Balatonvidék, 1909 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1909-01-10 / 2. szám

1909. január 10. BALATONYIDEK 3. nagyságokkal a visszavonás és meghason­lás konkolyát hinteni, a türelmetlenség üszkét szitaui megengedheti magának egy az elveszett paradicsomért kesergő bukott nagyság, mint Zsilinszky és Bánffy urak — de egy az összes párlok bizalmát élvező aktiv képviselőházi elnöktől már mégis csak több jogérzéket várhalna el bárki is. Ezt. tudhatná a néhai alispán. Ha pedig li­berális t.ultengésének szük a képviselőház elnöki széke, vonuljon vissza vármegyéje végvárába — ott. rá sem hederit az ország, ha az emberi kor legvégső határáig bon­togatja is a liberális zászlót s hadakozha­tik Donquijote-harcot, a klerikálizmus el­len. Elvégre, ha az alispáni fizetés nem is rug akkora összegre, mint a képviselőházi alelnöké, azért abból is szépen meg lehet élni, mert mi még nem hallottunk éhen halt alispánról. A «Ne temere> ügyét pedig ne féltse Návay s Magyarország vallási békéjét se, a magyar püspöki kar Návay és társai nél­kül is meg tudja tenni azt, mit, az ország vallási békéje érdekében jónak lát, amint­hogy megtette a múltban is a maga lé- , péseit a Návayék nélkül is s a pápai szent­szék, mely Magyarország iránt mindig" szinte kivételes gyengédséget, és szeretetet, tanúsított, ami méltányos kívánni való van, megadja ezúttal is. Minthogy a Szentszék saját, területén él — azért, sem a vármegyék, seui a kor­mány nem, hanem püspökeink az illetékes tényezők, kik itt. közben járhatnak. Ugy reméljük, hogy vármegyénk ősi tradiciói­hov. híven, mint, mindig fennen ragyogott a jog tiszteletében, ezúttal is a helyzet, ma gaslatáu áll s Návaínak s társainak nein szerzi meg az örömet, hogy Debrecen sza­vára beálljon kougatónak, hanem tisztelet­tel napirendre tér, vagyis ad acta teszi elődei mellé Debrecen érdemes átiratát. A baíatonvideki borok épfcékesitéséről. Minden magyar bortermelő hálás el­ismeréssel van eltelve Darányi Ignác föld­mivelésügyi miniszter iránt, aki ama ide­ális bortörvényt megalkotta, mely hivatva lesz szépen fejlődő bortermésünket, egyes lelketlen, üzérkedő emberektől megmenteni és a termelő gazduközönség érdekeit hat­hat,csau előmozdítani. De midőn ezt felemlítjük, azt sem hallgathatjuk el, hogy a termelő közönség szinte lázas türelmetlenséggel várja e tör­vény szükségképeni kiegészítését azzal, hogy nem elég a borhamisítást ^izonyos összeg­gel büntetni, hanem a kereskedelmi borpin­oéket, állami felügyelet alá kel! helyezni és a felügyeletet szigoiuan ellenőrizni, mert míg ezt az állam nem teszi, a fenntnevezett bortörvény osak irott, malaszt lesz, a termelő közönség érdekeit meg nem védi és csak olyféle orvosság, a mely nem árt, de őszin­tén szólva sokat, nem is használ. A napokban alkalmam volt néhány község bortermelő gazdáival beszélni, mondhatom, nagyon szomorú az az állapot,, hogy gazdáink pincéi tele vannak borral s a bort Jértékesíteni nem tudják. Fühöz-fá­hoz kapkodnak, kínálgatják, pénzhez jutni azonban nem tudnak. Az ősszel, a midőn a szokottnál kissé jobb termés volt. sok gazda iz ily kedvező szüretre elkészülve nem volt, drága pénzen megvásárolta a borkereskedőtől a rossz, selejtezett üres hordót, literenkint 12—14 fillérért és most a borát alig tudja eladni 16—17 filléréit, még örülhet az, ki ennyiért is eladhatja Az Isten megadta u jó termést és a szegény bortermelő úgyszólván alig veszi hasznát, olcsó pénzéit kell eladnia, mert reá van szorulva. Neki télen pénz kell, hisz a zalai bortermelőnek a bortermés mindene. A