Balatonvidék, 1909 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1909-06-13 / 24. szám

1909. április 25. BALATONVIDÉK 187 dandóinkat, inkább fent.i nyilatkozatra tesszük meg észrevételeinket. Első, ami meglepett benuiinket, az a nyilaikozat enyhe, hogy ugy mondjam, szelíd hangja. Mintha csak nem is egy kéz irta volna a korábbival. A fölényes irónia lekicsinylő célzásai még nagyító üveggel sem fedezhetők fel benne. A másik, a mi nem kevésbbé meglepő, a nyilatkozat rövidsége. Lakonikus rövidséggel okadatolja meg mostani állásfoglalását a bérbeadó ós bérlő társulattal szemben, bölcsen elhallgatva, még csak egy szóval sem érintve korábbi szereplését. A hallgatást ugyan a tévedés beismerésének is le hetne tekinteni, ha viszont ott nem állna ci felsőbb fórumra való hivatkozás, amelynek az országos halászati felügyelő ur ténykedéseiért felelősséggel tartozik s az a felhívás, hogy az ellen e felmerülő jogos panaszok e fórum előtt érvényesíthetők. Az orsz. halászati felügyelő ur tehát nem ismeri be tévedését. Arra vonatkozólag pedig, hogy a hivatkozott felsőbb fórum hogyan bírálja el a jogos panaszokat, eklatáns példát szolgáltat a bórbeadó társulatnak a földmivelésügyi minisztériumhoz deputáció utján benyújtott memoranduma. Euben a meinorandumbau a bérbeadó társulat az orsz. halászati felügj'elő urat okozta az állítólag veszedelmes helyzet megteremtéseért, mint akiuek szakvéleménye alapján intézte minden dolgát s kötötte meg azt az inkrimináltszerződést is, amelyet, mint, már a múltkor említettem, maga az orsz. halászati felgyelő ur sajátkezüleg fogalmazott pontrólpontra. A miniszter ur kegyesen meghallgatta a küldöttséget, de a helyett, hogy vizsgálatot indított volua az iránt, hogy tényleg jogos e a panasz s ha igen, felelősségre vonta volua azt, aki a bajok előidézője volt, a halászati ügyek referenséhez, magánoz a vádlott orsz. halászati felügyelő úrhoz utasította a küldöttséget, hogy a vádlott, bíráskodjék a saját ügyében. Ugyan kérem, az ilyen tapasztalatok után vájjon kinek volna kedve ismételten panaszra menni. Nem is panaszkodunk többé, hanem cselekedni fogunk, minden további kitűnő szakvélemények meghallgatása nélkül s lehel, hogy ezek nélkül több eredményt élünk el, mint eddig azokkal. Arra vonatkozó állítására pedig az orsz. halászati felügyelő urnák, hogy tapasztalatai szerint a Balaton halkincse apad, ujolag kijelentem, hogy az nem egyezik a gyakorlati élet, tapasztalataival. Számítását, nem látom reálisnak akkor, mikor az első év halfogási statisztikáját veszi egyik alapul arra, hogy bebizonyítsa a halkincs apadását. Az első évben a társulat tilalmi időt nem tartott,, igeii természetes tehát, hogy 12 hónapi halászat nagyobb eredménnyel járt, mint a későbbi 9 hónapiak. Ha az első évi eredményt számításon kívül hagyjuk s tekintetbe vesszük még egyes éveknél az időjárás okozta hátrányokat is, nem apadást, de szaporodást tudunk megállapítani. Ez a valóság. Ennyit kívántam a fenti nyilatkozatra megjegyezni s újra csak azzal fejezem be, hogy sok dologban tisztábban láthat az ember alulról, mint felülről. Szollár István. Színház. Tbália felkent és hivatott papnői, papjai, legyetek üdvözölve falaink között ! E köszöntéssel üdvözöltük a mult kedden hozzánk érkező Szalkay színigazgató társulatét, amelynek jöttét jó híre már eleve megelőzte. Őszinte örömünkre szolgál, hogy a szálló hirre alapított, feltevésünk, a társulat, művészi qualitását illetőleg, minden tekintetben valóra vált. A lefolyt hót teljes bizonyossággal beigazolta a táisulathoz fűzött reményeinket,, sőt még messze tul is szárnyalta azokat. Vágyaink és