Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1907-03-03 / 9. szám

1907. március 3. B A L ATO JSTVTDÉK 3 ez a kérdés tárgyalva lett s mint már je­leztük, élénk vit.át is keltett. Ez a vita azonbau korántsem vitte előbbre a kérdés megoldását, sőt ismételjük, kárára volt. Állításunk bizonyítása céljából, de meg liogy mindenki élőit világos legyen az ügy jelenlegi állása, kissé messze kell vissza mennünk. A jelenlegi iskolaszék megalaku­lásáig, mi tudvalevőleg a mult nyár vé­gén történt. Ekkor ajánlottuk ugyanis mi a leány­iskola ügyét először az iskola«zék figyel­mébe, leplezetlenül feltárva annak tartha­tatlan helyzetét. Akkoviban szavunk —mint kiálló szó a pusztában — eleuyészett s viszhangra csak hónapok multán talált és pedig a legilletékesebb körben, a tanítótes­tület körében, vayy jobban mondva a leány­iskolái tanítónők körében. A tanítónők ugyanis a mult év vége felé kczős elhatározással mozgalmat indí­tottak elhanyagolt és semmikepen meg nem felelő iskolájuk ügyének felkarolása érdeké­ben s mivel meggyőződésük szerint iskolá­juk fejlődése csak a fiú-iskolától való el­válás vitán köve' kezh-tnék be, abbeli óha­juknak adtak kifejezést, hogy a leányiskola külön igazgatás alá helyeztessék. Felkéré­sükre Csathó Alajos iskolaszéki gondnok ügyüket az iskolaszék elé vitte, indítvá­nyozván az egyik gyűlésen, hogy az iskola­szék a leányiskola vezetésére külön igaz­gatói állást, szervezzen. Az iskolaszék mi­előtt. határozott volna az indítvány felett, a tanítótestülettől kért véleményt, hol — mint tudjuk -- e kérdésben nem tudtak egyhangúlag megállapodni s igy történt azt ni, hogy kétfelé vélemény is érkezett, az iskolaszékhez. A kisebbség külön véleménye az elválás mellett s a nagy többségé — el lene. Az iskolaszék egyenlőre nem bocsát­kozott a kérdés tárgyalásába, hanem egy uj iskola építését hozta javaslatba a képvi­selőtestületnek, a fiu-iskola mellett, Idáig tehát igen szépen indult a do­log s az optimisták már-már, remény kedtek, hogy rövidesen dü őre jut. Ámde most jön a java. A képviselőtestület legutóbbi közgyű­lésén tárgyalta az iskolaszék átiratát. A gyűlésen az egyik képviselő oly értelmű in ditványt tett, hogy a leányiskola adassék át az államnak, helyet az állami polgári leányiskolában kapjon, vétessék egy igaz­gatás alá vele s tegyen a város lépéseket az iránt, hogy ugyanott rrég egy óvónő­képzőt, is állítson az állam, mely esetben a községi óvó is ott nyerne elhelyezést. Erre aztán a kérdést függőben hagyták, hogy meddig, azt csak a jó Isten tudná meg­mondani. Nyughatik békével, akár csak a kórházügy, egyhamar nem fogják meg­bolygat ni. A képviselők egész nyugodtan tehetik szivükre a kezűket s jó lelkiismeretlel el­mondhatják : behatóan foglalkoztunk vele, megtárgyaltuk s nem rajtunk fog múlni, ha a megoldás késik, vagy tán el is marad. Ámde csak a vak nem láthatja ebből, mire volt jó a közbevetett indítvány. Elodázni a kérdést s az ódiumot majd az államra, illet ve a közoktatásügy i minisz­terre hárítani. A kérdés megoldása alól ügyesebb kibúvót, valóban nem lehetett volna kigoudolni. Szinte gratulálni lehet hozzá. A miniszter előreláthatólag nem fog belemenni a részletben való átvételbe s ha tártyal is ez ügyben, eredménye netn lesz kedvező. Az pedig holt bizonyosra vehető, hogy az állatni óvónőképző felállításából semmi sem lesz. Epén