Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1907-05-12 / 19. szám

8. BALATONVIDÉK 1907. május 12. készkedő papság jövedelme még ott is>, hol papíron jogilag elegendő javadalmazással bir, a naturáliák hiányos beszolgáltatása miatt évi jövedelme észrevehetőleg és érzékenyen csökken. Kiadása, a munkásviszonyok és egyébb szükségesek megdrágulása folytán, ide számítva társadalmi kötelezettségeit is, évről-évre emelkedik, jövedelme pedig fennebbiek szerint csökken, nagyon kézen fekvő az annyiszor emlegetett gazdag papságról szóló monda. Kívánatos éppen azért, hogy a papság anyagi ügyei is jóakaratulag mielőbb rendeztessenek. Hogy e kérdés megoldása sem késhetik már soká, örvendetes jeléül tekintjük ennek a legközelebb mult püspöki konferencia határozatait. A kormány most már ismerve a magas püspöki kar álláspontját, teljes cselekvési szabadsággal foghat a kérdés törvényhozási lebonyolításához. Az érdekelt lel készkedő papság és a kath. társadalom most már bizalommal várhatja és el is várja, hogy végre valahára annj-i szép szó és ígéret után a tettek ideje is elkövetkezzék. Es tekintve Apponyi és az egész kormány jóakaratát, szeretjük hinni, hogjT a párbér megváltás ós a kongnia rendezése lesz az első lépés a felszínen levő kath. kérdések fokozatos megvalósításához ! Sajnos, de való. A Gyermekvédő Liga tudvalevőleg a legmesszebb menő missió teljesítésére vállalkozott társadalmi uton. A testileg ós erkölcsileg elzüllött gyermeket óhajtja védő szárnyai alá venni, hogy megvédje őket a további zülléstől. Sőt még itt nem áll meg — mert hisz igy csak félmunkát végezne, — hanem gondos atyai vezetés mellett keresztül segiti őket az erény összes utjain s mint hasznos polgárokat adja vissza a társadalomnak. Amikor a Liga minden kritikát felülmúló nemes szándékát örömmel fogadjuk, ugyanakkor megjelennek szemeinkben a fájdalom könnyei is, mert — sajuos — a testileg ós lelkileg züllött gyermekek legnagyobb részben egy jobb sorsra érdemes társadalmi osztály családjaiból kerülnek ki. Fájdalommal kell hangsúlyoznom, hogy ez a társadalmi osztály a mesteremberek, vagy ha ugy tetszik, a kisiparosok osztálya. Nem követ akarok dobni erre a tisztességes, muukás osztályra, csak konstatálni kivánotn, hogy mily igazán boldog és vagyonos lehetne a magyar iparososztály, lia az elméletben vallott iparpártolást, már egyszer átvinnék a gyakorlatba is. De igy van-e ? Sajnos — nem. Veszünk 1—200 koronás tulipánt, azt feltüzzük idegenben gyártott kabátunkra s ha valaki azt meri kérdezni : miért, eszünk ementháli sajtot és miért iszuuk pilzeni sört — mossuk a kezünket Scbicht szappauttal. Pedig sokkal tisztább lenne a lelkiismeretünk, ha niagj ar szappannal mosakodnánk. . . . Iparpártolásuukkal nagyot segíthetnénk a Gyermekvédő Liga nehéz munkájában. Feltámaszthatnánk az apát, hogy vezesse gyermekét. . . . A gyermekvédelemmel egyeneseu a gyümölcsöt védjük, azt akarjuk az enyészet férgeitől megszabadítani, holott magát a fát, nem istápoljuk. Pedig, pedig a gyökeret, törzset ós a galyakat megszámlálna) atlan ellenséges féreg rágja-marja. . . . Csodálhatjuk-e tehát, ha az ilyen elhanyagolt fa férges, gyatra gyümölcsöt terem ? A kisiparos családokat szimbolizáló rengeteg gyütnölcsfaerdöből csak egyetlenegyet vegyünk — amint mondani szokták — iutészetünk bonckése alá s már ez az egy vizsgálat teljesen meggyőz bennünket bűnös mulasztásunkról. Oda dobtuk