Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1907-04-21 / 16. szám

124. BALATONVIDÉK 1907, április 7. A miniszteri szék a többség bizalmán áll. Mig ezt a bizalmat meg nem vonja a többség miniszterétől, addig legalább is furcsa helyzet és ferde állapot olyan bölcselkedő tételeket hangoztatni a többségi padokból és az előadói székből, melyek a többség bizalmának letéteményese a miniszterével ellenkeznek, még akkor is, ha utóbb a vita alatt álló javaslatot az illetők mégis csak elfogadják, mmt Vertán ur is elfogadta, sőt elfogadásra ajánlotta is a vele és a szabadelvű társaival ellentétes nézetű ós elvű Apponyi gróf javaslatát. Lehet-e egy a kormányzásra hivatott többség kompakt egész, egy séges, erős és szilárd, melynek soraiban minduntalan széthúzó s a többséget megbontani, elemeire szótdarabolni alkalmas elveket hangoztatnak ? Ha az előadó bölcsebb, hazafiasabb, magyarabb akar lenni a miniszternél, még ha az egy Apponyi Albert is?! A parlamenti bölcsesség annyit mindenesetre megkivánna, hogy oly tekintélyes helyről, mint az előadói szék, ne szálljanak szembe a miniszter által vallott és hirdetett elvekkel s ezzel ne törekedjenek dezauválni a minisztert, vagy ha igen, akkor vonják le elveik konzekvenciáit s ne szavazzák meg a velük ellentétes elvíi miniszter törvényjavaslatát. Ez világos eljárás. Ezt megérti a miniszter is és az ország közönsége is ! — Vertán ur nem igy tett! Az államosítás mellett kardoskodott, a törvényjavaslatot pedig, mely ezt sem elvben, sem expressis verbis nem szolgálja, elfogadta s elfogadásra ajánlotta. Ez igazán amolyan kétlelkű eljárás, minőnek Apponyi gróf a javaslat ellenzőit beszédében apostrofálta. Két urnák nem lehet szolgálni. Vertánék megpróbálták. Eleget tettek a szabadelvű léleknek is, mikor államosítási allűrjeikkel előhozakodtak s eleget a többségi kívánalmaknak is, hogy a kecske is jól lakjék és a káposzta is megmaradjon. Ok is megmaradtak a pártban, Apponyi is a miniszteri székben. — Mert ha igazi lelküket követik s a szerint is szavaznak, vagy Apponyi megy a miniszteri székből, vagy őket menesztik a pártból. Pedig mégis csak jobb a párton belül, mint kivül. Eddig ugyan jó volna minden, de azért nem tagadhatja senki az ilyen szituáció ferdeségét! A gyermeknap. Mig másutt már rég lezajlottak az u. u. gyermeknapok üimepségeí s a sok-sok filléres adományokból befolyt tekintélyes összegek sorra szállíttatnak az Orsz. Gyermekvédő Liga pénztárába, addig tni még mindig osak előtte vagyunk a nagy napnak, Lebet, hogy már ma, lehet, tiogy csak egy hót múlva tarthatjuk meg a tervbe vett ünnepséget, ha ugyan a szeszélyes áprilisi idő egy ujabb terminus kitűzésére nem kényszerít. No de jól vau ez igy. Az öukónyteleu halasztás is haszonra vált ezúttal. Időt' engedett a megfontolásra s egy uj egyesület. — a Keszthelyi Gyermekvédő Egyesület — megalakítása eszméjének felvetésére adott alkalmat. Meg lesz tehát amit óhajtottunk ! Filléreink nem idegen város szülöttjeinek felsegitósére gyűlnek az urnákba, nem idegenekért, hozunk áldozatot, hanem azokért, kik velünk egy város falai közt élnek, kiket ismerünk, kik legközelebb állnak hozzánk s akiket, segíteni első sorban kötelességünk. Ennek tudatában bizonyára nagyobb fokú áldozatkészség