Balatonvidék, 1909 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1909-10-17 / 42. szám

BALATONVIB&K 1909. október 10. A pártoskodás, a széthúzás, a megalkuvás ós az olcsón való felkinálkozás volt mindig a mi politikusaink mindennapi kenyere. Es ha vészes időben akadt vasmarku ember, ki hatalmas szavát fel merte emelni a törvények, a nemzet védelmére, csodálták és csodáljuk egyideig hatalmát, erejét, de mihelyt érezzük, hogy vaskarjainak szorítása gyengéd szeretetté válik, mi földresujtott páriák igyekszünk férgek módjára erejét elpusztítani, hogy lehulljon az az erő is, mely a ránk törő pusztulást fejünk fölől elhárítani képes lett volna. Nem vagyunk képesek, nem vagyunk alkalmasak a békés együttműködésre. Nem tudjuk annyi veszedelem után az összetett erő, az együttes akarat hatalmát megérteni, mert nekünk csak az kedves, uiit magunk akarunk, nekünk csak az kell, ami vészt, pusztulást, romlást hoz ránk. Közösen, előrelátó megfontolással, vállvetett munkával suhasem tudunk megalkotni semmit s ha nagyritkán megcsendül ís az országházban az összhang, már magában hordja a dissonáns rezgéseket, melyek pusztító veszedelemként a vészes

1 párttusákban elrontanak mindent, mi a nemzetre nézve üdvös és hasznos volna. Ilyen áldatlan politikai viszonyok között, hol csak az önös érdekek szolgálatát tartja szent és követendő célnak minden ember, sohasem lehet reményünk a magyar hadsereg, magyar vezényszó, önálló bank létesítése, még akkor sem, ha azok szentesitett törvényeinkben már biztosítva vannak is. A legkevésbbé sem lehet csodálkoznunk azon ily körülmények között, lia a monarchia másik fele törvénytelenül beleavatkozik minden ügyeinkbe, a fejedelem pedig a helyett, hogy jogos és igazságos kérésünket teljesítené, a rakoncátlan gyermekét büntető apaként vesszőt suhogtat felénk s bosszús felgerjedésében megtagadja tőlüuk azt-is, mit eddig adott, vagy megígért. Csak önmagunkban, a saját megalkuvó és mindent felkínáló politikánkban van a hiba és nemzetünkre nézve a veszedelem. Ha a nemzet képviselői, az egész országgyűlés félretéve minden személyes érdeket, minden felfelé való feltűnni vágyást, egy emberként, egy akarattal terjesztené közös akaratát a király elé, nem volna hatalom, mely azt a nemzettől akármi ok miatt is meg merné tagadni. Tudnia kell a hatalomnak és tudja is, hogy erős fejedelme csak erős népnek lehet s ha porbahull valaj mely nemzet hatalma, vele bukik a pusztuló hatalom birtokosa is. Nem arra kell tehát törekednünk, hogy partiális érdekek megvalósithatása érdekében vívjunk elkeseredett pártharcokat, nem annak kell lenni követendő colunknak, hogy egymás gyengeségeit, botlásait felhasználjuk egymás megbuktatására, hanem annak, hogy újra egyetértés és közös együttműködéssel nemzetünk élére állítsuk azon férfiakat, kiknek kipróbált hazaszeretete és királyunk iránt való hűsége eddig is fényes eredményeket biztosított nemzetünknek. Ha erre nem leszünk képesek, nem vagj

7unk méltók arra a dicsőségre, mellyel őseink annyi balszerencse között őrizték, védték hazánk törvényes jogait ós szabadságát s méltán megérdemeljük, hogy agyarkodó ellenségeink büntetlenül fenik fogaikat mindazon jogainkra, mel}

