Balatonvidék, 1909 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1909-08-01 / 31. szám

4. BALATONVXDiSK 1909. augusztus 15. A tüz. A természeti erőknek csak ugy pa­rancsolhatunk, lia azoknak engedelmeske­dünk. Ebben a magyarra fordított régi latin mondásban nagy iga/ság van kife­jezve. Valóban uraivá leszünk az «elemek>­nek, ha törvényeiket ismerjük s ezeknek a törvényeknek engedelmeskedve, a termé­szeti erőket igánkba hajlítjuk, a mi erőn­ket meghaladó nagy munkák végzésére rászorítjuk. Ám, ha az «elemeket,» kellőképen nem ismerjük, azokkal bánni nem tudunk, a természeti erők játéklapdáivá leszünk még abban az esetben is, mikor a természeti erők haragja nem zudul ránk kikerülhetet­len «vis major» alakjában. Tapasztalati igazság, hogy a művelő­désnek mennél magasabb fokán áll vala­mely ország, — ha csak a földrajzi fekvése nem szerfelett kedvezőtlen — annál inkább tud bánni a természeti erőkkel ; tehát an­nál kevesebbet szenved az elemi csapások­tól. Bizony nem a legkedvezőbb szinben tünteti fel művelődési állapotunkat az a szomorú valóság, hogy sokat szenvedünk elemi csapásoktól. Sokkal többet, mint. amennyit hazánk kedvező földrajzi helyze­ténél fogva szenvednünk kellene. Hazánk nem színhelye a nagyszerű, de egyben bor­zalmas hatású természeti katasztrófáknak. Ami elemi csapás ér bennünket, az jobbára olyan természetű, hogy azt több elötelá­tással, több okossággal, több gonddal meg­előzhettük volna. Ezek között a veszedelmek között, a legelterjedtebb és legtöbb lelki szenvedése, anyagi károsodást okozó, a tűzvész. A nagyobb tüzveszedelmek rendsze­rint. a forró nyári időben szakadnak reánk, amikor száraz minden s gyúlékony mint a puskapor. Az emberek a mezőn dolgoznak. A támadt tüz elfojtására nem lehet azonnal a helyízinén a szükséges emberi erő. Mire a nép a határból hazaérkezik, már lángban a fél falu. Az elhatalmasodott, elemmel annyival kevésbbé bír, mert a nagy szá­razságban a vizszegény kutak szolgáltató képessége csakhamar kimerül. Az emberek kétségbeesett, lótás-futása mellett szemük előtt hamvad semmivé egy-egy fél élet vé­res verejtékének g3'ümölcse, ilyenkor nyá­lon gyakran még a téli kenyér is. Sokszor még az is szerencse a szerencsétlenségben, ha emberéletet, nem kiván áldozatul a ve­szedelem. A leégett község kormos düle­dékei között mérhetetlen gyász és szomo­rúság üt tanyát,. Sok ember vesztesége ak­kora, hogy hátralevő életének erőfeszítésé­vel sem birja helyreüt.ni. Lassankint azonban eltűnnek a ro­mok. A község újraépül. A sebek heged­nek. Eí az emberek felejtenek. Es nem okulnak. Nem tesznek meg minden tőlük telhetőt arra nézve, hogy a jövendőben ha­sonló veszedelem ne érje őket. Sőt annyit sem tesznek a baj elhárítására, amit számba­vehető anyagi áldozathozatal nélkül meg­tehetnének. Itt van példának okáért az óvodain­tézmény, melynek az apró gyermekek ne­velése mellett az a hivatása, hogy vedel­met nyújtson a magukra hagyott gyerme­kek által okozott veszedelmek, köztük a tüzveszedelem ellen, nem részesül a nép részéről megfelelő felkarolásban. Huzódoz­uak még attól a minimalis anyagi áldozat­tól is, amit egy állami óvod < felállítása kí­ván (3% törvényes pótadó.) Pedig ha az óvoda a magukra hagyott gyermekek gon­dozása által egy egész emberöltőn át csak egyetlen egy tűzvésztől menti is meg a köz­séget, már sokszorosan visszafizette anya­gilag is azt a kevés hozzájárulást. Hogy