Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1907-02-17 / 7. szám

4 BALATONVIDÉK 1907. február 10. sünk nagy müvének kiépítésében nem a sok szó, hanem a nagy tettek és komoly, alkotni vágyó munka emel bevehetetlen erődöket, melyeket si­kertelen ostromol meg akár kül, akár belellenség minden darabontjai és maffiaival egyetemben. Ez az ut ve­zet a nemzeti boldoguláshoz. Katholikus ügyek. (*) A katholikus társadalmat mozgató kérdések komplekezumából három főkérdés: az autonómia, kougrua és párbérreudezós még mindig csak a stádiumában vesztegel. Ugv a képviselőház, mint a főrendi­ház költségvetési tárgyalásai során felme­legedtek kissé. Szakszerű és jóakaratú fel­szólalások megmozgatták. Apponyi mind­egyikének aktualitását s a megoldás sür­gősségét elismerte s ha nem is kőtelező, de lega'ább biztató igérelet tett megvalósí­tásuk l'H. És. ismerve ennek a nagy államférfiu­nak jóakara'át, ügy buzgalmát s mélyen Villásos lelkületét, megnyugvással térhet­nénk a további várakozás útjára. Annál inkább is, mert minden oldal­ról készséggel elismert ténv, hogy ideges társadalmunknak türelemben legkifogyha tatlanabb része a kath. tábor s hogj' az Hgyougazdagiiot.t klérusnál csöndesebb tes­tülete közéletünknek alig vau. Mégis mivel a ? jel már fölöttébb meg növekedett, s nehog}' ! jellé változtassák a viszonyok alakulásai s nehogy a híres tü­relem audalitóau szirén hangjai ismét szén dergésbe ejtsék a megoldásra váró kérdé­seket. — nem szabad most már fölöttük napirendre térni. Mind a három kardinális kérdés szerves kapcsolatban áll egymással annyira, hogy szinte egyik a másikból folj' és következik. Maga Apponyi is ebben az éltelemben fogja fel és kezeli őket. Mégis természetszerűleg a prioritást az Auiouo­miának adja a megvalósításnál. Minthogy minden tényező : az apos­toli király ő Felsége, a magas püspöki kar, a kormány, a törvényhozás mindkét háza akarja, a katholikus társadalom várva várja, H kath. érdekek égetően sürgetik, útjában akadály nincs, számottevő ellenzője nincs, sőt a nemzeti Ügy, melynek hatalmas té­nyezője lesz ez az oitonom szervezet, szinte kiáltva sürgeti, kérdezzük, mi lesz a kath. autonómiával ? Mert ha lenni akar, akkor a stagnálás állapotából életre kell kellnie. Ha életre kel, akkor mozog, muukál, dol­gozik minden arra hivatott tényező De bocsánatot, bérünk őszinteségünk­ért, mi a leggondosabb figyelem mellett sem vagyunk képesek valami tettekben nyilvánuló mozgalmit e kérdés körül föl­fedezni. Ellenkezőleg, ijesztő csend és né­maság mindenütt, az autonomia tájain ! Semmi hang, mozdulat, v»gy jel az elhangzott törvényhozási felszólalásokon kí­vül. Pedig feszült érdeklődéssel várja az ország közvéleménye a munka megkezdé­sét,. Több 30 évesnél ! Már c<ak megérett a nagy koru-tiiásra az niitoiiotuia-ügy. Mi­kor ünnepelhetjük meg ezt. ? Várjuk hát ezt az ünnepet ós öröm­mel üdvözöljük az elejtett fouál felvételére irányuló első lépést, az első szót az illeté­kes tényezők ajkáról. Apponyi még az átmeneti idő alatt, megvalósítani Ígérte, hogy, mikor majdan a népszavazás utján összeülő uj parlameut egy uj többségi pártjából alakuló kormány veszi kezébe HZ ország kormányzásának rúdját, már tető alatt, álljon az autonomia ügye. Ez az átmeneti időszak leliec hosz­szabb, rövidebb, éppen ez»rt most minden perc drága ! Annál inkább is, mert nyo­mában ott n másik két kérdés, a kongrua és párbér rendezéae. Ha a sürgősséget akarnánk megállapi­pit.aui, ezt