rek eddig nemzetünknek legdrágább kincsei voltak. 4. annyi szomorú tapasztalat után ismét sárba hullania mindazon reménységeknek, melyek oly kecsegtetőn végre valahára békét, fejlődést, haladást, nemzeti életünk kidomborodását ígérték ? Miért üti fél fejét minduntalan az árulás, a széthúzás ördöge közöttünk, mikor annyi viszálykodás után már oly sokszor kibékülve borultunk egymás kebelére? Vagy miért nem sietnek Bécsben az oly régóta szokásos, de minden körülmények között szentesitett törvényeinkbe ütköző válságok megoldásával, mikor tudják, hogy ellenünk elkövetett minden tettük törvényszegés. Azért, mert tudják, hogy az, amit szorultságukban a megsértett nemzet haragjának megengesztelésére ígérnek, a magyarán és igazán gondolkozó férfiak vezetése mellett áldást hozhat a nemzetre és tudják, hogy a hatalom viselésére mindig akad elég ember, ki olcsóbban kinálja fel a nemzet vérét és pénzét, mint a másik. Miért volt mostoha gyermeke hazánk századokoD át a monarchia fejeinek és miért támadt ránk oly sokszor a szerető mostoha testvér? Azért talán, mert sajnálták pusztulásunkat? Azért, mert talán féltették az egymással való pártoskodás alatt nemzeti életünk kifejlődését? Dehogy. Azért, mert tudták, hogy rabszolgalélek szorult belénk, mely eladatja, elárultatja velünk lelkünk üdvösségét is, mert meg voltak és vannak győződve, hogy irigyeljük egymástól a napvilágot is és hogy készebbek vagyunk inkább önmagunkat és nemzetünket feláldozni, mintsem a másiknak megengednők valami féle nemzeti nagy érdeket szolgáló mü kiépítését. A két öreg. Öreg volt már mind a. kei tő, galamb fehér mindkettőnek a liaja, lágy, jóságos mindkettőnek a tekíntetete. Hatvanon jóval felül volt már a férfi s az asszony sem sokkal fiatalabb. Ajkukon örökös volt a mosoly, örökös a vidámság, a gyermeki jókedv. A két öreg az ablaknál üli, kéz a kézben, szorosan, ogymás mellett, mintha a hosszas távollét után mosolygó, öregségükben akarnák pótolni azt, amit ifjú korukban elmulasztottak; egymásé lenni, egymásó örökre, elválaszthatatlanul. Künn tavasz volt, napsugaras virágos tavasz. Malibbak az akácok fürtös virágaikat millió döngicsélő méhecske röpködte körül. Örömmámorban úszott az egész nagy természet. A lágy tavaszi szellő megrabolta a rózsát, a jáczintot s illatukat szétszórta a levegőbe u, mintha csak szeszélyes, jókedvű tündérek illatos parfümökkel hintették volna be az egész nagy világot. — Mikor még mi is fiatalok voltunk .... szólt az öreg asszony. — Igen — szólt a férfi, — mikor még mi is dalt zengtünk a szerelemről, mikor még mi is epedtünk a szerelmes édes csókja után, mikor még mi is fiatalok voltunk, vidámak és bohók. — Arany idők, — drága fiatalság, mi nem élveztük örömeit. Nekünk csak bánatot hozott a tavasz, szomorúságot a nyár, but a lombpergető ősz és lemondást a (él. — Megöregedtünk, régen elmúlt a mi ifjuságunk. Szép emlékek, kora lemondásról, — hogyan is volt ? Regen volt, — de igaz volt. * Tizenhétéves vot a leány, huszonkettő a fiu. Mind a kettő szininövendék volt. Szininövendék. Mindkettő előtt szép jövő ábrándos képe lebegett, Ofelia akart, lenui a lány, Othelló a fiu. Együtt szerepeltek uz életet jelentő színpad deszkáin, együtt játszották, vagy — csak akarták játszani az élet drámájának nehéz szerepeit is. Hányszor megdobbant mindkettőjük szive, mikor csak játékból suttogtak egymásnak szerelmes, édes szavakat, hányszor szökött arcukba az ártatlan szerelem hatása alatt a vér, mikor csak játéiból csókolták meg egymás igazi csókra vágyó ajakát, óh, hányszor, hányszor szerették volna egymásnak elmondani, hogy szeretlek, szeress te is, — de az élet igazi színpadján gyáva volt mindegyikük, csendes, szótalan a fiu is, a lány is. Pedig szerették egymást nagyon, csak nem merték egymásnak bevallani. Iluska, igy hívták a leányt, valahol a külvárosban a negyedik emelet egy udvari szobájában lakott. Nagyon pici volt a szoba, négy lépés a szélessége, alig öt a hossza. Egyetlen ablaka a háztetőkre nézett ; mindenfelől csak piros, meg fekete háztető, meg kémény, melyeknek fojtó füstje mind az ő szobájába verődött. Elemér, az volt a fiunak a neve, mindig haza kisérte az iskolából Iluskát. Szótlanul haladtak egymás mellett a körúton, messze, messze, egész Iluska házáig. A szivük tele volt reménnyel, szerelmes édes gondolatokkal, a jövő bűvös terveivel, de az ajkukra nem

; jött hang, egy megváltó, boldogító szó. És ez igy tartott bosszú, hosszú ideig. Mikor Ilu*ka fölért szobájába, leült ablaka elé, tekintete messze szállt a háztetők fölött, valahol máshol, más világban, a hol szeretik egymást az emberek, a hol nem gyávák egymásnak megvallani szerelmüket. Elemér ezalatt fel ós alá sétált a ház kapuja előtt. Agyában száz gondolat járt őrületes táncot, száz gondolat, száz ujabb gondolatot szült, melyek mégegyszer és mégegyszer és százszor inkább felkeltették égő szerelmét. Óh hányszor akarta neki mondani : — Iluska kisasszony ! — Vagy nem, ez nagyon hideg, — hisz kollégák voltak, talán így : Édes Iluskám ! — Nem lehet, igy meg nagyon is bizalmas ; ennyire még nincsenek. Végre megállapodott a megszólításban. Igy fog neki szólni: — Iluska! Hallgasson meg, nagyon fontos mondani valóm van önnek. Iluska tán igy felelt volna. — Beszélieh, Elemér, hallgatom. — Nem tudom észrevette-e már rajtam, óh, bizonyára észrevette, hogy, hogy én önt végtelenül, nagyon, nagyon szeretem. Iluska erre lesütötte volna a két szép szemét, elpirult és — mélyen hallgatott volna. Elemér pedig igy folytai ta gondolatait. . — Nem vagyok már gyermek, pár