Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1907-10-13 / 41. szám
1907. október 115. BALATONVIDÉK ö. ságot. az élvezetekben vélte feltalálhatónak, az ujabb szocializmus (Rodbertus, Lasa'le, Marx) a kötelességek hiv teljesítésében lelik meg. Ezek a tényleges viszonyokból indulnak és elsősorban azokon igyekeznek segíteni. Természetesen ezek is messze benyúlnak a jövőbe, de sohasem ringatják álomba magukat. Különösen nevezetes a Marx-Engels theoria. Marx szerint a folyton fejlődő nagy ipar elfogja nyomni a kisipart. Ez által a tőke a nagyiparosok kezében összpontosul. A verseny pedig odahat, hogy ezek száma mindig kevesebb és kevesebb lesz. A tőke végre kevesek hatalmában lesz. E kevesekkel helyezkedik azután ellentétbe a proletárság, liogy a tőke önmagától elveszti értékét s az uj társadalom mozgatója, a munka, teljesen érvényre jut, Ez természetesen nem jelenti azt, hogy gazdaságilag egysnlőség fog létrejönni, szóval Marx, kire a nemzetközi szociálisták annyira szeretnek hivat kozui, tnlajdonképen nem is nemzetközi. Az, hogy ő nem beszél külön egyes államokról, nem jelenti azt, hegy ő az államot, elveti, hanem igenis mulatja, hogy a jelen társadalmi viszonyok nagyjában minden államban egyformák. A szociálizmus legkitűnőbb vezére ma Bernstein, ki nagyrészt Marxnak tanítványa. Ezek szociálisták voltak. Vannak most, is szociálisták. De mintha vilami külömbség lenne ezek és azok között. öszi időjárás Nagyon ritkán lehet a Balaton környékén lakóknak olyan állandóan gyönyörű őszi időben részük, mint a minő az idei »Szent Mihály nyara.« Bár a mi vidékünkön állandó, enyhe, sőt azt mondhatnók meleg idő szokott uralkodni, mégis szinte csodálatos az a nyári melegség, mely nappal a szabadba csal mindenkit, hegy gyönyörködjék a természet té'i álomra vonulásának nagyszerű fenségében. A máskor szokásos, hetekig tartó, hűvös esőzések teljesen elmaradtak eddig s csak két izben volt mindössze éjjeli eső, mely igazán üditőleg hatott a növényzetre. Az esőzések elmaradásával pompás szüretelés volt mindenfelé s ha a tavaszi jégverések megkímélték volna szőlőinket, bizony az id én valoságos istenáldás járna vidékünkön. így is, bár mennyiségre senkit sem elégit.het kí az idei termés, mégis daltól, vidámságtól hangzanak a szőlőnegyek mindenfelé — nóta van a borban — és megelégedés ül a napbarnitotta arcokon, mert jó ára van a bornak. Aki szereti a természetet, és tudja élvezni annak fenségét, valósággal el lehet ragadtatva az idei ősz által. Az állandó melegség uj lombbal ruházza felj a leveleiket korán elhullató vadgesztenyefákat, s mintha nem is várnók a telet,, újra megjelennek fürtös fehér virágaik, melyek kedvesek a szemnek s biztos jelei a csak alvó, de az első melegre újraébredő életnek, Uj virágot hoznak a gyümölcsfák, sőt itt ott látható már a korábban érő almafajok másodszor hozott gyümölcse. Bár erdőn, mezőn ritkul már a szemet gyönyörködtető lombsátor, mely biztos otthont, nyújtott eddig a madárvilágnak, mégis mintha most szebb volna az a színeit változtató erdő. Itt még zöld, ott barna, amodább bíborszínű, majd sárga a fák levele, mely bár lessan-lassan, de az enyhe szél rezdültére hull, hulldogál állandóan s puha takaróval borítja be a téli álomra készülő erdő talaját. Uton, útfélen, városon, erdőn, niezőu úszik a tündöklő napfényben ragyogó ökörnyál s mintha menyasszonyi fáiyolt lengetne a szellő, lobog fán, virágon, mindenen, amerre csak tekinthet a szem. Azt mondják, hogy az ökörnyál jele az állandó, hosszú, enyhe ősznek. Az idén pedig annyi az őszi fényes