elegendő óvónőkép­zőnk van már, melyek nemcsak, hogy el látni képesek a szükségletet, de évről-évre ijesztő mértékben növekszik tulproductió­juk s ezzel természetesen az állás nélküli szellemi proletárok száma is. Az pedig csak nem lehet az állam cél|a, hogy a proleta­riátus terjedését e ősegitse. De, ha azt az esetet, vesszük is figye­lembe, hogy az eszme valahogy keresztül vihető lenne, az állani bizonyára oly mérvű hozzájárulást, kérue a várostól, melyen nem egy, de két iskolát is épiihetnénk. Ugy emlékszünk, egyizben — nem is olyan rég — egós>en más nézeten volt a képv selőiestület. Akkor semmikép sem akart? feladni az iskolákhoz való jogát, pe­dig előre látható volt, hogy azok fejlesz­tése idővel mindig ujabb és ujabb megter­heltetést fog a városra róni, most pedig kínálgatja. Hja ! változnak az idők, változ­nak átnézetek. És mi okozta e nézetváltozást ? Egy ujabb pénzáldozattól való rettegés. Kultu­rális oélokra ugyanis nehezen nyilik meg a város kasszája. Egészen másként áll a do­log persze, ha pl. a villanyvilágításról, vil­lamos vasúiról, vizvezetékről, balatoni-für­dőről stb. van szó. Ezekre van mindig pét.z a kasszában, de iskolára, az utóbbi időben nem igen jut. P^dig ha a bala­toni fürdő fejlesztésére százezreket tudunk áldozni, az iskoláktól sem szabad megta­gadni azt a néhány e^er koronát, mibe fej­lesztésük elenged hetetlen kellékei időről­időre kerülnek. Ne keressenek hát a t. képviselő urak kibúvókat, hauem szavazzák meg az uj le­ányiskola költségeit ép oly buzgósággal ós lelkesedéssel, mint annak idején a százez­reket a fürdő ós a villanyvilágításra meg­szavazták. Hogy a közre melyik bír na­gyobb fontossággal, azt tán felesleges fej­tegetni. (Folyt, köv.) Ismeretterjesztő előadások a főgymnasiumban. A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter körrendelete folytán a helybeli kath főgymnasium tanári kara minden szombaton délután 5 órakor ismeretterjesztő előadást tart, amelyen nemcsak a gymna­sium tanulói, hanem a nagyközönség is részt vehet. Ezen szabadelőadások sorozatát a mult hó 23-án Papp László dr. főgymn, tanár nyitotta meg a Rákóczi kor történelmétől tartott ma^as szárnyalású és mindvégig le­bilincselő előadásával. Hatásos volt ezen előadás már a tárgyát tekintve is. Hiszen még mindnyájunknak fülében cseng Ma­gyarország nagy fejedelmének, II. Rákóczi Ferencnek tetemeit Kassára kisérő tároga­tók kesergő nóiája ; még mindnyájunknak lángra gyul a lelke, ha rágondolunk, hogy a bujdosó Rákóczi, kit egykor saját nem­zete tagadott meg, végre nyugodni térhe­teit a 200 év óta elhagyott édes hazai földbe. De lebilincselte a hallgatóság fi­gyelmét az előadó egyénisége és az a ki­váló szakértelem is, amely ezen magas szárnyalású előadáson végig lengett. Gyönyörűen iellemezte előadó a török háboiukban kimerült, a német által kirabolt, elcsigázott nemzet nyomoruságá', a porba tiport, megalázott nép keserűségét, mely­nek vagyonát, hitét, otthonát, még a lelke üdvösségét is elrabolta az idegen katona­ság Kitűnően vázolta azon okokat, melyek gül a tündöklő napsugár, mosolygott ő is. — Jer Terentiusom —szólt mostan — menjünk fel az erkélyre és gyönyörköd­jünk a csillogó tó szemlélésében. Oly gyö­nyörűek a holdfényen azok a távolban lát­szó hegyek. De jer meniünk. S azzal meg­indult a lépcsőn felfelé. — Várj még — kiálta rá Terentius — majd