Balatonvidék, 1909 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1909-08-22 / 34. szám

4. BALATONVXDiSK 1909. augusztus 15. magyar dalért igazán lelkesülni tudó s lakóhelyét szerető fiától, hogy ezen munkájában önzetlenül és igaz lelkesedéssel segítségére legyen. És akkor, mikor elérkezik a diadalok napja, midőn a magyar dal dicsőségének betetőzése következik el nálunk, eg3

7esitsen bennünket ezen szép és nemes ügyért való buzgalom és lelkesedés, mely méltóvá teszi városunkat arra a névre, mely róla nemzeti ujraébredésünk lánglelkü bajnokainak ajakán keletkezett, tegyük Keszthelyt méltóvá egy uj heliconi ünnepélyre. Szent István király ünnepe. Első apostoli királyunknak, szent Istvánnak ünnepét a mult hét póutekjén hazafias kegyelettel, hitbuzgó áhítattal ülte meg hazánknak minden hű fia. Vallás és nyelvkülöubség nélkül, a hazaszeretet magasztos érzésétől ár,hatva róttuk le hálás szeretetünk adóját, szent, királyunk dicső emJékéuek. Méltán hálás az utókor szent István iránt, mert, benne nemcsak első királyát és a kereszténység apostolát, hanem állami létének megalkotóját is tiszteli a magyar nemzet. Vitéz őseink fegyverrel hódították meg azt a földet, melyet büszkén vallunk édes hazánknak, de a fegyverrel szerzett hazát könnyű szerrel elhódíthatták volna tőlünk a bennünket minden oldalról körülvevő ellenséges nemzetek, ha szent István hazánk föninaradását, erkölc-i alapokra nem helyezi és ezáltal az európai keresztény népcsaládok közt heljet nem biztosit számára. Azért, erős meggyőződésen alapuló elhatározással, lángoló hitének őszinte buzgóságával és akadályt nem ismerő eréllyel fogott a térítés nagy munkájához. Törekvését n legszebb siker koronázta, mert a történelem tanúsága szerint, kilenc évszázad vérzivatarai vonultak már el hazánk borús ege fölött, de a keresztény hit, elveire alapított Magyarország, mai nap is szilárdan áll és dicsőségesen t.ölti be uemzetboldogitó hivatását Európa többi államai közt. Szent, István, a keresztény vallás befogadása által biztosította országának fönmaradását, de ezzel nem elégedett, meg. Miután a térítés nagyszerű művét befejezte, legfőbb gondját képezte, bogy népének anyagi boldogulását és függetlenségét igazságos törvények által megalapozza. Ezévt az etelközi vérszerződésen alapuló ősi alkotmányt a változott viszonyoknak megfelelő módon tejlesztette és kibővítette ; uj törvényeket és rendszabályokat alkotott, melyeknek irányát és szellemét a ker. hiterkölcsi elvek jelölték meg, mint ezt maga is hangoztatja egyetlen fiához, szent Imre herceghez intézett bölcsi intelmeiben : «A szent hitnek parancsainkban első helyet, adunk.» Az ifjú ország boldogsága karöltve haladt a vallásossággal ; a kereszt diadala általános lett ás szelleme éltetett mindent. Bizonyos, hogy a történelmi alakulások uagj' kohójában lassanként, megsemmisült* volna az a maroknyi magyarság, mely uj világrészbe vándorolt uj hazát alapítani, ha szent István a pogány magyarok vad erkölcseit, meg nem szelídítette volna a krisztusi hit. tanításának befogadása által. Sajnos korunkbau ijesztő mértékben tünedezik a kereszténységnek éltető és boldogító szelleme szeretett magyar testvéreink szivéből és egy modern pogány szellem kezd uralkodni, mely máris minden téren érezteti romboló hatását. Ezért pusztul a magyar; sok-sok sebből vérzik szeut, István drága öröksége s a nagy nemzeti ünnepen, mikor emlékezetünk visszaszáll a