Balatonvidék, 1909 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1909-04-18 / 16. szám

1909. április 11

. BALATONVIDÉK 3. csak az adó esedékessége idejében jelennék meg a falvakban. A dolgot ngy vélnóuk megoldaudónak, hogy láttatnának el a jegyzők elegendő munkaerővel, no meg munkájukkal arányosabb javadalmazással.Reméljük, bogy meglesz! Tövis. Dal a porról\ (Erdélyi után szabadon.) Mi tölti meg a szemeket ? Mitől lesz a torkunk rekedt ? Mivel nem bir az öntöző ? És napról-napra egyre nő ! A por, a por, a por I De hadd tűrjön szegény tüdő, Majd eljön még az az idő; — (Ha kész lesz az Artézi kút) — Mindenestül pokolba hit! A por, a por, a por ! HÍREK. — Fehérvasárnap, Az apostolok feszült figyelemmel hallgatják az örökélet igéit hirdető Jézust. Egyszerre csak édesen csengő gyermekhangok vegyülnek az Ur szavaiba és ez megzavarja áhítatos hallgatásukat. Erőshitü anyák karjaikon hozzák, kózenfogva vezetik ártatlan gyermekeiket. Isteni áldásért esedeznek a Jézushoz gyermekeik számára. Az apostolok fel-" tartóztatják őket. Az Ur kimerült a hosszú tanításban. Nem akarják pihenését megzavarni, de Jézus jobban szereti a tiszta lelkű gyermekeket, mint a nyugalmat. Korholó szavakkal távolítja el őket az anyák útjából: « Hagyjátok hozzám jönni a gyermekeket ós ne tiltsátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.* Csakhamar öivendező gyermeksereg veszi körül. Mindegyikhez van egy édes szava, mindegyiket szivéhez szorítja, mindegyiket megáldja. Boldog gyermekcsoport! Mily közel jutottatok az üdvösség forrásához! A mai napon is szerető szivü anyák vezetik hófehér ruhában hófehérlelkü gyermekeiket Jézushoz, az üdvösség forrásához. Átszellemült arcukról mennyei vágyakozás sugárzik. Jézust, az örökélet kenyerét kívánják szivükbe zárni, hogy megoltalmazza őket az élet ezernyi bünveszélye között. Az első szent áldozás felejthetetlen emléke a gyermeki szívnek, előize a mennyei boldogságnak. Énekeljetek hozsannát a jeruzsálemi gyermekek szent lelkesedésével annak az Üdvözítőnek, ki a mai napon lakóhelyévé választotta bűntelen lelkeiteket. — Főpásztor! kitüntetés. Tölcséry Ferenc, veszprémi kegyesrendi fögimn. tanár, az egyházmegyei kath. legónyegyesületek felügyelője f hó 16 án Keszthelyre érkezett, de ez alkalommal nem hivatalos vizsgálatra, hanem, hogy a megyés püspök ur 0 excellenoiájának kitüntető sorait és elismerését, átadja annak a derék, szorgalmas, keszthelyi iparos mesternek, ki a keszthelyi kath. iegónyegyesUletnek, ugy alapításában, mint tizenkét évi fennállásában oly érdemeket szerzett, melyek 0 excellenoiájának figyelmét is megragadták, ki is ezekért őt méltóképen jutalmazni és kitüntetni kegyes volt. E fópásztori kitüntetésben részesült férfiú Szalay Ignác, ipartestületi elnök, a keszthelyi} kath. legónyegyesület vüági elnöke. Az egyházmegyei felügyelő Dombay Sándor segédlelkésszel a helybeli legényegyesület elnökével egyenesen Szalay Ignác lakására hajtatott, hol is osaládjáuak körében meleg szavakkal üdvözölvén, felolvasta és átnyujiotta 0 excellenoiája megyés püspök urnák következő kitüntető és elismerő sorait, melyeket szóról-s>zórá itt közlünk : 1781/1909. A veszprémi püspöktől. T. c. Szalay Ignác oipészmester nrnak, a keszthelyi kath. legényegyesület elnökének. Keszthely. Az egyházmegyémben levő kath. legónyegyesületek felügyelőjének f. évi április hó 10-éről kelt jelentéséből arról értesülök, hogy ön a keszthelyi legényegyesület élén már tizenkét év óta kiváló buzgósággal, önzetlenül fáradozik az iparos ifjúság szellemi és erkölcsi nevelése, de azáltal egyúttal annak anyagi jóléte érdekében is s nem kevesebb mint harminohat éve, hogy miut b. e. Szabóky Adolfnak, a magyarországi legényegyesületek apostolának igen kedves tanitványa, nagy lelkesedéssel s kiváló sikerrel szolgálja a legéuyegyesület ügyét. A legnagyobb örömmel ragadom meg a kínálkozó alkalmat arra, hogy önnek e nemes szivre, önzetlen emberszeretetre valló, önként vállalt működésében oly hosHzu időn mindenha páratlan odaadással teljesített fáradozásáért főpásztori eli-merésemet s meleg köszönetemet nyilvánítom amaz őszinte óhaj kíséretében, hogy a Mindenható jutalmazza meg önt hosszú, boldog élettel, árassza el családjával együtt, minden lelki ós földi jóval s fáradozása jutalmául sokáig örvendhessen munkája gyümölcseiben, a legényegyesületek felvirágzásában s az azokban lelkileg jól nevelt, jellemszilárd egyházunk s hazánk iránt hűséggel, ragaszkodással viseltető magyar kathoükus iparos honfitársaink boldogulásában. Ugy önre, mint