pedig a magokra hagyott gyer­mekek milyen számos és milyen nagymé­retű t üzveszedelmeknek okozói, különösen vármegyénkben, arról mindenki meggyő­ződhetik, ha a vármegyei alispán jelenté­seit figyelemmel kiséri. Épen ezért igen ajánljuk községeink­nek, hogy óvókat, mint amelyek a tűzi veszedelmeket elhárítják, állítsanak minde­nütt, ahol eddig még nincs. Fürdő krónika­Muslica. Fürdő krónika cini alatt e sorok írója az elmúlt esztendőkben hétről hétre pon­tosan beszámolt a Balaton keszthelyi part­ján megesett nyári történetekről. Most újra megjelent — öt, percre. Eddig hallgatott. Mert semmi olyan nem történt, a miről csakugyan helyes — hallgatni. Hogy a referáda hü legyen, minde­nek előtt azt kell elmondani, hogy a leg­utolsó héten szörnyen meleg volt. A nagy melegtől életre keltek a muslicák. Azok a kis apró bogarak, a melyek körülzüm­mögve bennünket, odatolakodnak — hogy mást ne említsek — a kávéházi feketénkbe, vagy a cukrázdai limonádénkba. A nagy meleg azonban nemcsak muslicákat költött ki. De történeteket is, amire éhes a fürdő­közönség. A nyaraló nép drága pénzét hozza ide és hagyja itt. Joga van tehát, hogy pénzéért mulathasson. Hogy nyári történetekben lelje örömét. S nekünk ven­déglátó gazdáknak kötelességünk ilyesfé­lékről gondoskodni. Végre is világfürdő vagyunk és nem maradhatunk a már nem Zsidófoknak, de Poffürednek elkeresztelt konkurrensünk mögött. Hát történetek estek is. Olyanok, a melyeket csak nagy melegben láthatunk. Épp ugy, mint a muslicákat. (Ezért hordja a krónika a muslica alcímet — a mit ezen­nel a gyengébbek és rejtvényekben ke­vésbbé járatosak kedvéért tisztelettel meg­jegyzek.) Krauszfetti. Az elmúlt hót ünneppel kezdődött, öles plakátok tűzijáték, velencei est, tüu­déri kivilágítás, diszcsónakázás, üdvlövés, szerpeutiutánc, konfetti és kéjgázt hirdet­tek. Volt is minden. Csak a konfetti ma­radt, el. Azaz egy elmés ifjú ugy találta, hogy a Kohu-név igen közönséges valami. Ennélfogva a kon-fetti is az. Adjunk neki más nevet. A mi szebb is, ujabb is és ke­vésbbé közismert, is. Es lön — krausz­fetti. Ez a név hatolt. Jobban, mint akár­melyik pttpirboiuba A jó közönség szerte futott. De H rossz vicc az megmaradt — mit ezennel elriasztó például a nyári vicc­faragóknak, itt. megörökítek. Egyébiránt a mulatság igen szép volt. Méltó előjátéka volt annak, a mi alább kö­vetkezik. Tilos az átjárás. A generálisné öméltósága nagyot csa­pott tenyerével a vizre. A víz felfröccsent és a törzsorvosuéra került. A törzsorvósné őnagysága még nagyobbat ütött a vizre, S a táboruoknére még több viz jutott. Ez ugyebár igen szép kezdet ? A re­génjirók szokták ilyképen nyári regényei­ket bevezetni. Hogy ennek a regénynek mi lett, a folj'tatása, az ide nem tartozik. — Ne haragudjék rám Margit — szólt azután - - elkéstem, de akarattal kés­tem el. A leány megütődve nézett rá és egyáltalán nem értette a beszédét. — Elkésett és akarattal késett el ? Nem értem mit akar ezzel mondani. De üljön fel. A pejkók megfáznak ebben a hi­degben, pedig ők ne bűnhődjenek a maga késedelméért. Azzal odább húzódott az ülésben s átadta a gyeplőt Komlóssynak. — Hajtson maga! Legalább igy job­ban figyelhetek a magyarázatára, mit ké­sedelme igazolására okvetlenül elvárok. A fiatalember egy darabig szomorúan nézett a leányra s azután egyet sóhajtva megínditottaa szánkót, melyet az öreg János alig volt képes vágtató