múltba, sivárnak elszomorítónak találjuk a jelent. Országunk védő szentje, István király «rólad emlékezvén csordulnak köuynyeink. . . !» Berkenyes I. A tapolcai borhamisitás. Jelige: „Fölfelé megy borban a gyöngy, Jól teszi. Tőle senki e jogát el Nem veszi." Mikor Vörösmarty, a magyar költőkirály s a magyar nemzeti lélekuek legklasszikusabban szóló tolmácsolója az 1842-i szüretre megírta a Fóti dalt., akkor még hazánk jóval szegényebb volt, de legalább tiszta bort öntöttek a pohárba. Vörösmarty jóslelke nem igen szokott tévedni, de nem azért vetődtek Tapolcára Lessnerék, hogy költőnk kategorikus kijelentése igaz maradjon. Ök bizony elvették a gyöngytől azt a jogot, hogy a borban fölfelé menjen, de söt magát a bort is egyszerűen eltörölték a földszínéről, akarom mondani, a Balaton mellékéről. Mert tudni kell, hogy a Balaton vidéknek a borkereskedés terén ök voltak a korlátlan urai, Lessnerék. A borban tehát a gyöngy nem szállott többé fölfelé, azonban ők hihetetlen, szinte szédületes gyorsasággal mentek fölfelé, föl egészen a többszörös millíomosságig. Érdemes ennél az' ocsmány dolognál egy pillanatra megállni. A magyarok Istene megáldotta ezt a vidéket- folyó aranyuyitl, igazi isteni nektárral. Boraink a külföld előtt kitűnő hírnévnek örvendtek. S jöttek a dicső Lessnerék. Csodás hatalommal a vizet, borrá változtatták, miként egykor az Üdvözítő a kánai mennyegzön, csakhogy ök a vizbe spirituszt, cukrot meg mit tudom én még mit nem kevertek ; elég az hozzá, hogy a tapolcai pincékben sokkal, de sokkal több bor termett, mint a Balatont környező mosolygó hegyeken ós Lessnerék a magyar hatóságok nagy dicséretére vígan dörzsölték a jóléttől puffadt kezüket s évtizedekig űzték gonosz manipulációikat anélkül, hogy pancsoló ujjuk hegyére reákoppintottak volna. A külföldön járó becsületes magyar ember az ujabb időkben hiába erősitgefe, hogy nálunk is terein oly kitűnő bor, mint Olasz-, Német, és Franciaországban. Az ilyen embernek egyszerűen szemébe nevettek s megmutatták neki a dicső tapolcai «borokat> —a Lessnerék pincéjéből. De most jön a java 1 Ugy látszott egy darabig, hogy a zseniális borhamisítók fulladoznak a törvény vasmarkában. De hát, Lessneréknek bolond szerencséjük van. A belügyminiszter ur az alispánnak némileg szigora ítéletét ugy megenyhítette, hogy Lessnerék tovább dörzsölhetik borpancsoló kezüket, söt, egy-két jól átaludt éjszaku után zseniális közgazdasági vegyi működésüket, újra folytathatják, mert nincs világosság a fegyverek csövén, amint megdörren az a recsegő roppanás az erdők mélyén a zúgva siető habok tetején egyszerre megjelenik valami fekete tömeg, a monitoi, melynek borzalmas tülkölése néhány pillanatra megnémítja az egymásra törő seregek fegyvereinek zúgását. Néhány pillanat múlva azonban még eszeveszettebb, még borzalmasabb lesz a küzdelem zaja. Mintha az ég ós a föld kelnének egymás ellen halálos küzdelemre. Sikoltó kürthangok szelik át a zúgással, dörgéssel, morajlással terhes levegőt, mire megszűnik a Mura felől a fegyverek egyöntetű, szabályos dörrenése, elmúlik a pillanatra fel-felcsapó lángtenger izzó fénye és helyét valami futkosó lidércfény foglalja el, melynek nyomában ezerszerezve, milliózva hangzik fel a puskaropogás. Valami gyilkos láz vesz erőt a küzdő harcvonalakon, a halálnak, a borzalomnak valami félelmes^ varázsa üli meg a rajvonalakban szétszórt embertömeg szivét s amint szórja, amint ontja egymásra a