Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1907-07-14 / 28. szám

XI. évfolyam. Keszthely, 1907. julius 14. 28. szám. BALAT01VIDEK Politikai hetilap. i . , MEGJELENIK HETEN KI NT EGYSZER: VASÁRNAP. SZERKESZTŐSÉG É.'S KIADÓHIVATAL l volt gaid. tanintéiet épületében. Kéziratokat,, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat. és reklamációkat, a szerkesztőség ciuiére kérünk. Egész évre Előfizetési árak: 10 kor. — f.. Kéziratokat nem adunk vissza. Fél évre . . . . . 5 ,, — „ ílyllttér petltaora alku szerint. Nemzetiségi testvéreink. . . (*) Soha sem volt helyzetünk irigylésre méltó. Ellenségek környeztek bennünket ezeréves ittlétünk óta. Két ellenség ellen kellett a lét küzdelmét megvívni állandóan. Külés belellenség ellen. De mi csak biztunk, mindig biztunk — a jobb jövőben, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajkán. Ezen közben azonban egymással civakodni soha meg nem szűntünk. A magyar nemzeti állam kiépítéséről, nyelvünk jogáról stb. szépen megfeledkeztünk. Ne menjünk messze. Itt a legközelebbi mult. A szabadelvüség 30 éves aranykora. Mindent áldoztunk ennek a bálványnak. A ki nem vallotta magát nagy hangon szabadelvűnek, kipusztítottuk volna még az irmagját is, még akkor is, ha honfoglaló Árpádig vezette volna is vissza egyenes és oldalági leszármazását. Mert nem az volt ebben a boldogtalan időben a fő, ki a magyar, hanem ki a szabadelvű és legszabadelvübb. Es íme, mig mi egymást martuk, kisül, hogy az ország belsőellenségeinek szarvai hihetetlenül megnőttek. Megfeledkeztünk róluk. Sőt, biztunk bennük. Testvéreinknek tartottuk őket. Pedig farkasból nem lesz bárány. Ellenségből jóbarát! Régiek ök, akik voltak,— belső ellenségek. Viperák, kiket keblén melenget nemzetünk. Mikor leginkább szükség volna rájuk, támad nak ellenünk. A haza hálátlanai érzik, sőt elérkezettnek látják az időt a nyilt ellenségeskedésre. Ócsárolják nyelvünket, államiságunkat s mindent, ami magyar. Erre talán elég példa a horvát mozgalom, a nemzetiségiek fészkelődése. Es ha nem volna elég, ha még akadna ki a magyarosodás fennen híresztelt sikerében bizna a nemzetiségi perifériákon, a hazafias stb. szerbek testvériességében, olvassa el Torontál vármegye kir. tanfelügyelőjének jelentését. Ebből kiokosodhat s láthatja'/" hogy hazafias szerb és többi nemzetiségi testvéreink mennyire szeretnek, majd, hogy épp n meg nem esznek bennünket. Iskoláik tanulóinak —- mert maguktól nem szerezték be — elöljárósági uton osztatott ki magyar tankönyveket a kir. tanfelügyelő. Másnap a nemzetiségi nebulók egytől egyig visszaadták az ingyen kapott magyar tankönyveket. Szülőik nem engedték még csak felnyitni sem. íme, horvát, szerb, román stb. testvéreink szeretete. Jellasiccsal fenyegetnek bennünket. Végre, talán már csak itt volna az ideje, hogy félretéve az egymás közti örökös súrlódás áldatlan fegyvereit, egyesült erővel vegyük föl a küzdelmet jóbarátoknak vélt belső ellenségeink ellen. Nem a nemzetiség, nem is a faj és nép, hanem a nemzetiségi izgatók ellenében. Állami, társadalmi, tanügyi téren és az egész vonalon. Érezzék meg nemzetiségeink, hogy magyar az ur ebben a hazában. És hogy a magyar nyelv jogát tiszteletben tudjuk és akarjuk is tartani. Nem sovinizmus, vagy erőszakos magyarosítás vezet bennünket, de nemzeti nyelvünk mellőzését, lekicsinylését nem türjük meg. Erre céloz az Apponyi-lex. Végrehajtás alatt áll épen most. Itt az ideje, hogy az egész vonalon teljes hatályában menjen át az életbe e törvény, mely hivatva lesz az iskolák talajából kinőtt s már-már az égig törekvő fákat lenyesegetni s a daszkák és a pópák magyarellenes iskolai fészkelődéseit megzabolázni. Ha ezeréves szeretetünk s értük A BALATONVI!)EK TAHCAJA. Későn. Még alig emelkedett a kelő nap a szőlőkoszoruzta hegyek fölé, mikor Jobaházy Béla megindult csillogó négyes fogatával a sárosréti kúria udvaráról. Egy darabig keményen tartotta a vidáman ágaskodó négy ló gyeplőiét s a könnyű kocsi repülve haladt lefelé a lankás lejtőn, de mikor leértek a kanyargó országútra, megeresztette a gyeplőszárat. Hadd baktassanak a lovak lassan, liiszen még úgyis nagyon korán érkezik Hadliázára. Azután meg olyan jól esik mégegyszer elgondolkozni azon a dolgon, mi ott ma rá vár. M