lesz közönségünkben is és a rendező-bizottság buzgó fáradozását, fényes erkölcsi ós anyagi siker fogja koronázni. Hozza is el mindenki az ő áldozatát. A humanizmus oltára előtt szűnjék meg a társadalmat széttagoló osztálykűlőnbség s a szegény munkás fillére együtt hulljon a perselybe a gazdag koionájával ! A szent cél egyesitseu e napon, hogy egyesült erővel elősegíthessük az eszme megtestesülését,. Szüujöu meg az ellenségeskedés, távozzon a harag, a boszuállás s a sziveket csak egy közös érzelem dobogtassa a könyörületesség. Jól tudjuk, hogy közönségünk áldozatkészsége mily 9ok oldalról igénybe van véve. A városunkban fennálló egyesületek anyagi támogatása súlyos teherként nehezül vállaira, különösen most, mikor a megélhetés is gondot, okoz a legtöbbeknek, mégis merjük hinni ós remélni, hogy az alakulóban levő ^Gyermekvédő Egyesület» nem lesz mostoha gyermeke társadalmunknak. Magasztos céljánál fogva, azt mondhatnók, legelső hely illeti meg a többi közt s mind szociális jelentősége, mind a társadalom egészséges fejlődésére kiható nagy horderejénél fogva is támogatni minden jóérzésű és gondolkodású embernek szent kötelessége. Igen, támogatni, istápolni kell a kisdedet, hogy egészséges és erőteljes ifjúvá nevelkedhessék s benne a szegény elhagyatott, züllésnek kitett, gyermekek megmentőjüket üdvözölhessék. Az a néhány fillér, mibe az évenkóuti támogatás kerül, megvonható bármely család háztartásától, anélkül, hogy érezhető volna hiánya s miként, az elvetett jó mag százszoros gyümölcsöt hoz. Legyen azért, városunk minden rendű és rangú lakosa osztálykűlőnbség nélkül a Gyermekvédő Egyesület támasza, mind a megalakuláskor, mind a jövőben s könyörületességének jutalmát kiki megtalálhatja az isteni Mester köv. szavaiban: «Valamit cselekesztek eggyel az ón kicsinyeim közül, velem cselekedtétek.» * * ... * Az előkészítő bizottság a héten a következő felhívást boosátotta ki : • Aki szűken vet, szűken is arat, ; és aki bőven vet,, bőven is arat.c A gyerme* ket szeretni : jószívűség ; az elhagyott, gyermekeket védelmezni, támogatni : szent kötelesség. Megh ivo. A gyermekvédelem nemes munkájából mi is ki akarjuk venni részünket, midőn részben a Keszthelyen me^ilasugarai először csillantak meg a Balaton tükrén, ő már kint leste a poros országutat, hogy talán visszatér epedve várt ura, vagy legalább kap róla valami hírt. Es íme, most hogy a nap kibujt a távoli szirtek mögül ott lent, mintha közeledő porfelleget látna. Igen, hallja már a sebesen vágtató paripák dobogását, ismerni véli a még alig látható alakokat. Lelkét valami édes melegség járja át s amint hallja a sziklauton a várba jövő lovasok zaját, szinte röpül, hogy maga nyisson kaput az érkezőknek. De ismét csalódott. A. csörögve lehullott felvonóhídon nem siet karjába, kit oly epedve várt, csak öccsének, a Karácsonyi Lórándnak bus arcáról olvassa le, hogy az liiába járt, ismét hiába. De ínég sem hiába. Ha nem hozott is Lóránd liirt az elveszettről, ha nem is ölelheti keblére szeretett férjét, mégis adott az ég valami kis reményt, hogy még nincs minden elveszítve. Újra hadak gyűlnek Rákos mezejére, újra körül járja az országot a vérés kardu hirnqk, fegyverre, csatára szólitván a honfiakat urukért, Lajosnak meggyilkolt