pókháló, hogy abból Ítélve nagyon hosszú, meleg őszünknek kell lenni. Azt hinné az ember, hogy nyár következik a mostani tavaszi melegség után, ha szemléli a még mindig százféle szint játszó Balaton napfényben csillogó tükrét, ha látja a hajnal pirkadását. A park hulló sárga leveleivel talán szebb most, mint tavasszal, a távoli hegyek talán szebb színben tűnnek elénk, mint máskor és mégis valami gyötrő sejtődés vesz erőt a lelkűnkön, hogy az a szingazdag pompa, az a szemet gyönyörködtető változatosság csak rövid ideig tartó már s a természet, halálának biztos jele. Igen, haldoklik a természet s bár fenséges még múlásában is, bár gazdagabb színeiben, mint a uiezőt. virág pompába öltöztető tavasz, mégsem tölti el oly örömmel lelkünket, mint mikor tavaszszal halljuk a párját liivogató bánatos csalogány dalát, mikor szerelmet, boldogságot lehel a balzsamos illat, mely az elrejtőző kis ibolya égszinü kelyhéből áradoz felénk. Az ősz hervadása néma. Nem hallani többé a bugó vadgalamb szavát, nem hangos az erdő a százféle madár örömétől, boldogságától. Elmentek azok már melegebb hazába, hol uj virág fakad, bajosabb, szebb, mint aminőt minálunk láttak. A mi őszi világunk pedig csak halványul, csak hervad, mint mikor szép fiatal leány halvány ul hervad a sir felé ; csak hullanak, csak potyognak azok a sokszínű levelek szomorúan, lassan. Itt-ott meg-meglebbeti már egy hűsebb őszi szellő, melynek szárnyán zizegve, zörögve repülnek a lehullott, sárga levelek, mintha tévelygő lepkék szállnának a levegőben, de még mindig erős a nap melege s csak elülnek újra a hűs szelek. Mikor azonban majd egészen elhajlik tőlünk a már is alacsonyan járó nap fut.asa, erőt, vesz a fagyos őszi szél a tájon s dermesztő leheletének hidegével elsöpri a haldokló természet pompájának nagyszerűségét s nem marad a most még gyönyörű világból semmi más, mint, borongós édes emlék, mely mégis biztató reménnyel tölti el lelkünket, hogy a természet halálából újra lesz élet, újra lesz feltámadás. Előfizetési felhívás. Az uj negyed év elején tisztelettel felhívjuk m. t. előfizetőinket, hogy előfizetésüket megújítani és az esedékes előfizetési dijakat lapunk kiadóhivatalához címezve megküldeni szíveskedjenek. Lapunk hátralékos előfizetőit pedig újból is tisztelettel felkérjük hátralékaik mielőbbi kiegyenlítésére, nehogy a lap szétküldésében zavar történjék. A kiadóhivatal. MIRE K. — Keszthelyi buc.su. Ma, .Magyarok nagyasszonya* ünnepén van a keszthelyi plébánia templom bucsunapja. Ez alkalommal az Ünnepélyes nagy misét Dunst Fereno dr. apátplébános végzi segédlettel, mely alatt a keszthelyi ének- és zenekedvelők kara Supper Alfréd, csornai karnagy miséjét adja elő. Gradualera »Ave Máris hervadó lelkének elszállt boldogságát ? A hulló levél között nem lehetne észre venni szomorú halálát annak, kinek keserves az élet szomorú fájdalmaival, gyötrő szenvedéseivel s mikor a hervadó tájtól bucsut vesz a félve ellebbenő, erőtlen napvilág, talán enyhébbek lennének a gyászos elmúlás fájó kinjai. Ha nincs többé ir arra a fájdalomra, mely szüntelenül sajogtatja fájó szivünket, mely folytonosan kinnal tölti el lelkünket, miért nem lehet enyhületet találni ott, hol elnémul örökre minden kin, minden fájdalom. Miért kell annak esengve várni újra a napvilágot, a kikelet derűjét, kinek szivében letarolt minden virágot már a korán beköszöntött tél hidege ? Hiszen oly keserves látni a fakadó természet zsenge hajtásait, mikor sötét bánat üli meg a szivet szorongó gyötrelmeivel, hasztalan vágyódásaival, mikor a halai szele jár