tisztelt családjára s a vezetésére bizott egj esület minden tagjára Isten bőséges áldását kérve maradtam Veszprémben, 1909. évi ápr. hó 16. jóakarója Károly s. k. püspök. A kitüntető levél átnyújtása után Szalay Ignáo meghatott szavakkal mondott hálás köszönetet a váratlan kitüntetésért a kegyelmes főpásztor kegyóért, melyben öt ós szintén meghatott családját 0 excellenciájft részesítette. Tölcséry Ferenc felügyelő további szeretetébe ajánlva dainkat állásunkról. Most kezdődött az igazi vadásztürelem ; hosszú perceken, negyedórán keresztül feszült figyelemmel, majdnem teljes mozdulatlansággal, szem és fülek igénybevételével. Már megkapta fülünket a hajtók felöl egy-két szó, amely mind közelebb és közelebb érkezett, de nagyon furcsának tünt fel, hogy nem előttünk hallatszik, hanem oldalt. — Eh 1 gondoltam magamban, ón csak képzelődöm s nem jól hallom. Még feszültebb figyelemmel hallgatózom s nemsokára tisztán, félreérthetetlenül oldalról hangzottak a hangok : hopp, happ. Ahá ! A Nucunak befütyült a Mózsi frissítője s most keresztbe hajtat. Nyugodtan a vállamra tettem a puskámat, rágyújtottam s vártam, hogy mi fog történni Nucuval, mert hogy a főerdósz szó nélkül nem hagyja, az egyszer szent igaz. A hajtásnak vége, a disznónak se hire, se hamva, azóta bizonj^osan az Ördögárokban fülel a lármára, amelyet a főerdósz csinál, rárakván Nucu fejére mindazon jókivánatokat, amelyeket egy régi, szenvedélyes s tapasztalt vadász csak kigondolhat. Nucu csak hallgat egy darabig birkatürelemmel, de megsértett önérzete kezd felébredni, s azért-e, mert nagyon röstelte hibáját mi előttünk, vagy pedig a Mózsi forrásvize nyitotta meg beszélöképessógét, elég az hozzá, hogy a mi öregünk felveti torzonborz fejét s nagy bátran igy szónokol : «Na, na Domnyule főerdósz, már elég legyen, mondom elég !» nagyságú csapával, nyommal biró agyarast leterithetem. Mily csodás, szinte félelmet terjesztő halotti csend van köröskörül. A természet templomában vagyunk, hol minden fa, minden cserje, minden bokor a természet mesteri alkotóját juttatja eszünkbe; szivünkbe lopódzik az ábitat s önkéntelenül is elrebben ajkunkon a szó : Istenem ! Ezt a szépséget, ezt a sokatmondó némaságot, csendet hol találhatjuk másutt, mint a szabad természetben s annak is egyik legfönségesebbikóben : az erdőben. Végre nagyokat fújva, szuszogva, főerdészünk vezetése alatt fölértünk az Ördög-árok egyik oldalát képező «Messze látó-»nak nevezett hegygerincre. Ez az Érmelléknek egyik olyan pontja, a honnét nemcsak Szatmárt, hanem majd az egész Szilágyságot beláthatjuk, hol gyönyörködhetünk bérckoszoruzta hegyekben s belátliatlan rónaságban, ahol sohasem nyugszik a «Szól» s a szemlélő arcát bizony pirosra zománcozza. Itt várt már bennünket Anuc, másként Nucu, híres öreg erdőkerülő, kiapad hatatlan mókáiról, a becsületességgel és őszinteséggel párosult szókimondásáról a vidéken messze ismeretes. Mellette sorakoztak az ő hű pajtásai, a hajtók. Azért mondom hű pajtásai, mert az öreg tarisznyájában, az év minden szakában, található egy hitelesített üveg, amit mindig a falusi «Mózsi>-nál töltetett meg frissítő forrásvízzel — amint ő szokta mondani — s a mig ez tartott, hű pajtásai bátyámnak szólították, de ha már kifogyott s a pálinkára mindig szomjas móc a bátyám uramnál nem talált szerető szivet, akkor csak azt mondta : vén hűncut, dutyel á dráku! (Vigyen el az ördög !) Ez a vén kerülő csapázta ki az agyarast s jelentette meg tapasztalatait a főerdésznek. — Hát merre vannak Nucu ? Nucu a hangos kérdésre, mutató ujját szájára tette, jelezve ezáltal, hogy a disznók közel vannak, tehát ne lármázzék a damnyule s mutatott abba az irányba, amely vágásban a kinyomozás után lehetnek. A főerdósz, ki még mindig kedélyesen mosolygott, halkan kiadta a parancsot, hogy Nucu merre menjen a hajtókkal, hol álljanak fel s mely irányban történjék a hajtás s mint ki mindent jól végzett, kedélyesen dörzsölte össze kezeit. Egyet azonban kifelejtett a számításából, a Nucu üvegét. Nucu nem szólt, csak rázta a fejét, ami mindnyájunknak feltűnt, mert ellenkezni soha nem szokott, hanem csak engedelmességgel teljesítette a parancsot. Nem sokáig kellett töprenkednünk az öreg magaviseletén, mert az egyik hű pajtása érthető gesztusokkal magyarázta meg, hogy a frissitő forrásvíz elfogyott és Nucu által letárgyaltatott. A főerdósz azért bizva a hajtók ügyességében, útnak eresztette Nucut az ó pajtásaival. Mi is kijelölt helyünkre iparkodtunk, tartózkodva mindenféle zajtól, dohányzástól s néma jelekkel órte&itettük szomszó-