kereskedő könnyen beszél, mert olcsó pénzen vásárol, a borokat raktározza, a bortermelő közönség rovására ezereket nyer, egész utcákat, vásárol össze, a föld­birtok zöme legnagyobbrészt már az övé, s az emeletes paloták az ö nagyságát, ha­talmát hirdetik. Hogy a kereskedő nyer a boron, ezt mindenki természetesnek találja, hisz azért fekteti bele pénzét, annak kamatoznia kell, de ehhez a kamatozáshoz nagyon is sok szó fér. Es nem-e hangzanék jobban az, ha a boron nem egyes emberek, hanem a nagy­közönség, a bortermelő gazdák gazdagod­nának meg s a nagykereskedő ne ugy bánna a termelő közönséggel, mmtahogy épen neki tetszik. A UHgykereskedő legtöbbjének állandó fizetéssel bíró ügynöke van, kik a vasúti állomásokon, a vonalokon jövő borvásár­lókat lefogják, mézes-mázos beszédekkel a ímgy kereskedőkhöz viszik s ott drága pén­zen vásároltatnak vele, inig a kisgazdák a bor vásárlóknak szine-világát sem látják. Be­beszélik a vásárlónak, hogy ezen és ezen a szőlőhegyen már több bor nincs eladó, pe­dig nemhogy nincs, de még a nyitott hor­dók is televannak borral. Ezért vau aztán elkeseredve a ma­gyar, hogy a midőn 12 fillérért veszi az üres hordó literjét és 14 ért kell eladnia. iukább2teüt,i a hordó oldalát s a földdel itatja meg a borát. Míg a kereskedők a badaosonyit, a szentgyörgy hegyit, a drága jó borokat ol­csó péuzeu vásárolják össze s könnyen gaz­dagodnak, addig a szegény magyar csak dol­gozik, fáradságos munkájának még csak látszata sincs. Pedig, aki ismeri a zalai népet, tudja az 1", hogy e széles magyar hazának alig van oly vidéke, amelynek népe oly kitartó munkás lenne, mint épen a zalai nép, a midőn más vidék népe télen a meleg szo­bában pipáz, a zalai nép ássa, csákányolja, kapálja a szőlőnek való földet, küzd a ke­nyérért, és mégis szegény a zalai nép. A legái vább s a termelt, portékáit értékesíteni nem tudja, haszna belőle úgyszólván semmi nincsen. Igenis, szivem legmélyéből mondom, hogy ideje volna e derék népen segíteni, nem pénzáldozattal, de termelt borainak célszerű értékesítésével. A mélyen tisztelt városi és íalusi bankok necsak a dus ka­maíszedéssel boldogítsák a népet, hanem jó volna már egy kis kazafinsságot, mu­tatni, közös erővel, szövetkezeti alapon borászati pincét alapítani, hol a termelő a termett, borait, tisztességes áron értékesit­keiné, illetőleg elhelyezné és mint tagja a pinceszövetkezetnek, a rendes boráron fe­lül részesülne a megfelelő osztalékban. A szövetkezeti pince az állam felügyelete alatt állna, igy a borok tiszta kezelése biz­tosítva lenne, hírlapi hirdetéssel a bel- é» külföldi vevők figyelmét e borokra fel­hívná, azokat pontosan és lelkiismeretesen kiszolgálná, magának meghódítaná s az egyes borvidékek jóhirneve meg lenne óva minden ócsárlástól; a szegény borter­melő nem lenne kénytelen borait, olcsó pénzen eladni és nem fakadna ki a zalai m-gyár, hogy adtál Uram esőt, de nincs benne köszönet. R R. helybe, ott találja a susztert, kirúgja aló'a a háromlábú széket, lehúzza róla a kuko­rica nadrágot, egy pillanat alatt a kék nadrág fölé liuzza, magára hány borjut, fegyvert és rohan le az udvarra. Óvatosan belopózik a glédába. Ezúttal határozott szerencséje volt, késését nem vette észre Komorovcsák kapitány. Mikor egy kicsit kifújta magát, te­kintete ráesett a suszter nadrágjára. Majd­nem a föld alá sülyedt meglepetésében. Mindenféle szinü volt az a nadrág, csak fehér nem. Tele csirizzel, szurokkal, su­bickkal, néhol foltos, másutt rongyos. És átkozottul rövid a hosszú önkéntesnek, majdnem térdig ért neki, ugy, hogy