a lassú, de biztos enyészetuek azt a hatalmas fát, amely kellő gondozás mellett megtermette volna számunkra azt az aranyalmát, a melyet most üzve-futva keresünk, messze-meszsze a tengeren tul — Amerikábau. De hát kisiparosaink miért mennek ? hisz sorsuk javítására nyakra-főre szervezzük a védő-egyesületeket. Gyülésezünk, bankettezünk, küldözgetjük ki a bizottságokat, hordjuk a tulipán jelvényt, adjuk ki a rendeleteket és hova-tovább oly lármát csapunk, hogy szomszédaink már-már öszszedugják fejüket — és a markukba nevetnek. Mi még tovább csak haladunk a megszokott uton .... Budapest—Bécs .... és vissza. És még mi igy sebbel-lobbal dolgozunk és véres verejtékeinkkel a szomszédaink fáit — a saját gyümölcsösünk rovására — őutözgetjük, addig szegény iparosaink belefáradnak a komédia nézésébe . . , fogják a vándorbotot és menaek — megélhetést keresni. Még nagy szerencse, hogy ha van elegendő testi és anyagi ereje, hogy vándorolhat. Hát akit megtört már a szenvedések, a nélkülözések terhes súlya ? Aki csak holnap keresi meg azt, amit már ma családjával elfogyasztott, ? Az ? fogja a koldusbotot ós végig rójja a házsorokat, imádkozik azokért, akiknek Isten megadta a mindennapi kenyeret. S ha már az egykor munkáskar teljeseu lehanyatlik a koldusbot szégyenletes súlya alatt, következik a^ ispita .... szegényház .... s más hasonló humánus intézmény. Hát a család ? mert hisz a szegény iparos embert a jó Isten meg szokta áldani gyermekekkel. Tudja a bölos Teremtő, hogy nehéz munkájában gyerm9keinek látása fokozza a kar izomerejét, kibékíti sorsával, mert érzi, hogy őt a Mindenható a hitvány anyagiak gyűjtésénél sokkal fenségesebb muukárarendelte. Az >egyke« rendszer teljesen ismeretlen előtte. De ha ismerné, se lenne követője, mert hisz neki niucs 100 holdja és vadalmási curiája, hogy rettegve kelljeu annak eldarabolására gondolni. Nagy a világ . . . Ö fáradhatatlan a munkábau, hogy

T gyermekeinek a mindennapi kenyeret beszerezhesse, de már azok lelki nevelése az édes anya vállait nyomja. Az apa, küzdve a megélhetés ezer és ezer bajaival, a sztrájkoló segédek tulkövet.eléseinek csökkentésével, az előállított cikk értékesít,hetesének nehézségeivel : alig áldozhat naponként egy órát családjának. A gyenge, sokszor a gyermekneveléshez nem is konyító, anya tehetetlenül áll gyermekei között. És éppen abban a korban, a mikor legnagyobb szüksége van a gyermeknek az erős kéz támogatására, a titokzatosan susogó nádrengeteg kikutathatlan birodalma. Mintha egyszerre más világba jutottunk volna. A szüntelenül susogó nádas zsongása altatódal bájos danájaként hallik s a nádrengeteg sűrűjéből hallatszó ezerféle hang valami varázslatos érzelemmel tölti meg az ember szivét. Alig haladunk a nefelejtsekkel, vízililiommal szegett uton néhány száz lépésnyire, midőn megszólal már a nádasok mélyhangu lakójának, a bölömbikának üdvözlő ágyúzása s rá zugó, vontatott visszhang felel az ingadozó náderdők titokzatos mélyéből Amint kiválik előttünk a szürkeségből a nagy vasuti-hidak fekete alakja, sustorgó, recsegő lárma csapja meg a halotti csendességhez szokott füleinket s zúgva, zakatolva robog át előttünk messze világító tüzes szemeivel a vonat. Zúgása jajgatva, zajongva hallatszik vissza néhány pillanatra a nádrengetegböl s azután újra csendes lesz minden, mig csak a hídfőkön szerencsét hasztalan váró horgászok csáklyával hajtott papucshajóinak csendes