először én felmegyek és hivlak, ha jöhetsz. Fulvia nem érté férje különös viselkedését, hiszen máskor együtt szoktak oda felmenni és amióta elhagyta a szüleit ott, a bájos Capri-szigetén, még sohasem látta őt ily különösrek. De hiába, Teren­tius már főnt van Ott fönn minden csen­des. Még a szellő is elállt, hogy ne za­varja a természet méla csendjét Csak a falakon járó örök lépéseinek koppanása hallatszik a nesztelen éjben. Mintha nem is rejtené magában a néma éjszaka a leg­borzasztóbb veszedelmet. Sietve megy vissza nejéért s azután együtt nézik a fodrosodó habok csillogá­sát a tó vizén s hallgatják a vadkörteía­kon fészkelő gerle bánatos bugását. — Ulyan szép itt minden — szólal meg Fulvia — mint a mi édes otthonunk­ban, Caprin. Ha ránézek a tóra, mintha csak a mi örökké mosolygó tengerünket látnám. Mikor hallom a gerlék bugását és a fülemile panaszát, mintha ott lennék ,a nagy mandulafenyő sötét árnj'ékában. Es amellett ít t vagy meg te is. kit pedig ott oly sokáig hiába vártam. És szorosan si­mult férjéhez, mintha nem akarna tőle el­szakadni soha. De amig férjét átkarolva tartja s sze­mével keresi annak tekintetét, fönn az őr­toronyban megharsan a vószkürt recsegő szava. Lenn pedig a nádas szélén lobogó lánggal ég magasan egy máglya. Azután kigyulad mégegy, aztán egy harmadik, végre ég, lobog mindenfelé az egész tájék és üvöltő kiáltások töltik meg az előbb még oly csendes éjszakát. Száguldó pari­pák dobogása hallatszik mindenfelöl, inig a táborban zöiögve, csattogva állanak rendbe a centuriák. Nehéz csapások hal­latszanak aztán a nehéz kapukon, sistergő lánggal löpül egy-egy fáklya a falakon át, mig a támadásra készen álló őrség paj­zsain jégeső módjára kopog, csattog a nyi­lak zápora. Terentius most lehajol a rémülettől összeesett nejéhez s leviszi karjain a ho­mályos peristylbe. Magára ölti tündöklő fegyvereit, fejére csatolja rengő tollakkal diszitett aranyos sisakját s még egy — ta­án utolsó — csókot nyom az élettelenül fekvő Fulvia ajakára. Azután elrohan, hogy védelmére siessen a megtámadott tá­bornak. Mire azonban kiér a szabadba, már sistergő, recsegő láng fénye vakítja el sze­meit s a kavargó fojtó füstben alig talál utat magának az egymással dulakodó küz­dők között. Hiába ordítja alvezéreinek ne­vét, elvesz a hang a fegyverek csattogó zajában ; hiába öli halomra a támadó el­lenséget, a lobogó lánygal égő kapukon áradatként tódulnak azok helyébe uj, meg uj csapatok. Már ég a pretorium, már lob­bot vetett az őrtorony s füstölgő fáklyáik­kal ördögi alakok rohannak ide-oda s utánuk láng lobban, tüz vöröslik mindenütt, amerre járnak. — Fulvia ! — tör ki most Terentius ajakán a rémes orditás. — Fulviám ! hol vagy! ? S azzal ölve, gyilkolva rohan az oszlopsorból nyiló átrium felé. Kardiára halál van irva s páncélának pikkelein el­tompulnak az ellen sürü csapásai. Mire a holtak tömegén átveri magát az átrium lépcsőéig, vértől csepeg kardja, fegyverei s a fegyverzaj csattogásából csak egy ismert édes hang csengését hallja. — Terentius ime a tőröd ! — kiáltá Fulvia az eiőtte álló ellenség szivébe döfva az aranyos markolatú kis gyilkot. — így fogadja meg Fulviád a te tanácsodat. í pvólnflnirnk C 8^ nos cs aládi díszdobozokban 1 koronától LgVü1|JC1|J11U1v feljebb legnagyobb választékban kaphatók Sujánszky József könyvkereskedésében.

Next

/
Thumbnails
Contents