égegy

s

zer szabadon végiggondolni azon az izgalmas életen, melytől most bucsut venni készül, visszavarázsolni azt a sok vidáman eltöltött napot, mely eddig csak mulattatására, szórakoztatására volt rendelve. Nagyot sóhajtott, mintha csak valami mázsányi nehézség nyomta volna a mellét. El kell hát most ezután mindattól válnia, miben eddig örömét lelte ; e maiadnak majd a jó cimborák, kik télben, fagyban, nyárban, esőben hü követői voltak mindenkor. Ki kell pusztulnia a házból a nevető agaraknak, melyek eddig vidám csaholásaikkal zajossá tették az ősi kúria udvarát. Es el kell tűnnie azoknak az édes emlékeknek, melyek egyedüli tanúi voltak annyi sok boldog órának. Es mindez miért ? Miért kell levetkőznie a régi világot, kedves emlékeivel, jó napjaival, örömeivel együtt ? Vájjon az a nevető kis baba, kinek a szeme lángjától egy pillanatra megbomlott az esze, megérdemli-e ezt a sok áldozatot ? Mig lovai csendes lépésben haladUk a pipacs beszegte országuton, mélyen szemére húzta a kalapját és elgondolkodott olyan dolgokról, mikkel máskor bizony édes-keveset törődött. Vájjon boldog lesz-e ő vele az a kis leány, ki olyan nagy rajongással viseltetik iránta ? Tudja e igazán szeretni öt az a rejtve felnőtt gyenge kis virág, mikor ő még néhány héttel ezelőtt is egy másik nőnek volt a nyiltan bevallott imádója ? De amint maga elé képzelte azt a másikat, ki az ő igazi szerelmét semmibe sem vette, ki az ö hódolatát mindig csak fitymálta, akkor valami va

<l gyűlölet szállotta meg a szivét. Pedig még mindig sajgott az a seb, mit lelkén azok a csengő, de metsző szavak ütöttek, miket utolsó találkozásukkor a Hernády Margit kiáltott feléje. Ne legyen igaza azért se. Meg fogja mutatni neki, hogy igenis tud ö mást szeretni igazán, forrón s hü szerette valamikor őt az a szépséges démon, hát lássa meg, hogy tud ö boldog lenni mással is ; ha pedig nem szerette sohasem, akkor meg legalább megmutatja neki, hogy talál ő magának — ha szebbet nem is — de olyat bizonyosan, ki öt szeretni fogja igazán. Igazán ? ... . Hirtelen megugrott az ostorhegyes s utánna sebes galoppban ragadta a négy ló a kocsit fel a Hernádyék utján. Csak a kapu előtt tudta megfékezni száguldó fogatát Jobaházy s akkor is csaknem ott maradt a szive, lelke azon a vadS'/.őllő befutotta árnyékos verandán, hol annyi boldog órát töltött el életében. Nem ! c«ak azért sem fogtok oda menni — kiáltá csalinem dühösen s keményen közibe vágott a négy lónak. — Ne lássa az a szirén, hogy még ti is hozzá vonzódtok. S azzal boszusan terelte vissza lovait az országúira. Fenn a vadszőllő befutotta verandán pedig egy éles sikoltás hallatszott. s zokogva borult egy fehér alak a korlát hideg márványára Jobaliázy azonban ebből nem hallott már semmit. IJjia a szemére vágta kalapját s zavarta négyesét tova az országút kavargó porában. Ne lássa többé azt »z átkos helyet hol megvetették a szerelmét, hol kigúnyolták vonzódását, hol megutáltatták vele az életet. — igen, nekem gyűlölnöm kell őt —