Balatonvidék, 1908 (12. évfolyam, 27-51. szám)

1908-12-24 / 51. szám

2 nal az aposztatával: Győztél Galilei! A Nagy Sándorok, Cyrusok, Fáraók és Caezárok világrészeket övező birodalmaik elmultak. Pedig ők is elmondhatták a hatalmi tobzódásban felülmúlhatatlan Napóleonnal: «Meggyőztük a világot.* Győzelmük csak Pirrhusi győzelem, melynek emlékét sárguló pergamentek őrzik csak. Krisztusnak, a betlehemi kisdednek az egész világot átkaroló országa: a kereszténység, áll. Ebben a nagy szellemi birodalomban soha sem nyugszik le a nap. Pedig ez nem is e világról való ! Es éppen, mert nem erről való, áll és élni fog -— a világ végéig — mert, ha ég és föld elmúlnak, az O beszédi el nem múlnak, mivel azok az örökkévalóságnak szólnak. O a nagy világhódító, ki elmondhatta : Ne féljetek, éa meggyőztem a világot. Meggyőzte szegényes bölcsőjében s még szegényebb keresztfáján s megujitotta, megnernesitette a belső embert, felszabadította a lelkét bilincseitől, ezért // nemcsak hóditó, de O igazán a nagy Szabadító is. Az a karácsonyfa, az igazi krisztusi szabadság fája. Az 0 országa az igazi, legnemesebb értelemben vett szabadság országa. Benne rabszolgák és zsarokok számára nincs hely. Itt testvérek az emberek. Mert mindannjnja Isten képmása, az egy Atya gyermeke, az egy Üdvözítő megváltottja é3 telszabaditottja. A Megváltó országában az emberek lelkét testvériség, igazság és békeszeretet lengi át. Ebben a nagy szellemi országban : egy a törvénykönyv, az evangelium, mely igazságot oszt ós szolgáltat szegénynek, boldognak egyaránt. Kivételt nem tesz, kedvezményeket BALATONVIDÉK nem nyújt, egyiknek előnyére, másiknak hátrányára. Minden üdvös, szociális intézmény az evangelium forrásaiból veszi eredetét. A hatalom teremthet x-endet ágyúval, szuronyokkal — de belső békét, ; szívbeli megnyugvást — csak az O vallása nyújthat. Tanakodhatnak a társadalmi csodadoktorok a bajok fölött, de orvoslást a társadalmi betegségekre csak a betlehemi kisded tanítása ad. Az evangelium, a krisztusi tanítás nem tür rabszolgát, zsarnokot, de tömeg terrorizmust sem. Ennek világánál nem olcsó az emberi élet, melyet gyáván el kell dobni — sőt nagyon is drága. íme Istenember alázodik le érte. Ekkora árt fizet az emberért. Tehát az ember is tanulja megbecsülni értékét, ne csak a magáét —másokét is! Es ha megadta Istennek, ami az Övé, adja meg embertársának is a magáét. Nemzetiségi, faji és társadalmi gyűlölködés pedig ne válassza szét azokat, kiket az Isten szeretete testvérekké avatott. Igy nyernek orvoslást a társadalmi és gazdasági bajok, szociologiai tanulmányutak és csodadoktorok nélkül is. Az egyetlen célbavezető tanulmányut Betlehemhez vezet. Ide irányítsák a lelkeket a népek vezetői, ez a legbiztosabb tanulmányi ut, minden ösztöndij nélkül ! . . . Mert az emberiség boldogitására a legnagyobb ösztönzést a betlehemi kisdedtől tanulhatják meg. Tőle halljuk, hog}^ ne csak magáéit, de mások boldogitásáért is tegyen az ember valamit. Ha jól megjegyzik ezt, szent lesz a béke nemcsak ez egy napon, de mindenkoron — mert jóakaratuak1908. november 15. nak szól az angyalok éneke — békesség a földön a jóakaratú embereknek. Ugy legyen: Dicsőség Istennek, békesség az embereknek! Ez az igazi karácsony. Ha nemcsak ajándékért és haszonért, hanem a szellemi javakért ünnepeljük a Megváltó születését — hittel, reménységgel és szeretettel. A kBgzthelg-hévizi villamos vasút r. I Kútba esett ez a terv is, mint sok megauuyi más elődje, melyek hivatva lettek volna városunk fejlődését, közgazdaságának fellendülését előmozdítani. Kimúlt, mielőtt. még megszületett, volna. Nem hiába mondja a magyar közmondás: Sok bába kezén elvész a gyerek. Igaza van. Amibe sokan és nagy garral kapnak bele, az ritkán szokott sikerülni. Már pedig a részvénytársaság megalakításán elegen és mondhatni nagy ambícióval fáradoztak eleiute, ugy, hogy mármár magunk is szinte reméltük a lehetetlent — a sikert. De nem kellett soká várnunk s csakhamar meggyőződtünk, hogy Keszthely nem tagadja meg múltját, következetes önmagához. A mi jó, hasznos, de pénzbe kerül, az nem kell itt a világért sem. Azok a jó urak, akik vérmes reméuyekkel eltelve a siker iránt, nyakukba vették a várost, már az első napon elvesztették minden kedvüket a további munkától. Az első nap eredménytelensége elég volt ahhoz, hogy felhagyjanak minden további lépéssel, kísérletezéssel s a tervet végleg elejtsék. A tapasztalt óriási közöny lelohasztotta az ambíciót s a helyett, hogy fokozott muukára serkentett volna, inkább végleg kiclte