álmaink netovábbja teljesült. Ami után oly rég sóvárogtunk, amit oly hosszú időn át nélkülöztünk, amit, eddig csak idegenben találhattunk fel : az igazi és tökéletes műélvezetet, azt most, meghozta nekünk Szalkay director jeles társulata. Amit ugyanis eddig a társulat producált, az mind művészi tökély s a tudás és hivatottság oly magas fokát mutatja, amely előtt az elismerés zászlaját meghajtani kötelességünk. S ha már a véletlen különös kegyéből részünk lehet az igazi műélvezetet itt helyben feltalálni, ragadjuk meg a kínálkozó alkalmat mindsuynyiai), látogassuk a színházat lömegesen, mutassuk meg, hogy van érzékünk a művészet iránt, hozzuk meg érte áldozatainkat s ez>ltal tegyük lehetővé, hogy ez a jeles társulat évről-évre visszatérjen hozzánk. Az előadások sorát kedden >A tatárjárás* cimü operettel nyitották meg. A bemutatkozás remekül sikerült. Tökéletesebb művészi ensemblét, egyik fővárosi színpadon sem produkálnak, A szereplök egytől-egyig mind kitűnően helyt, álltak s már az első estén együttesen és külön-külön is meghódították közönségünket. A nők közül első helyen emiitjük meg Fábián Linkát (Riza bárónő), akirek remekül iskol ázott, még a legmagasabb regiszterekben is tisztán csengő hangja, discrót, elegáns játéka egyaránt elbájolták a közönséget. Utána Borbély Lilli (Mogyorosy önk.) tetszeti, legjobban. Nagy rátermettséget mutatott a nadrágos szerepre s pajkos, nótázó kedvével sok tapsot aratolt. A férfiak közül Bátory Béla (Wallenstein tart. hadnagy) nyújtott elsőrendű alakítást, továbbá Kovács Lajos (Lohonyai al'ábor""gy)) Dóri Béla (Imrédi kapitány), Iuke Rezső (Lörentey főhadnagy) és Vértes Mihály (Bencze gazda). Szerdán juu. 9-én Föjdes Imrének «A császár katonái* cimü nagyhatású drámáját adták. A kitűnő szereposztás gyönyörű összjátékot s talau még nagyobb sikert eredményezett, mint, az előző est. Kár, hogy közönség nem volt megfelelő számban. Az est, sikerében a legnagyobb érdem Déri Béláé, aki liálás szerepét alaposan kiaknázta, anélkül azonban, hogy túlzásba esett, volna. Kívüle Kovács (Karády István), Bátory (Keller hadnagy), Gyenis Ede (Szilassy kapitány) és a darab egyetlen női szerepét betöltő Verő Janka voltak még kiválók. Csütörtökön jun. 10-én két előadás is volt. Délután fél helyárakkal tOrphfus az alvilágban*, este «A dollárkirálynő* cimü operette került, színre telt ház mellett. A délutáni előadáson Offenbach bűbájos zenéjében gyönyörködhet tünk csupán, mert a játék bíz messze mögötte maradt, az eddigieknek. Annál jobb volt azonban sz esti előadás. Fábián Litika a címszerepben elragadóan bájos jelenség volt s ru'inos játékával, remek hangjával méltán rászolgált a sok tapsra, mellyel ez estén a közönség neki adózott. Méltó partnere volt Inke Rezső (Dénes L.) Kedvesen ós élénk temperamentummal játszott Borbély L ili (Dais}), aki dspiláug* dalával szintén sok tapsot aratott. Medgyaszay és Bálory kitűnő alakításának is sok része volt a minJen tartalom nélküli üres darab fényes sikerében. lottra, hogy még egy utolsó csókban örök bucsut vegyen tőle. Mikor pedig érezte, hogy könnyei újra megindulnak, mintha füriák üldözték volna,[felugrott, kiragadott kebeléből egy fényes kis tőrt s azt az átkos levélen keresztül szúrva felkiáltott : — Anyám megboszullak. Es elrohant. Amint rohant az erdő irányában mindig rémesebbé lett az ágyúdörgés szava mindig rettentőbb az a zúgás, mely az egymásra rohanó seregek fegyvereinek csattogásából eredt. Ez a rémes zaj azonban mint édes zene hangzott füleiben, hiszen vagy örömet hirdet neki az a rémületes hang, vagy megtalálja ott azt, ki iránt lángoló gyűlöletet érzett