a párbérrendezésnek kellene ad­uuuk. Hiszen jó részt ezen alapszik a má­sik, a kongrua üg}'e is, mivelhogy a lelké­szek javadalmazásánál ott is, hol a koug­rua kiegészítésének szükségessége feunfo­rog, ott. is, hol erre szükség nem lesz, a lelkész jövedelmének egyik fő kontingense, a párbér járandóság. Hogy a változott gazdasági és társa­dalmi viszonyok között ez iu\\y ingatag ala­pon áll, azt csak az illetékesek, társadal műnk e csendes emberei mond hatnák meg! A helyzet ferdeségét, és a kérdés ak­tualitását. különben mi sem jellemzi inkább, mint az a mozgalom, mely éppen a kérdés körül, magából a nép köréből indul ki né­mely vidékeken. Alkalmat szolgáltat a plébános elha­lálozásával beállott szeméi}'változás! Mintha maga is érezné a szolgáltatások e már el­múlt. módjának visszásságát ; változtatni akar annak mikéntjén, mert. illőbbnek tartja, hogy lelkipásztorát ne ugy fizesse, mint községe egyéb pásztorait,. 0't, abol rendezett községi viszonyok vanuak. a nép vezetői jóakarattal ós ön­zetlenséggel kezelik a kérdést, ez a moz­galom helyes mederbeu vezetve csak áldá­sos lehet, a község és Mkésze közti jó vi­szouyra, a község lii• életére s a közbéké re, De ahol ez a jóakarat hiányzik, ki­számit,hatatlan károk hár«m.l*nak a közre. Hiábavaló ott a lelkész mind-Mi jóakaratú áldozatkészsége, a jobbak példája, a kérdés elmérgesedik, viszá y, meghasonlás, elége­detlenség kél nyomában s évtizedek mun­kája nem orvoso ja a belőle származó ba­jokat, Mivel ez a mozgalein megindult, út­jában megállítani nem lehet, hogy helyes mederbe tereitessék, nagy kár volna kitérni előle. Csak a sürgősséget, akartuk feltárni. A megoldás részletei mar nem ide tartoz­nak. Bizalommal várunk tovább s reinél­1 ük, hogy várakozásunkban nem csalódunk. Erre garancia neküuk Apponyi egyénisége. A Klérus p-dig ily gondolkodásra teljesen rászolgált, nemc-ak türeimessége, hanem a nem/, e. ti közművelődés t.eróu kif'e|tet,t érde­mes munkássága révén is ! Ez a remény­ség pedig annál helyén valóbb és indokol­tabb, mert. ez a rendezés csepp ujabb ter het sem jelent a népre, csak egy m-glevő kötelezettségnek at v l 1 oztatását, másra, ké-z­póuzben való szolgáltatásra. Ennek a kói­dóstiek rendezéséhez tehát a jóakaraton M­viil semmi egyóbb nem kívántatik. Ez pe pedig minden téren megvan, reméljük hát, hogy e kérdést is düőre viszi a nem­zeti kormány. D azért jó lesz vigyázni és ébren lenni. Mert a reménység a jövőt illeti, a valóság a mindennapi életet.. Amiről az Ur imádsága szól : a mindennapi kenyérre, rá vau utalva a klérus is. Neki is vaunak kö­telezettségei, melyek a változott, viszonyok között súlyos gondot rónak rá. Tegyük le­hetővé, hogy anyagi gond nélkül ós nyu­godt lelkület,tel teljesíthesse nemes hivatását — a lelkek művelését. Aztán, mintha lelkét valami édes gyö nyörüség járná át, lialavány pirosság jele­nik meg fakó arcán s mosolyogva kezdi meg el-elfulladó szavait. — Ah ! mily boldog álom ez ! Hát kinek egész élete szeretet, boldogság nél­kül mult el, kinek szive csak szüntelen sóvárgás kínjában epedt el, utolsó pilla­Eata mégis megenyhül ! Vagy talán nem álmodom ! Ah nem, hiszen ébren vagyok ! Hisz ismerlek téged, te édes szent alak, ki a lelkek órájában keresel fel engem, hogy megenyhítsd utolsó órámat, hogy vigasz­talására légy annak, ki nélküled nem tud élni a világon. Ismerem mosolygó édes arcodat, mely a sötétből ugy sugárzik fe­lém, ragyogó kék szemedet, miből oly