a boldogság után hasztalanul sóvárgó, kinlódó lélek fölött. Vagy nem sokkal ijesztőbb-e látni egy élet hervadását, mikor ifjú erőtől duzzad minden rügy, minden bimbó, mikor édes reménnyel biztat minden szellő, minden napsugár ? Nem sokkal keserübb-e az, ha a kikelet pompázó virágai mellett kell sötét sirba zárni egy ifjú életet, mig az ősz hervadása, pusztuló világa talán megenyhítené azt a mardosó fájdalmat, mely szivünket tépi a korán boldogabb hazába tért lélek bucsuzásakor ? Hulló sárga levél, borongós őszi köd, miért is oly szomorú a te világod ? Miért újulnak fel eltemetett keserveink sajgó fájdalmai, ha látjuk hervadástokat pusztuló ligetek, kókadó, dérverte virágok ? Miért oly édes a múlás gondolata, ha a kavargó szól szomorúan kergeti a zörgő lombokat a madár elhagyta csalit között ? Ha nem teljesültek be azok a remények, melyek a viruló tavasz illatával együtt fakadtak lelkünkben, melyek édes boldogsággal töltötték el szivünket, miért vágyódunk az elaiulás után, melyből nincsen többé felébredés ? Miért kívánkozunk kora sirba, ha csalódtunk egy édes szempár bűbájos ragyogásában egy mosolygó ajak pirosló bíborában ? Miért sajog oly soká az a fájdalom, mely egy édes lény elvesztése miatt gyötri epedő szivünket s miért gondolunk hervadó virágra, ha látjuk két tündöklő szem hulló könnyeit ? Hiszen az újjáébredő tavasz mosolygása szebb virágnak ád életet, mint aminőt az ősz hervadása eltemetett, édesebb lesz a párja után sóvárgó madár szava, ha újra balzsamos illat tölti be a levegőt. Ha újra friss lombokat lenget a susogó tavaszi szellő a rügyező fákon, ha újra tündöklő napsugár fénye csillog a játszi vizek habjain, nem derül öröm, boldogság arra a szívre, mely kénytelen a hulló, sárga lombok halálával eltűnő boldogságát siratni ? Miért ? Miért ? Nincs öröm, mely pótolhatná azt a bánatot, mely szivünket óriási sziklaként terheli, mely alól nincs szabadulás, nincsen menekvés ? Nem hoz tij boldogságot a fakadó virág édes illata, ha egyszer elveszett lelkünk ábrándjainak mosolygó tündérvilága ? Nem. Nem. Ha egyszer elveszett az a varázserő, mely örömet okozott akkor is, ha bánatunk volt, mely szebbé tette a viruló tavasz pompáját, mely tündöklő színekben tárta elénk a homályos jövő képét, akkor már^nem lehet többé remény az újraébredő boldogságra. Ha eltűnt szivünkből a bizalom, hogy ránk is oly fénnyel ragyog a szerelem napja, mint másra, ha megborzongtatja bensőnket az a hidegség mely az első hideg szél fuvallatára lerázza a fák sárgult leveleit, akkor már nem kelhet, uj virág abban a szivben, mely szüntelenül csak veszteségét sirathatja. Nem hozhat annak már vigasztalást az újraébredő természet illatos virágaival, tündöklő napfényével, himes pillangóival, kinek sötét éj vert tanyát a szivében, kinek lelkén a dermesztő tél fagyos hidegje hervasztott el minden virágot. Nem fakaszthat annak lelkében uj boldogságot az édesen daloló madár szava, kinek szivében az elveszett boldogság gyötrő kinja ég szüntelen, kinek fülébe csengenek a fájó búcsúzás hangjai, mely után nincsen többé viszontlátás. Ha eltakarja előlünk a boldogtalanság sötét köde az üdvösség útját, ha lealkonyul reményeinknek tündöklő napja, akkor édes látni a virág hervadását, az erdő diszének szomorú pusztu !ását. Ha haldoklik a téli álomra készülő természet disze, virága, nem oly gyötrelmes a szív halottjának, a szerelemnek múlása, mert ott, ahol sirba készül minden, mi eddig élt, virult, pompázott, nem tűnik fel egy szirmait hullató rózsának szomorú halála. Öszi tájnak fájó hervadása légy hát