szivében s boszut vehet lealázott szerelméért, kétségbeejtő, rettenetes fájdalmának kigunyolásáért. H'szen itt kell lennie annak is ebben a pusztító csatában, ki oka, az ő összes szerencsétlenségének. Futott, rohant tehát még sebesebben lélekszakadva, hogy minél előbb tudja meg, vajon van-e még számára remény, vagy pedig gyilkos kézzel ontsa ki annak életét, kiért a magáét még nem is olyan régen minden pillanatban feláldozta volna. Fent az erdős hegyoldalakon még mindig zúgott az ágyúdörgés, idább azonban már megszünc a fegyverek vérfagyasztó ropogása. Itt-ott egy-egy száguldó lovas alak látszott úszni a földre leverődött ködben, amott egész csapatok menekültek az utánuk rohanó lovasság elől. Ah! ha tudná melyik a győztes. Amint ereje fogytával felért egy magaslatra, honnét messze beláthatta az egész vidéket, sötét erdő felől egy lovasalakot látott maga felé száguldani. Első pillanatban megrémült s még görcsösebben szorította tőrét remegő kezébe. Ah ! mint tudná most a szivébe mártani azt a gyilkot annak, ki útját meri állani. Már csaknem egészen közelébe ért lovasával a száguldó mén, hallotta már a halálra hajtott állat rémes horkolását, mikor az erdőből egyszerre puskalövések döíeje rázta meg a levegőt. A lovas elbukott, a megvadult mén pedig az ő rémes sikoltásától még jobban megriadva elszáguldott. Néhány pillanatig mintha minden tagja megmerevedett volna az ijedtségtől, nem birt helyéből mozdulni, hanem mikor meglátta a lebukott lovast vérző fejével a fagyos földet túrva, lelke mélyén valami édes rezgósü hur pendült meg. Ki lehet az a szerencsétlen ! ? Hirtelen odafutott az elbukott lovas mellé, felemelte sárfedte arcát a földről, hogy láthassa él-e még. De ah, most még nagyobb rémület várt reá. Ott tartotta kezei között annak az embernek a fejét, ki ellen anyja hűlt teteme mellett halálos boszut esküdött. Lelkét egy ideig valami iszonyú kin járta át, azután magasia emelt kezében megremegett a fényes gyilok. . . De mintha valami láthatatlan hatalom visszarántotta volna a kezét. — Nem, nem öllek meg, susogták mosolygó ajkai. — Ha te megölted is az én lelkemet, ha elpusztítottad minden reménységemet, ón téged azért szeretlek. Es elhajítva tőrét ráborult hogy könnyeivel áztassa, hogy csókjaival életre keltse. . . Sokáig nem hallottak semmit Hidváry Andorról, ki Percei Mórnak a Bakony szélén vivott utolsó ütközete alkalmával nyomtalanul eltűnt. A dicsőséges honvédek azóta már újra visszafoglalták az osztrák rabságba esett Budát. A nyírlaki parkban újra illatoztak már a rózsák és a kastély elhunyt úrnőjének sirja fölött egymás fölé hajolva bontogatta ki kelyhét a megszámlálhatlan sok virág, mintha újra békét, újra áldást hirdetne minden. Sőt mintha még magának az örökké szomorú Szatuossy Irénnek az arca is kivirult volna újra. Nap-nap után mindig jobban eltűnt arcánakhalaványsága, visszatért kékszemeinek tündöklő fénye és ragyogása. De hogyisne tért volna vissza szivébe az élet kedve, az öröm. a boldogság, mikor azt ápolhatta, kit örökké szeretett, kinek életéért még a kétségbeesés nehéz óráiban is remegett ? Hogyne teltek volna meg szemei a boldogság könnyeivel és az öröm ragyogásával, mikor az a lábbadozó beteg csak őt, egyedül őt tartotta mentő angyalának. Alkonyat felé hajlott már a juniusi nap, midőn oly sok átvirrasztott éj után karján kivezette betegét ahoz a virágos sirdombhoz, mely anyját eltakarta s mikor ott az az elvesztett, de a haláltól visszaváltott ember könnyes szemekkel kért tőle bocsánatot, újra visszatért lelkébe a béke s az a boldogság, mit akkor érezett, többet ért neki sokkal a világ minden boszujánál.