drága testvéréért. Itt van hát az alkalom, mellyel megvadíthatja rég kicsinált tervét. Az induló hadakkal elmehet a messze országba, liol ha urát nem találja is meg többé, de lealább megölelheti sírkeresztjét s elsírhatja utolsó búcsúját az elhunyt kedves elhagyott sirhalmáti. Es ettől fogva nincs nyugalom Botfyék ősi fészkében. Hadjáratra készül minden mozogni tudó kéz, hirt visz, hírt hoz a száguldó hírnökök sora, mintha csak a vár ura készülne háborúba. Hiába veti fel Loránd a távolságot, gyengeségét, a veszélyes utat, a hadfiak durvaságát, Botfyné akaratát nem tudja megingatni semmi sem. Kieszközli a királytól a hadakhoz való csatlakozás engedélyét s mihelyt megindul a sereg- Giléti nádor vezetése alatt, sietve megy a hadsereghez felgyűlt jobbágyaival, hogy láthassa legalább az utat, melyen örökre eltávozott az, kinek halálát nem meri gyászolni, mert remélő szive hiszi még, hogy megtalálja gyászbaborult lelke édes üdvösségét. Csendes este borult Bári virágzó kertjei fölé s a sápadt kópü holdvilág halavány fényt árasztott az enyhe szellő lengette mandulafenyők által beárnyékolt tájra. Mély csend ült a vidék fölött s még az örökösen morajló tenger is megszüntette örökös, harsogó zaját, mintha félne zavarni a mindenség áhítatának csendességót. Lassan-lassan megszűnt a fenyők és cyprusok lombjai között susogó szellő is és kisimult a tenger tükre, hogy a mosolygó égen tündöklő csillagok megláthassák csillogó képeiket. Sehol semmi hang. Mintha kihalt volna az egész vidék. Még csak egy párját hívó madár andalító hangja sem hallatszik. De íme, ott a Forli palotának jázmin árnyékolta erkélyén egyszerre halk susogás támad. Azután négy erős férfi egy hordozható ágyat hoz ki az épületből s óvatosan leteszi az erkélyre. Sápadt beteg ember halovány képére veti fényét a lombok közt besurranó holdvilág s föléje két alak hajlik, mintha még a lélekzetót is lesnó a betegnek. — Igy van jól — szólt most halkan az egyik alak felemelkedve. Az üde levegő most magához tóriti ájulásából s ha elég ereje lesz a lázt legyőzni, meg vau mentve. — S aztán hiszed atyám — szólt a másik alak, szemében felvillanó tűzzel — hogy betegem egészen felépül ? — Igen hiszem asszonyom — felel a másik — sőt tudom is. Csak azt nem értem, hogy miként nyerte meg tetszésedet ez az ellenség, mikor férjed halálát is ezek miatt kell siratnod. Forli asszonyának szemében két fónyes gyémánt jelenik meg e szavakra s csendesen szántja végig hófehér arcát két ragyogó könnycsepp.Azután felemeli ébenfekete fürtökkel koronázott szép fejét s alig hallhatóan megszólal : — Azzal ne törődj atyám. Nem ápolták-e hasonló szeretettel az én férjemet, mig a kegyetlen halál el nem ragadta tőlem ? S nem kedves-e valakinek ez a szegény idegen ? Nem sirhat-e utána egy árva nő épugy, mint é

u sirtam az én halottam után ? Mert nem ellenség többé a letaposott ellen, hanem szánandó ember, akin segíteni keresztény kötelességünk. És újra lehajolt a beteg fölé, mig a fehérszakállú ősz pap cseudesen eltávozott a többiek után az erkélyről. Sok ideig nem változott a beteg arca s a föléje hajló nő már-már szólítani akarta az eltávozott öreget, midőn újra meglebbent a jázmin levelei között a susogó szellő s enyhe lehelletóre halvány pir futotta el a