Balatonvidék, 1908 (12. évfolyam, 27-51. szám)

1908-11-22 / 47. szám

2 BALATONVIDÉK 1908. november 15. Erzsébet királyné. Irta : Tamai Aladár. Immár tizenegyedszer hullatja levelét az idők vén fája, hogy elborítsa gyásszal, hervadással iiov. 19-ének szomorú emlékét. De nem borulhat oly vastag szemfedő, hogy eltakarhatná szemünk elől azt a sirt, mely elzárta a magyar nemzet jótevő angyalát, pártfogó nagy patronáját. Minden őszi hervadással megujul emléke a dicső szent asszonynak, kit elvetemült gonosz kéz orvul megtámadva, megölt. Mily rettenetes volt a liir, mely hozta a szörnyű tudósítást, hogy nagy királynőnk, Svájc szép városában, Genfben, mar tirhalált szenvedett. Hogy mit szenvedett akkor a magyar nemzet, annak leírására toll erőtelen, elmondására ember képtelen. Gyászba borult egész országunk, sirtunk mindannyian, kik ismertük őt, láttuk nemes alakját, éreztük szeretetének csodás varázsát. És vájjon ki ne ismerte volna őt, szóles e hazában. Hiszen a gyermekeket már ugy tanitották, hogy a magyar legigazabb pártolója Erzsébet királyné ; a leányoknak őt, a kegyes nagyasszonyt állították mintaképül, hogy hozzá hasonlók legyenek s a férfiak előtt hazaszeretetben ragyogó példa volt, a bölcs nő, ki okos ésszel visszaszerzé alkotmányát ennek a nemzetnek. A magyar nemesség, a középosztály, munkások, de különösen Budapest székesfőváros legszegényebb része istenítették a ázép királynét,, ki minden alkalmat felhasznált, hogy szeretett magyarjai körében megjelenjék és nemzeti viseletükben mutatkozzék közöttük. Sok éven keresztül Gödöllő volt legkedvesebb tartózkodási helye, hol boldog és gondtalan napokat élt át. Itt tartotta nagyszerű vadászatait, az előkelő főúri világ élénk részvéte mellett. Parforcevadászatai híresek valának egész Európában, a nemes sport gyakorlásában látni pedig felséges úrnőjét : jól esett a magyarnak s a vadászatok alkalmával kifejtett fény és pompa, mind hozzájárultak a magyar név hírének emeléséhez. Némileg a Mátyás korszaka tért vissza, ki szintén kedvteléssel vadászgatott, udvarával a főváros környékén. Ha Ausztriában volt, még akkor is Magyarországon jártak a királyné gondolatai, hol egészen máskép érezte magát, mert szive egyformán lüktetett, egyforma ütemben vert, ennek regényes hajlam u népével. A szép léleknek számos vonásait találhatjuk benne. Bátorsága volt, hogy bejárja Budapest legszegényebb" utcáit, nem mint futólagos szemlélő, hanem mint irgalmas nővér, ki felkeresi az emberi nyomort, hogy azt enyhítse. Akárhányszor összeszorult, a szive, ha sötét és szük hátsóléposőkön keresztül padlásszobákba lépett,, melyek oly alaosonyak voltak, hogy meg kellett hajtania fejét, csakhogy homlokát meg ne üsse. De azért sohasem ismerte a félelmet. Már korán reggel kiosont a várpalotából, hogy irgalmas cselekedeteit véghez vihesse. Többnyire csak egy udvarhölgy kisérte, de nem ritkán egészen egyedül ment s egyszerűen öltözve tartott a szegény városrészek felé és biztosan, egészen gondatlanul vegyült a néptömeg közé : mert csak kevesen a szükséget szenvedők közül tudták, hogy ki ö tulajdonképen. Az esti szürkület beálltával is gyakran kereste fel a szegéuyeket és akárhány beteg ágya fölött éltető napsugarat, hintettek széjjel az ő adomáuyai és gyengéd mosolya. Az élet utjai azonban beláthatatlanok. A legjobb királynénak, a legmagasztosabb nagy jellemnek a sors mérhetetlen csapást juttatott osztályrészül. 