Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1907-04-07 / 14. szám
1907. ápilris 3. BALATONVTDÉK 3 Ismétlem, liogy a magyar társadalom nézőpontjából szólok. Az orvos, ügyvéd, kereskedő, vállalkozó, a mi hazáukbau — legalább 90%-ban — ebből a fajból való. Azért, mondom fajnak, mert sajátos szokásait fenntartotta. A többi, erősebb nemzeteknél ez nem sikerült neki. Meg aztán neui is akarta. Ez a nemalcarás lett az ő dicsőség oszlopa. Ez a nemakarás elősegítette az egybeolvadást. Ott van pld. Angolország. Nem mondja, nem is mondhatja senki, hogy nem ugyanaz az érzés heviti az átalakult angol keblét, mint a faj atigolét. Nálunk pedig nemcsak be nem olvad, hanem tüntet különleges fajával. Persze csak az, amelyik a világpolgárság íelé hajlik. Mert itt vau egy-két remek kivétel. Dicséret illesse őket magyarságukért. Az ellenkező példa azonban elrémítő. Ravasz számítással kezébe ragadta a sajtót. A sajtóban meghonosította a pornográfiát. Olyan olvasnivalót nyújt, amitől elpirulunk. Megfertőztette, korrumpálta a közeletet. A magyar ízlést, lerontotta. Nincs érzéke az eszményiség iránt. Hát hogyan volna akkor aesthetikai érzéke ! ? Ha a kereskedők kirakatát nézem : olyanra is találok, a melyben egy sárkefe, egy bugylibioska, két narancs és egy pár kiszolgált bakancs húzza meg magát. Ez is ízléses elrendezés, de valamelyest uiégis csak vaskos. A világpolgárság merésszé teszi. Germauizál lépten-nyomon. De pánszláv is, ha az érdeke ugy kívánja. Összezördül a fajmagyarral, ha az az elevenére tapint. Szakasztolt ugy tesz, mint a patkány. Aki a világosságra akarja hozni : annak vagy a lábszárát harapja meg, vagy az arcát torzítja el. Véguélküli szerencséje a magyarnak, hogy nem mindannyi ilyen. A széifrőcscsent. lávában tehát, van arauy i«. Azonban a gáz és hamu sokkal nagyobb mennyiségben jött. Ez aztán sokkal veszélyesebb mint a láva. Mert a láva szétterül a földón, de a gáz és hamu meg fertőzteti a levegőt. A rossz levegő megfojtja az embert. De ki tudja, vájjon a láva páncél alatt, nem marad-e élet ? IZ. E.) Lengyel Ferenc Krónika. Azt hirdetik a lapok haugzatos hasábjai évről-évre, hogy gyarapszik a magyar folytonosan számban és erőben, műveltségben és ismeretekben egyaránt, és a jámbor olvasó, ki nem tud magának meggyőződést szerezni máshonnan, mint ezekből, dagadó kebellel és vérmes reményekkel álmodik a harmincmillió magyar lakta nagy Magyarországról. De ha mi megtekintjük az idei sorozások mutatkozó eredményét, bizouy nem a legelragadóbb képét látjuk a haladásnak és fejlődésnek. Egy egész város 100—120 sor alá kerülő ifja közül alig válik 10 ember, ki katonának való és három faluból csak négy vitéz érdemes a császár mundérjára. Az is milyen ! Ha látja az ember azokat a vánnyadt alakokat, kik bortól, pálinkától gőzölgő fejjel, hangos ordítással kóborolják be az utcákat, lobogtatva fölpáutlikázott, kalapjaikat, bizouy nagyon elszorul az ember lnlke. Nem haladás ez bizon}', hanem víszszaesés s ha így tart, a dolog, nemsokára pályázatot kell hirdetni mindeuegyes bakára s tudja Isteu lesz-e eredménye ennek is. * * * Hangos bolondságaival s rendes szeles esőjével megtörtént ismét uáluuk egy országos vásár. Kora hajualban már döcögtek a kocsik, piros pozsgás képű falusi népekkel, kik a lefolyt sokadalomban akartak pénzzé tenni borját, üszőt, ökröt, csikót, hogy kőiül nézhessenek a sátorok között is. De nincs ára most a portékának s a visszaballagó jószág mán hasztalanul sóhajt a vevőt, hiába váró szegóuy mesterember. Suszter, szabó, varga, csizmadia, kalapos hasztalan pakol ki, csak a forgó zél hordja tele sárral, porral a kirakott holmit, vevőnek meg még a hírét se lehet látni. így aztán hiába görnyed a munkában a szegény iparos, csak az adója nő s kenyere lesz áros, de tisztességes gyarapodásról, megélhetésről szó sincs. Vájjon bec-ület.es szövetkezéssel nem volnáuak-e olyan intézmények létesíthetők, melyek a kisiparos munkájának értékesitémég a legismeretesebb dolog is izgatottá teheti az embert. — De mondja hát Ilonka, 'egalább nyujt-e reményt arra, hogy valamikor boldog lehetek ? — Ezt ón jelenleg nem tudom megmondani. Bocsásson meg, de nem tudom magamat ily hamar elhatározni. Tudja azt, hogy nagy rokonszenvvel vagyok maga iránt, de ez még nem elég, hogy egy egész életre lekössem magamat. — Mondja meg hát — szólt Derecsényi, miért félne rám bizni magát ? Legalább akkor nyugodt leszek, hogy nem vagyok méltó magához. — Ne