egész szépen kikéklett alóla a parádés nadrág. Önkénytelenül is arra gondolt e pillanat­ban, ugyan mi történik vele, ha ebben a kosztümben meglátja Komorovcsák ka­pitány. Rábízta magát a jószerencsére. Ameny­nyire Jehetett bujkált a kapi'ány ur szeme elől. Es ugy látszott : baj nélkül múlik el a nap Már csak a diszfelvonulás volt hátra. Századonként két sorban egymás mögé ál­lott az ezred. Az ezredes ur elfoglalta he­lyét, a katonabanda megszólal'. A század­parancsnokok harsány hangon indulást koinmandiroztak. Egyik század a másik után lépett el peckesen az ezredes ur előtt. Kapitány ur Komorovcsák százada követ­kezett. A legények verték a parádés mar­sot, hogy szinte döngött a lábuk alatt a föld A század diszfelvonulása pompásan j sikerült, az ezredes ur megelégedetten bó­lintgatott fejével. Stiglinc Gábor szivéről malomkő esett le, azt hitte vége a vesze­delemnek. Keserűen csalódott a jó legény. Alig haladt el a század az ezredes ur előtt, már hallatszott hangjának dör­gése. — Kapitány ur! Az Isten szerelmé­ért, nézze meg azt a hosszú önkéntest. Piszkos, rongyos nadrág vau rajta, mintha nem is önkéntes, hanem suszterlegény volna ! Vezesse holnap rapoitra elibém, majd én megtanítom rendre, becsületre ! A kapitány csak akkor vette szem­ügyre Stiglinc Gábort. Elszörnyüködött, mikor a osirizes, szurkos nadrágot meg­látta rajta. A kék nadrág felfedezésekor pedig nagy indulat tört ki belőle. Arca vérvörösre változott, szeme ha" ragos villámokat szórt az önkéntesre. Kiállította a front elé, bemutatta a századnák, mint a világ legpiszkosabb ön­kéntesét, aztán kegyetlenül leszidta. Meg nem büntette, mert ezt a jogot az ezredes ur tartotta fenn magának. Stiglinc Gábor jól tudta, mi várako­zik rá. Az ezredes ur, nem adja kétheti egyes áristomon alul. Ennyi ideig vasban ülni, vizén, kenyéren élni pedig minden tizedik katona szeret. Hogy kivánkozott volna hát oda Stiglinc Gábor? Elkesere­désében eszébe jutott, hogy milyen jó volna a katonnélettől megszabadulni. Ezen sokáig elgondolkozott. Ugy lát­szott, nagyra és merészre határozta el ma­gát, de elhatározását titokban tartotta. Csak anuyit mondott kíváncsiskodó tár­sainak : — Majd meghalljátok, mit osinálok, nekem már mindegy, egy esetért zárnak-e be, vagy kettőért, de nyugodtabban vise­lem a büntetést, ha tudom, hogy több van a rovásomon. Este felé feltette pápaszemet ós kisétált a városba. — Ki tudja, mikor sétálhatok megint, mondotta a többieknek A korzón ődöngött fel és alá, mintha várakoznék valakire, a. sarkon egyszerre feltüut a hadtestparancsnok daliás alakja. Stiglinc Gábor észre vette, de nem for­dult vissza, hanem egyenesen feléje tar­tott. Mikor közelébe ért, meggyorsította lépteit és beleütközött. A hadtestparancs­nok megállott, Stiglinc Gábor azonban, mintha semmisem történt volna, köszöntés nélkül tovább haladt. A kegyelmes uron in­dulat vett erőt ekkora szemtelenség lát­tára ós utána kiálltott : — Hátra arc ! Vissza ! Erre a kommandóra visszafordult Stiglinc Gábor és szemével kíváncsian ke­reste, hol van az, aki utána kiáltott, ugy tekintgetett jobbra, balra, mint ahogyan a rövidlátók szoktak. Nagysokára mégis ész­revette a hadtestparancsnokot. Odaállott elébe és katonásan tisztelgett: — Kegyelmes inam, jelentem alásan, rövidlátó vagyok és ezért bocsánatot ké­rek, hogy nem vettem észre. A hadtestparancsnok erre kifakadt : — Ennyire rövidlátó ? — Hallatlan, mit mivelnek ezek a doktorok, hogy még ilyen vakot is be­szednek katonának. Reggel jelentkezzék nálam raportra !

Next

/
Thumbnails
Contents