1889. jan. 31-én érte örömökben korántsem dus életét, a legnagyobb bánat,; a mayerlingi tragédia, mely ép oly hirtelen, mint rettenetes módon véget vetett szeretett fia életének. Midőn országunk ezer éves fennállása nagy ünnepét ültük, akkor láttuk Erzsébet királynét közöttünk utoljára. Ott láttuk őt örömkönnyeivel a magasztos ünnepség fényes zaja közepette. Bánatos arca ez alkalommal még egjszer felderült. Utolsó boldog pillanata volt.. Fekete ruháját, ugyan most, sem vetette le, mert, örökgyászt fogadott, midőn élte legszebb férfikorában meghalt, egyetlen fia, Rezső trónörökös, kit lelkes magyarnak, nemzetünket szerető királynak nevelt. Minők lehettek álmai, midőn elképzelte, hogy egykor az ő na, az ő nevelte királyi vér fog ülni Szent István trónszékében ! De im'! az a rettenetes csapás egészen leverte, megtörte s ettől kezdve már mint, élőhalott, jár kel a nagyvilágban. Országokat kel vonzotta vissza szülőfalujába. Itt, űzte vidám gyermekjátékait a pázsitos réten, a zöld, titokzatosan szép erdőben. xL játékokból fakadtak ábrándjai, mel}

Tek igy kétszeresen vonzották a kis faluba, hol neki minden fa, minden virág kedves ismerőse volt. Szép, holdvilágos nyári estéken, mikor magányba vonulhatott a kerti padon, oly jól esett neki, ha csak rövid időre is, hogy kedves ábrándjának élhetett. Ábrándja lassankint egészen lefoglalta, egészen rabja lett, De mit bánta ő e rabságot, hisz ő e bilincsek között is oly boldog volt. Minden télen felment a fő városba, melynek zajos szórakozásai sem tudták kiverni fejéből ábrándjait. Kedélye lassankint egészen megváltozott,, Az alig néhány évvel ezelőtt is még bohó, csacska, örökké csicsergő kis leányka, érett komoly nő lett. Elérte azt a kort, midőn már a vele egyko ru leányok legnagyobb része főkötő alá jutott. Es még m indig leány. Hát tehetett ő róla, hogy nem talált olyat, kit érdemesnek talált volna arra, hogy nejévé legyen. Rokonlélekre vágyott." Tudta, hogy a^ házaséletben nem a hamar muló izzó, lázas, türelmetlen szerelemre, nem is a vagyonra, hanem az egymást kölcsönösen megértő rokonlelkekre van szükség. Mikor buszonnégy éves korában ismét Pestre ment, csak ugy körülrajongták a fiatalemberek, mint az előző években. A régi ismerősöket, kik a fővárosból elkerültek, ujak pótolták. Ez uj ismerősök bókjai ép ugy hidegen hagyták az okos Rózsikát, mint ahogy nem hitte a régiek szerelmi vallomásait. Szegény Rózsika, dehogy gondolta volna Budapestre jövetele alkalmával, hogy távozása mily fájdalmas lesz. Dehogy gondolta volna, hogy amaz eszménykép — melyet azokon a szép nyári estéken oly tökéletességekkel felruházva megalkotott magának — megvalósítva, hűtlensége által össze fogja törni szivét anynyira, hogy e bánat- és megpróbáltatásokhoz nem szokott sziv a nagy fájdalmat elviselni nem fogja. Karáosouy másnapján, egy zsuron ismerkedett meg Armanddal, kinek láttára első találkozás alkalmával megdobbant Rózsika szive. Armand csinos, barna fiu volt, magyar ruhájában nagyon jól festett. Midőn meglátta, szivét egy bizonyos ismeretlen melegség futotta át. Nyári álmai jutottak eszébe íme ,itt van előtte, akiről annyit ábrándozott. És most, midőn beszélni kellett volna vele, nem jött szó ajkára. Csak érte kellett volna nyúlnia és nem tudja kezeit emelni. O, aki annyi férfiút elbájolt szellemes társalgásával, banális szavakat sem tud mondani, hanem bakfis módjára szemérmesen lesüti szemeit, mikor Armand bókol. A magyar ruhás ifjú a szó szoros értelmében snájdig fiu volt. Egyetemi hallgató ós mint ilyen, vezére az ifjúságnak. Társalgása elragadó. Híres nő-hóditó, ki több izben párbajozott is már hölgyek miatt- Szóval nagyon jó útlevele volt a női szivekhez. E zsúr elmultával hetenkint találkoztak. Senkinek sem tűnt fel, hogy a bolyongott