locsogása nem töri meg a néma csendet. Itt ott nagy loccsanással veti magát a vizs felszínére a vadászó csuka s a nem várt hangra ijedt sikoltozással kap szárnyra a csonka fűzfákon szunnyadó halászsas s a páratelt levegőben nagyokat kerülve^csak nagy sokára mer visszaszállani elhagyott fészkére. Majd megkezdődik a vizek örökös muzsikusainak, a békáknak változatos, ezerféle nótázása, mibe azután egészen harmonikusan vegyül el az álmukból felriasztott vízicsibék éles pityegóse, a nádi verebek sikoltozása ós a féllábon gunnyasztó gémek rekedt krákogása, mig a hangverseny a mélyhangu bölömbika bugó bassusával nyer kiegészítést. Messze, bent a hinár és káka benőtte sik vizeken vígan tauyásznak tollasodó kicsinyeikkel a vadludak s szinte ijesztően hangzik fel koronként az őrtálló gunár éles gágogása. Fejünk felett ijedt röpüléssel liuz át egy csapat távol felriasztott vadkacsa és szárnyaiknak fütyölő hangja messze elhat a tájon, mignem a távoli mély vizeken hallatszó nyugodt háppogásuk jelenti, hogy újra biztos menedékre találtak. A sápadt holdfényben csillogó folyó lomhán hömpölygő zavaros vizén nagy fekete tömegek úsznak, mintha csak egy-egy uszó szigetet sodorna magával az áradat — a holt vizek tájékáról elszakított sás, nád, csuhi, káka — mit hosszú szárával nagy gomolyokká kötött össze a zölr

5virágú hinár és egészen belepett a kereklevelü vizilencse. A nádas szélén bágyadtan hajtja le fejét a sárgakelyhü vízililiom a nád szárán felfutó nefelejcs közé, mintha csak aludnék ; mig a mélyebb vizeken hosszú szálán messze benyúlva nagy ^velei között szerényen tárja ki kelyhét a vizek fehérkeblü szépsége, a lótusz. Előttünk egy óriás fűzfa lógatja lehajló ágait a lábát mosó vizbe, mely lioszszan, beláthatatlanul kanyarogja be a nádas ember nem járta téréit s csillogva tükrözi vissza a fejünk fölött delelő kaszás csillag fényes képét. Nagyot hajlik már lefelé a göncöl rúdja s a hold sarlója is jóval meghaladja már az égboltozat közepét, mikor a lefelé hömpölygő áradat ellenében haladva a felszálló párázatban feltűnik előttünk magasan a Gy

renes sziget nagy fűzfáival. A sziget közepe felé, mintha csak lidércfény űzné velünk szeszélyes játékát, lobogó tüz ég s körülötte mozgó alakok látszanak. Nemsokára jobban látható lesz a lángtól vörösre festett tájék és a felszálló füst bíboros felhő alakjában húzódik el messze az enyhe levegőben. Egyszerre vidám énekhang és lágy furulyaszó üti meg füleinket, mely hangok szokatlanul visszhangozva járják be a lápok birodalmát s amint csónakunk a parthoz ütődik, vidám kurjongatással szaladnak elénk a lidércfényt körültáncoló titokzatos alakok, a késői vacsorájukat készítő, nótázó halászok. A magas fák árnyékában meghúzódó halászkunyhó előtt lobogó tüz mellett két ágas fán lóggó nagy bográcsban forr, lobog valami vörös folyadék, mely Ínycsiklandó illattal tölti meg a levegőt s valami jóleső örömet varázsol a nehéz munkában kifáradt halászok napégette, őszinte arcára. Azután előkerülnek a kunyhó sötétjéből az elrejtett tányérok s vidáman ülik körül a nagy bográcsot, melyből a párolgó illatú halászlé hivja pompás lakomára az éhezőt. Sokáig csendesek az emberek azután s csak néha hangzik fel egy-egy csendes »dicsértessék', amint egyik másik kotyogós kulacsát ajkához emeli, hogy a tűzként égető halpaprikás lángját jó becei borral olthassa el. Mikor pedig a kormos bogrács megmutatja belül vörös fene-