Balatonvidék, 1908 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1908-02-16 / 7. szám

* ha a szép kiállítás kellemeitől jól eső érzéssel készül a kiállítást látogató nyugovóra térni, aludni fog akarni s nem lehetnek álmai, mert nincs kvártély. Tessék elhinni — csekélységnek látszik e felhozott példa — de exorbitans arra, hogy az eddigi jó hirnevét e kellemes balatonparti fészeknek 60%-al rontsa. Ez igy van és nincs máskép. Cikkiró nincs a kiállítás ellen, csak nem találja helyesen kigondoltnak a tervet oly mederben, amelyben az indul. A legnagyobb baj s a mi mindig baj, ha nincs— Montecuccoli jobban szólhatna róla — háborúhoz, kiállításhoz pénz, pénz és mégegyszer is pénz kell. Pár garas hozzájárulás, nulla. Itt ezrekről kell beszélni, de nem kicsiben, hanem nagyban. Honnét? A hol nincs, ott ne tessék keresni. Még valamit! Alkalma volt értekezni e sorok Írójának egy kompetens tényezőjével, ki jelenleg a textil-ipar referense a kereskedelmi minisztériumban. Expressis verbis jelzé: Államsegélyt, 100000 koronát, csak fixa idea, de sokat, ha kap Keszthely — szólt — 20(J00 koronát. Egy csepp a tengerben ! Ugyancsak ö adott kifejezést annak, hamár városunk kiállítást akar erővel, mert — a kiállításokra csak ráfizetni lehet, ugy anyagilag, mint közgazdaságilag, rendezzenek nálunk egy tisztán gazdasági kiállítást, s ez aztán a viszonyokhoz mérten ölelje fel az őstermelés nnr.den ágát. Ennek van és lesz te'eje. Kevesebb költséggel, de nem ír százezer koronával. S aztán több érdeklődés mellett. BALATOISTIDÉK Alapos hite, sőt meggyőződése sok, nagyon sok keszthelyi nem anynyira mértékadó, de signifer polgárnak, hogy az egész eddigi kiállítási jeu, csak egy nagy hülió semmiért. S ha tesznek is bármit, számíthatnak ugyan erkölcsi, esetleges támogatásra, de nem sympathiával. Es ez igy is van. Már pedig halott az a kiállítás, amelyet csak erkölcsileg istápolnak. Igen, vagy nem ? B. J. dr. Százötven népgyűlés. (*) A «zeget, szeggel-féle régi közmondás érvényedül csak, mikor a honi katholikus társadalom öntudatos ébredése hatalmas méretekben kezd kibontakozni. A nemzetközi szociáldemokrácia s lázitó és lázongó demagógia féktelen terrorizmusa, a szabadkőművesség iutrikája, a I vallás és egyház ós egyáltalán minden | poziiiv hit ellen duló támadók szövetsége, mely már-már elérkezettnek vélte az időt, hogy végső csapást mérjen a kereszténységre, végre megérte azt, hogy saját fegyverével verik meg- — Ez a fegyver pedig a katholikus népszövetség. — Tiz évi experitnentálás és mézes-mázos hangú deklamálás után végre megtalálta a katliolikusság az igaz utat a célhoz — a kath. népszövetségben. Iiten ments, liogy a katli. nagy gyűlések értékéből és érdeméből bármit is levonjunk De mikor azt. kellett tapasztalnunk, hogy ezek a katb. nagygyűlések alkalmasak voltak arra, hogy ez összetett katn. vállakon egyes tagadhatatlan széptehetségű fiat.al urak a magasba emelkedhessenek m azután egy szép fordulattal, egy ínég szebb napon, a katholikus ügyek iránt legalább is semlegesek 'áborába csapjanak át, mikor ptdig tulajdonkép a nagy kath. közönség joggal elvárhatta vo na, hogy a fennen kidicsért nagygyülési határozatoknak végrehajtására kellelt volna a szavak helyett tettekkel áldozniok. Igy a szavak és határozati javaslatok maradtak szavaknak. A nép pedig teljesen kiszolgáltattatok 1908. február 16. a szociáldemokrata apostolok zsákmányolásának, még megmaradt anyagi és erkölcsi javaival együtt. Tanács és védelem nélkül állott a szociálista veszedelem forgataga között. Nem sokkal több vigasztaló momentumot jegyezhet fel enuek a kornak krónikása a kath. körökről sem. Nem váltották be — általában — a hozzájuk fűzött reményeket. Felolvasások, előadások, teaestélyek, bálok s egyéb vigalmi természetű ügyeken kivül nagyobb, momentuózusabb értékű tetteket szintén nem szolgáltattak a kor krónikásának, mikkel előbbre vihették volna a katholikus ügyet s védfalat emeltek volna a szociálista áradat hömpölygésének. Igy történt, hogy mig a jobbak, az ébrékenyebbek experimentáltak, a színtelenek, vagy indifferensek szunnyadoztak, a csüggedezők szárnyaszegetten letörtek, a szobakatholikusok siránkoztak, egyes magadba emelkedettek faképnél hagytak bennünket — egyszerre azt kellett észrevennüuk, hogy Hannibal ante portás. — A küszöbön h szociálista demagógia veszedblme, mely már nem csak a legértékesebb nemzeti kincseket : a ni'et és hazaszeretetet kész elrabolni, de