igéző fény árad. Nem. .. nem álmodom... ébren vagyok. S azzal a könnyező apáca kezét meg­ragadva folytatá : — Jer, óh jer közelebb ! Ülj ide mel­lém ! Hadd mondjam el neked mégegy­szer, hogy mennyire szeretlek. Hadd tár­jam fel előtted fájó szivem titkát, mely­nek minden egyes dobbanása csak éretted ver. Hadd mutassam meg neked lelkem kincses házát, amelynek egyedüli drága­sága a te képed, mely eltöiölhetlenül vé­sődött oda örökre. Jer ! tedd fehér keze­det lázban égő homlokomra, hogy eny­hüljön az a sorvasztó kin, mely érted gyö­tör szüntelen. — Ugy ! ugy — szól ajakához vonva a homlokát simogató lágy kezet — üzd el a bánatot lelkemről, hajtsd el a kint sor­vadó szivemről, Ah ! ha tudnád, mily ré­mes az egyedüllét a zordon éjszakán, ah ! ha tudnád mennyit szenvedtem, amióta el­hagytál. Mikor sikongott kinn, a szélvész zú­gása, mikor tombolva dörgött a zajongó zivatar, lelkem egyedül te benned talált vigasztalást. Hiszsu te voltál reményem, mikor még alig ismertem a sziv keserveit, te voltál üdvöm, mikor szerelmeddel ma­gadhoz láncolál. Mert szerettél te is enge­met ! Szerettél, tiszta szép lelkednek lán­goló hevével, szerettél szivednek édes sze­relmével. Es szeretsz ma is. Abból a lélekből, mely olyan hő érzelemmel volt irányom­ban, nem veszhetett ki a szerelem isteni szikrája, az a hőn dobogó sziv, mely any­nyiszor lüktetett édes boldogsággal az én keblemen, nem hűlhetett ki irántam egé­szen. Most itt vagy mellettem. Látom bá­nat hervasztotta arcodat, érzem selymes kezednek puha simogatását. Mondd, óh mondd, hogy szeretsz, mondd, hogy az enyém vagy, hiszen oly keserves volt az élet nélküled. Mondd, hogy velem maradsz, velem örökre ! Ugy. ugy Simítsd el homlokomról a keservek fellegét, töröld el életemből a szenvedések kálváriáját ! Ah ! mily édes a, te kezed érintése. Ah ! mily jó vagy te, hogy nem hagyál el engem, ki annyira szeretlek. De hol is ma­radhattál ilyen soká ? Hogyan hagyhattad el a te hivedet, kinek te voltál éltető napja, vezérlő csil­laga ? Jer hát! Add ide a kezedet, hadd te­gyem kihűlni kezdő szivemre ! A te érin­tésedtől uj élet száll merevedő tagjaimba. Jer, óh jer ! hadd csókoljam meg édes aja­kadat, mely oly édesen mosolyog felém ! Hadd álmodjam vissza magamat abba a boldog időbe, mikor mosol}'gó arcodon csak nekem virultak a rózsák. Hadd le­gyek még egyszer olyan boldog, mint mi­kor szerelmes szép szemedet lesütve elő­ször vallottad meg, hogy szeretsz, végtele­nül, igazán Ölelj át forró karjaiddal, hogy a lel­kem hadd olvadhasson ösáze a tiéddel el­választhatlanul, örökre. ügy. pgy ! 9 y éde s ! gy az a m és néhány percig tartó élet! Nincs többé szo­morúság, nincs többé bánat. Itt vagy mel­lettem, kezembem tartom forró kezedet, ér­zem ereidnek lázongó lüktetését és hul­lámzó kebeled édes pihegését. Arcomat el­takarja aranyhajad leomló sátora s ajka­mon érzem szüntelen forró csókjaidnak égető tüzét. Csókolj, óh csókolj, forrón, édesen : hisz e/> .kárpótol mindenért, mit tőlem az élet megtagadott: s/.eielmet, boldogságot. Ajkaidnak forró heve megolvasztja életem zord telének fagyasztó hidegjét s lelkem megszabadul a nyomorúságok bilincseitől, melyek oly sokáig fogva tartották szivem dobbanásait. Szeress ! óh szeress ugy, mint régen, mikor még nem lop'a be magát szivedbe a kétkedés ! Miért is vétettem ellened, miért kel­lett a haragodat magamra vennem? Ah! mert te nem akartál a szegény ifjú neje lenni s

Next

/
Thumbnails
Contents