halál tüzét, elfásulva, elkeményedve minden iránt, nem veszi észre az életére leselkedő veszedelem közeledtét. A magaslatokról még egyre ontják gyilkos tüzüket az ágyuk a túlsó partról átkelni akaró ellenség tömegeire, melynek átkelését fedezni, biztosítani jött a lövegeiben halált szóró monitor, még egyre tart a gyalogság élethalál harca a Muránál hidatve rni akaró pionírok ellen, mikor a pirkadó hajnal első sugarainál elválik valami sötét tömeg az őserdők sűrűjétől s zúgva, robogva veti magát a Dráva partjai felé. Pár pillanatig csak a menydörgésszerü robogás, a kürtök rivalgása s az atak «Hurrah» kiáltásai hangzanak ki az égboltig felkavart porförgetegből, azután mint a villám, megjelenik a sötét tömeg a zugó, sustorgó, harsogó hullámok között. És mig lassan oszladozni kezd fejük felett a por, amint jobban eltörnek a hajnal első sugarai, láthatóvá válik a túlsó part védetlen helyeivel. Hasztalanul ontja már tüzét a viz közepén tomboló vasszörnyeteg, hiába zug már a távoli magaslatokon az ütegek bömbölő szava, a megkésett ellenség gyorstüze, a viharként száguldó lovasság kiszáll a Dráva ragadó hullámaiból, elsöpör atakjával maga előtt mindent, mi ellenáll s néhány perc alatt nincs már más az ellenséges parton, mint a győzelmére, dicsőségére büszke lovas hadosztály. Tul a Dráván felharsan már a vezér" karnál a kürtszó, mely megszüntet minden harcot s az éles hangot százszorosan, ezerszeresen veri vissza a rengetegek mélye a kora hajnali ködben, mig a pihenni térő csapatok kürtösei elnyújtva adják tovább a jelzést. Mire kivillan az erdők sárguló lombkoronájából a nap első sugára, ismét csendes minden, mintha nem is lett volna itt az éjszaka a legádázabb küzdelem s csak az elvonuló csapatok morajló zugása hangzik még mindig csendesebben, mindig halkabban, mig végre ismét hatalmába keríti az egész vidéket a néma csend. A Dráva vizéből felszálló ködből azonban valami vészes kiáltozás hangzik. Mint mikor valakit elsodor a fagyos áradat s a gyilkos habokból menekülni nem tudó ember erejének utolsó maradványát összeszedve kiált segítségért. A harc lármája által kicsábitott néhány parasztember ijedten fordul első pillanatban a habok felé, némelyik még rászánná magát, hogy a hang után segítségére siessen a veszedelemben levőnek, de mikor látja a viz fölött borongó ködöt, hirtelen keresztet vet magára s imát mormogó szájjal igyekszik elandalogni a part mellől. Néhány percig hallatszik még a kétségbeesett ordítás, azután valami rémes hörgés váltja fel helyét, mint mikor a vizbemerülő állat akar menekülni a gyilkos veszedelemből. A hörgésre figyelmessé lett alakok félve sompolyognak vissza a part mellé, a sásból nagy vigyázva elővonszolnak egy csónakot, azután újra hallgatóznak. A köd mélyéből újra felhangzik a rémes kiáltás még keservesebben, még vérfogyasztóbban, mikor a part felől egyszerre lódobogás hallik. Az uj zajtól megrémült alakok ijedten igyekeztek elrejtőzni csónakjukkal a sás közé, de a lovas hangjára újra csak előjöttek s pár pillanat múlva már szélsebesen siklott a csónak a habokon a kiáltó hang után. — Hála az égnek ! még nem késő — szólt a kormányrudat, tartó férfi, miközben elsimultak arcáról a ráncok. — Gyorsan ! még megmenthetjük. Néhány evezőcsapás után már megütődött a csónak a vizbefult ló tetemeibe, melybe görcsösen kapaszkodott már-már eszméletét vesztő gazdája. Mire a csónakba emelték, teljesen elhagyta ereje, még egy-