megpróbált és kilátásba helyezett tömegsztrájujávai valójábau a mindennapi kenyeret ki akarta — se szándéka még ma is megvan — csavarni a polgári társadalom kezéből. Euuyi félsikerü próbálkozás után, ekkora veszedelmek között, nem maradt más alkalmasabb eszköz a kath. nép öszszességének egyesítésénél egy szövetségbe : a kaih. népszövetségbe. Ha a törtéuelem említést, tesz Európa népei békéjének megoltalmazására alakult fejedelmi szeutszövetségiöl, akkor ez a magyar társadalom bókéjéuek védelmére alakult népszövetség igazán az a szentszövetség lesz, melyen meg fog és meg kell törni a szociálista inváziónak s igy valóságos történelmi az az óra, mikor ez megalakult. Az az elv : egy valamennyiért ós valamennyi egyért — oly erőt ád ennek a szövetségnek melyen megtörik a szociálista poklok minden hatalma. A szociálista veszedelem fenyegető előretolulása s a védelmet kereső keresztény társadalom öntudatra ébredése egyetlen lehetséges magyarázata annak a párat.«Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen, Mely birtokodra s életedre tör ! Föl egy hatalmas, egy s%ent háborúra, Föl az utolsó ítéletre, föl ! A századok hiába birkózának Velünk és mostan egy év ölne meg ? Oroszlánokkal vívtunk hajdanában És most e tetvek egyenek-e meg ?» {Elet, vagy halál.) Ostorozza a gyávákat, kik a vésznek hirére is sápadnak, büszkén emliti a vén zászlótartót, édes atyját, ki a Bécs felé «sunyán megfutott Jellasics hadát kergető magyar sereg soraiban van Majd lelkesedve örül. Rákóci emléke foglalja el, ki a szent üuynek. a szabadság ügyének szolgált. Ö is ezen ügynök áll szolgáltában, örömmel mondja, hogy ez diadalt is ül. Rákócihoz fordul, kéri őt, hogy folytassa a megkezdett ügyet, vegye szellemkezébe a zászlót, akkor elérkezik a szabadság dicső napja, akkor bevégzi a megkegdett munkát : • S ha majd eljön győzedelmünk napja, A. szabadság dicső ünnepe, Igy kiált fel, millióknak ajka, A ki kezdte az végezte be.» (Rákóci) Dicsőíti 1848-at; felvirult végre a szabadság hajnala, eltűnt az éj, a szolgaság éjjele. Örömében gyönyörűen beszél a szabadságról : • Nagy idők. Beteljesült az írás Jósolata : egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön, Szabadság ! Aki mást vall, Rettentőn lakol.. (1848.) Folytatni kell a megkezdett harcot, hiszen Erdély, a magyarság régi védő kardja, már egy volt Magyarországgal és •gy = • Jöhetsz most már, jöhetsz vihar Nem rettegjük már haragod 1 Ket ország egygyé olvadott, Kétélű kard lett a magyar, jobbra is vág, balra is vág, És jobbra-balra majd érzik csapását.. • S te lelkem, szállj a Királyhágón által Érzelmeimnek tündér világával, És szórd el ott e kincseket, Ajándékozz meg ifjat, öreget, Hadd gazdagodjék mindenik meg, De legszebb részét add a székelyeknek ! Csókold meg a székely fegyvereket, Azok csókodtul tündököljenek, S azoktól nyerj te hős erőt, Mely ugy tündöklik a világ előtti. {Két ország ölelkezése) Istenségnek mondja a szabadságot, mely egyedüli a földön. Ezt az istenséget keresi a magyar régen, de sokáig bujdosott, mint Káin, de végre rátaláltak, hogy többé soha el ne veszítsék. Ezt még akkor is készek megvédeni, ha nemes harcukban elestek : • Ne félj semmit,megvédünk... csak egy szót. Csak emeld fel, csak mozdítsd meg a zászlód, S lesz sereged ezer és ezernyi, Kész meghalni, vagy diadalt nyerni!. «S ha elesnénk egy szálig mindnyájan, Feljövünk a sirból éjféltájban, S győztes ellenségednek megint kell Küzdeni — kísértő lelkeinkkel !» (A szabadsághoz.) De az öröm Petőfinél csakhamar kesergéssé lesz. Fáj neki, hogy a magyart annyi ellenség vette körül, hogy olyan a magyar az ellenség között, mint a kis csillag fénye a sötét felhőn keresztül. Keserűsége akkora, hogy azt mondja : • De mielőtt sikra szállunk, Mondjunk el egy imádságot, És mi legyen az imádság ? Egy nagy átok, egy vad átok. Átkozzuk ki őseinket A nyugtató föld öléből, Miért hagytak fiaiknak Szolgaságot örökségül!» {Jöjj el végre valahára.) Majd remél. Büszkén mondja, hogy a magyar nép csak egyszer volt részese a rabságnak, de reméli, hogy lerázza a rabigát, hogy leveri azokat, kik szabadságát veszélyeztetni elég merészek : • Koszorús a haza homloka, Szabadságból fontuk azt oda, Ott is marad örök mindétig, Azt ugyan le róla nem tépik.. • Egyszer volt csak rabnép a magyar, Többé lenni nem fog, nem akar, Most már megvan vetve a lába, S az úristen se hajt igába.. Szabadságunk, aki hozzád nyul, Elbucsuzhatik a világiul