át, hogy felejtsen, hogy enyhüljön. Kálvária-járásának szomorú utja épen a függetlennek hirdetett svájci köztársaság földjére vezette, midőn egy gyilkos kéz egyszerre véget vet szenvedéseinek. Erzsébet, már r régóta béke és nyugalom után áhítozott. Es egyedül az a jóságos Isten tudja, ki az ő nyugtalan lelkét atyai karjai közé fogadta, hogy utolsó sóhajtása e földön nem a hála és szabadulás sóhaja volt-e? Neki talán megváltás volt a halál, de nekünk olthatatlan fájdalmat, okozott s azóta évről-évre feltépjük sebeinket névnapja fordulójáu. Tesszük ezt azért, hogy a dicső nagy királynéról megemlékezzünk s lelki szemeink elé állítsuk a legnemesebb és legdicsőbb királynét, ki oly igen szerette a magyart s kinek annyit köszönhet nemzetünk. 1898, szept. 10-éu zárta le örök álomra szemeit a halál és e naptól kezdődik egyúttal emlékének halhatatlansága. Mi pedig adjunk hálát, a magyarok örök Istenének, ki mikor gyászba borult hü magyar népe s a sötét éjszakán vérben hullt, le a nemzet csillaga, elküldte a százszorszép és százszorjó Erzsébet királynét, ki a szenvedő, gyászoló nemzetet ápolja, vigaszt.altasvérzősebeit, begyógyította gyöngéd asszonykézzel, érző asszony zivvel : ugy, hogy ő lett az ország sötét éjszakájának hajnalcsillaga. Dicsértessék ezért a te szent neved magyarok Istene, ki szereteted zálogául minden időkben küldtél az égből édes hazánknak ragyogó erényü és gondviselésszerű asszonyokat. Az egyik dicső királyné férjét nyeri meg a namzetnek s a -nemzetet férjének ; a másik fia szivét vezeti az igazsághoz ; egy fenséges nő jótékonysága mint, rózsa nyilik ki kötényében ; egy szent királyleány imába borítja életét a hon boldogságáért ; majd egy nagylelkű asszony a nemzet halottjait temeti el; egy másik erős szellem a tudományokat etueli s sok hősi JŐ karddal védi a hazát. De ezerszer dicsértessék a te neved azért, hogy elküldted népednek Erzsébet királynét, ki egymaga megtette mindazt,, amit addig a nagy honleányok külön-külön : mert, megnyerte férje szeretetét a nemzetnek, a nemzet szeretetét férjének : fia szivét a magyarokhoz vezette; imádkozott a hon boldogságáért s védte a nemkét fiatal mily sokat van egymás társaságában. Hisz Rózsika a férfiak bálványa volt kik mindig körülvették, Armaudot pedig, a hires nőhódítót, másokkal is látták kettesben. Ily körülmények között teljesen titok maradt szerelmük, melyet mindenki ártatlan szórakozásnak tekintett — még Armand is. Egyedül Rózsika nem gondolkozott, igy; ő érezte mély, örökre múlhatatlan szerelmét és hitt Armand tüzes bókjainak, heves udvarlásának ós eskü alatt tett szerelmi vallomásának. E hitében Rózsika boldog volt. Boldogságát egész télen át nem zavarta semmi. De elkövetkezett a hosszantartó szép álom után — a rideg valóra ébredés. Armand hűtlen lett s egy férjes asszonynak kezdett udvarolni. Rózsikával a legkíméletlenebb módon szakított. Szegény Rózsika nem akart hinni szemeinek. Azt gondolta, hogy Armand csak játszik vele. Pedig nem most játszott, a szakítás alkalmával, hanem akkor, midőn szerelmet esküdött. Rózsika hozzátartozói csak most tudták meg, hogy szerelmes s hogy mily igaz érzelemmel szeret. Vigasztalan volt. Napokig nem jött ki szobájából. Esténkint kinyitotta ablakát s a szép holdvilágos tavaszi estéken ismét elkezdett ábrándozni. Az ily merengések után lelke mindig megkönnyebbült és felejteni látszott, De csak látszott. Mert szive még mindig szeretett s az igazán érző sziv nem egy könnyen felejti megaláztatását, fájdalmát. Sokszor azt hitte, a szive repedj meg a mély bánatban, melyet hűtlen szerelmese okozott.