paripájával kö­vetni. Sokáig nem szóltak semmit. Mikor azután a kanyargó uton leértek a Bala­ton partjára, Komlóssy megeresztette az eddig keményen tartott gyeplőt, hogy a száguldó futás után a lovak kifújják ma­gukat. Akkor azután megszólalt szomorú mély hangján, mig arcáról mély bánat és szomorúság tükröződött le. — Tudtam, hogy maga megharag­szik rám azért, amit mondtam, de végre is meg kell mondanom, ami a szivemen fekszik. Ne nevessen ki — folytatá, látva a leány gúnyos mosolyra vonuló ajakát — nem akarok többé banális dolgokról be­szélni, de azt kell elmondanom, ami ha önt nem is érdekli, engem, illetőleg to­vábbi sorsomat azonban nagyon befolyá­solhatja. Nem beszélek többé szerelemről, hi­szen a koldusoknak nem szabad szeretniök, nem szabad érezniük. A leány bele akart vágni szavaiba, de Komlóssy megakadá­lyozta. — Ne mondjon kérem addig semmit, mig mindent meg nem értett, Már régen meg kellett volna magának ezeket monda­nom, de nem volt hozzá elég erőm és bá­torságom. Azután meg ugy fájt itt belül valami — folytatta a szivére mutatva — ha rágondoltam, hogy itt kell hagynom mindent, ami eddig kedves volt nekem s nyomorult sehonnaiként kell tengődnöm idegenek között, idegenül a nagy világban. Már néhány hete, megtudtam, hogy semmim sincs többé s hogy csak a hitelezők kímélete tart még itthon hajlé­komban. A. leáuy elhalaványnlva hallgatta tár­sának beszédét és egészen megfeledkezett haragjáról, mit pedig eddig oly ügyesen színlelt. Sehogy sem tudta megérteni, hogy a Komlóssy Géza, kit az egész vármegye a legjózanabb fiatalembernek ismert, mi­ként eshetett a hitelezők hatalmába, kik most mindenéből kiforgathatják. Már-már fel akart kacagni, hogy nem engedi tovább magát áltatni, de társa nyu­godtan folytatta beszédét. — Épen azért akartam a ma reggeli szánkázásról lekésni, hogy időt nyerjek s meggondolhassam magamat, hogy mihez fogjak. El akartam menni még délelőtt ma­gához, hogy elbúcsúzzam, de a véletlen mást akart. Tudja meg hát, hogy a mai naptól fogva nincsen semmim, hogy koldus va­gyok s ha éhen veszni nem akarok, kell valami után néznem, hogy magamról gon- • doskodhassam. Horvay Margitnak köny szökött a sze­mébe s hogy azt társa meg ne láthassa, hirtelen kikapta amiak kezéből a gyeplőt s ismét ügetve ragadták a lovak a szán­kót tova. Amint azonban ismét, felkanya­rodtak az országútra s az emelkedőn lassú lépésben kapaszkodtak felfelé, odafordult társához. — Mondja csak Géza, igazán beszélt maga nekem, vagy csak azt akarja meg­tudni, hogy mit szólanék én az eféle dol­gokhoz ? Komlóssy egyet sóhajtott, azután foly­tatta. — Az én helyzetemben nem lehet nem igazat beszélni. Nekem nincs többé tréfálni való időm, hanem arról kell gon­dolkodnom, hogy mihez fogjak. És higyje el, hogy mérhetlen fájdalommal) tölt el a dolog. Tudja azt, hogy igyekeztem ta­nulni — bár a látszat szerint szülőim meg­lehetős vagyonnal rendelkeztek — költsé­ges neveltetésem és külföldi utazásaim — mint azt most megtudtam — atyám va­gyoni helyzetének ziláltságát nagyban fo­kozták. Most tehát itt az ideje, hogy amit eddig csak szenvedélyből s uualomból ta­nultam, a saját hasznomra fordítsam. — De hát mihez fog kezdeni ? Hi­szen azt, kinek nincs semmije többé, min­denki el szokta hagyni! — Ez fáj nekem a legjobban, mert talán az is elhagy majd, ki a lelkemhez nőtt hoz^á. Épen azért tegnap megbíztam

Next

/
Thumbnails
Contents