta t. Bizonyára olvastad. Avagy nem ismered a Divinu Comediát? Demeter .ur sohasem olvasta a Divina Comediát Mintahogy tulajdonképen- egész életén kere ztüL nem olvasott semmit sem. A könyveket és a poétákat nem igen kedvelt*. És a képzelet világánál^ sokkalta többre becsülte « valóságot. Élete mind ezideig abban telt el, hogy ruhákat csináltatott, azután ezeket elnyiitte. És újra/