a munkakedvet még a leglelkesebb agitátorból is. Igy aludt el aztán végérvényesen a keszthely-hévizi villamosvasút ügye. Azonban, ha igazságosak akarunk lenui, nem okozhatjuk a sikertelenségért pusztán a kezdeményezőket. Sokkal inkább oka aunak maga a közösség, mely ugy látszik nem akarja megérteni és belátni azokat a mérni ost indult el céltalan útjára, aki menni akar, de nem tudja, hogy hová! Leteszi kalapját és leül, szinte lerogy a kereszt melletti padra. — Istene in, alig tettem meg e rövid kis utat s máris fáradt vagyok! Mi lesz én velem ? ! Pedig mennem kell! Mennem kell, de ki tudja, hogy merre ? Ez édes kis városból számkiüzve vagyok, mint egy második Coriolan ! Megyek, futok, rohanok, de átkot reád kis elhagyott városom, nem szórok soha! Nem te számkivetettél! Fáradt kezei ölébe hanyatlanak, fénytelen szemei az ismerős vidéken merengenek. Tőle jobbra a völgyben fürgén csúszik ezüstös kigyóként a patak, melynek sebes hullámai malmokat hajtanak, hallik is a kerekek zakatolása. A partja is ismerős neki, hisz oly sokszor járta meg ! A patakra kikeletkor zöldben uszó hársak és virágos akácfák borultak, illatos akácfák.. . Most mar a harsak zöld lombukat, az illatos akácfák édes virágukat rég lehullatták. . . Előtte terül el a város. A város, melytől csak az imént vett bucsut 1 A házak már mind eltörpültek a távolságban, csak a karcsú torony emelkedik ki magasra közőlük, mintha figyelné, mintha vizsgálná, vájjon a kereszt tövében pihenő utas merre fogja irányítani a határnál bizonytalan lépteit; mintha világitaui akarna neki a homályos jövőben! Eszébe jut minden, eszébe jut, mikor Helva is ott ült mellette e padon a kereszt tövében, mikor ő vele nézték a szép vidéket, a kéklő hegyeket, melyeken most egyedül jártatja uéma tekintetét ; látja a kis városkát, melyre most gözfátyolt vont az alantjáró őszi nap ; akkor minden ragyogott, verőfényes, illatos tavasz volt! Látja a folyó partját, hol együtt jártak és együtt szívták a hársak, az akácok édes illatát, szemei előtt terül el a letarolt, előbb zöld mező, hol virágot szedtek, hol versenyezve gyűjtötték a négylevelü lóliert, a kéklő búzavirágot, a fehér margarétát. Ott révedez lelke a múlton már órahosszat. . . Mindenre emlékszik. Emlékszik Helva édes arcára, aki akkor oly jó volt hozzá! Ajkai, melyek eddig zárva voltak, most panaszra nyíluak meg a képzeleti leány előtt: — Tele van a lelkem, tele van a szivem kiáltó fájdalommal, tudnék sirui, panaszkodva zokogni ! De kinek sirjam el keserves könnyeimet, kinek mutassam meg égető sebeimet ? Előtted le tudnók borulni egész a föld poráig, kiszáradt ajkaimmal tudnám illetni a te kis lábaidat, de nyernék-e megenyhülést ? — Te nem tudnál nekem vigasztalást nyújtani! Te nem nyújtanád kezedet az előtted térdelőnek; te hideg tekinteteddel végig mérnéd az irgalomért esdeklő koldust ós a forró könnyekért, melyek lábaidra hullottak, büszke mosollyal fizetnél, olyan mosollyal, aminőt az én agyonkinzott lelkem már nem tudna elviselni ! Miért is vagy te ilyen? Miért is vagy te ennyire könyörtelen ? Miért van a te szived helyén kő ? Vagy ha az van is, miért nem tud e kő csak egy kicsit is érezni ? — Köröttem néma csend, titokzatos homály van, ez az én légköröm. Ebbe a bus háttérbe ugy beleillik az én szenvedő világom ! Csak toronyórátok ütése töri meg néha-néha gyászos csendemet, amely nekem már az utolsókat üti, figyelmeztetve engem, hogy az idő rohan, jön a halál! Vigasztaló tudat! ! Tehát mégis csak vége lesz a szenvedésnek ? ! Tehát mégis csak megáll, nem csörgedez örökké az a kis patak, mely szivemet, az érted sokat szenvedő szivemet hajtotta!? Hát mikor az édes anyaföld első göröngye kihűlt szivemre hull, akkor már annak a te hidegséged még sem tud többé ártani ? ! Oh mily megnyugtató remény ! ! — Mondd te édesem, hogyan van az, hogy a szeretetért ón csak hideg közönyt kaptam ? Hogyan van az, mondd csak te szép Virágom, hogy csak számomra nem nyilott boldogság ? Te mondd ezt meg nekem ! Nem nyilott nekem, tudom, mert téged szerettelek; téged a kőszívű, hideg, közönyös leányt ; téged, akinek ajkán az én számomra nem termett soha édes, boldogító csók ; te mindig hideg voltál !! Tartsd meg hát andalító csókjaidat mind annak, aki utánam következik, de ne feledd el, hogy amit nálam fukar módra megtakarítottál, azt ugy r kell majd — esetleg - eltékozolnod ! Eu mindig szerettelek anélkül, hogy annak viszonzását tapasztaltam, vagy hihettem volna. De most már kéri szivem a megérdemelt bért, hiszen régóta voltam a te hűséges szol-