lássa sötétebb színben a dolgot, mint az valóban milyen. Azzal, amit mondtam, még nem azt akartam kijelenteni, hogy a magáé nem lehetek. Sőt ellenkezőleg. De lássa épen hasonló szándékkal jön hozzánk ma Szigethy Dénes is és hogy két legjobb barátom közül egyiket se sértsem meg, nagyon meg kell gondolnom, hogy mit mondok. Annyit azonban Ígérjen meg, hogy akármint fordul is a dolog, nem fog rám megharagudni. — Ezt nem kell megígérnem, mert arra, kit igazán szeretünk, nem lehet haragudnunk még akkor sem, ha ellenségünkké lett. A maga képe pedig be van vésve a szivembe kitörölhetlenül. — Én pedig — szólt Ilonka, egy kinyílt nárciszt leszakítva — ezt adom emlékül magának, őrizze meg addig, mig kiválthatom, de, ha a sors másként határozna, gondoljon e virágról rám, ki magának mindig a legjobb barátja akarok maradni. S azzal megindultak a ház felé, hogy fogadják a négyes fogaton érkező Szigethy Dénest, ki még a busán távozó Derecsényi Andoiban is azt a nézetet keltette, hogy az ily rag3'Ogó szépségű daliás huszártisztet minden asszonynak szeretni, imádni kell. Őszre hajolt a forró nyár vége s az idegen fürdőkbe tódult nagy urak kezdenek megtérni nyári tanyáikról téli fészkeikre. Kerekesek is hazatértek a fürdőről, hová Szigethy Dénes is elkísérte őket és Derecsényi Andor épen hozzájuk készülődött, mikor egy kis levélkét adott neki a szolgája. Ismeri az irást. Annak minden vonása emlékébe van vésve és aki azt küldte, az lelkének egyetlen örökös gondolata, ábrándképe. De mégis, mintha valami kinos sejtelem gyötrő fájdalma látszanék az édes, gömbölyű betűkből, nem meri azt felbontani. Csak gondolja, csak sejti még a halálhírt, mely gyászt, pusztulást hoz az ő boldogságára. Előveszi azután a kedves emléket, a nárciszt, hogy annak szirmairól tudja meg, mi van irva abban a piciny levélben. De a hófehér szirmok megbarnultak már s amint a tárt ablakon besurran a lenge szellő, egyenként hullanak le a száradt kocsánról. Vége tehát ennek is. Sokáig jár fel alá szobájában s mindig jobban beborul homloka, mig végre csaknem erőtlenül roskad le egy székre. Amiut azonban pillanata újra a levélre esik, hirtelen összeszedi magát s vad elhatározással bontja tel a borítékot. Egy pergamen hullt ki először belőle. Nem is nézte azt meg; ugy is tudta, hogy arra az ő halálos Ítélete van irva. Csak azok a gömbölyű kis betűk égették lelkét, melyek a picinyke levélbe voltak irva : sével sok hiába elácsorgott naptól mentenék meg a vásárra járó iparüzőket, ? Nem alakulhatnának-e olyan szövetségek, melyek készpénzzel fizetvén a kisiparos jó munkáját, megakadályoznák a rossz külföldi gyártmányok terj*dését. és megmentenék a szegény iparost és családját a tönkremenéstől s a kétségbeejtő nélkülözésektől. Vagy nem vagyunk mi még arra megérve, hogy egyesült erővel s önző érdekeinkről való lemondással, a közös jóléten fáradoznánk s egy akarattal működnénk közre az á'datlau bérharook szertelen túlkapásainak megszüntetésén ? * # * A villanyosság korszakában élünk éa villámgyorsasággal keletkeznek eszmék, készülnek tervek, melyek a közjólét ós haladás szent oéljaít szolgálják valamennyien. De az a baj, hogy aztán az eszmék és tervek csak papiron maradnak s a megvalósulás előtt létesülésük legtöbbször a legnagyobb kicsinységeken akad meg. A kereskedelmi miniszter megengedte a már régSta pengetett hévizi villanyos közigazgatási bejárását, de vájjon nem az omnibuszok fogják-e lebonyoftani még ázsiai döcögéssel a forgalmat városunk és a szebb jövőre érdemes fürdő között ? Mert hát már nagyon sokat vajúdták a hegyek s nem tudható, milyen nevetséges valami lesz ennek a vége. Elektromos világifásunk is oly lassan készül, hogy bizony bátran megköthetik kereskedőink a második petróleum-kartellt, mert még sokáig pislognak füstös kanóoukkal dísztelen mécseseink a villauyos oszlopok mellett. Pedig már ugyancsak itt volna az ideje, hogy ne csak a telehold világítson nálunk, hanem holdfogytán is kátyú nélkül való uton világosság mellett lehetne utcáinkon jáini. Igaz ugyan, hogy minden dolog akkor jó ha — nonum prematur" in annum — szóval kilenc évig érik ; de a város csatorna-hálózatának tervét, mégis csak ki vehetné a tanács ezen szabály alól. Mert hát újra megjöhetnek a nagy esőzések és a Hajdu-utcát, meg a kántorlakást újra fölveszi a tespedő viz, meg a csak falábbal átgázolható sár. • Emlékezzék Ígéretére s ma este legyen tanuja az ón boldogságomnak. Ilonka.* Egy darabig némán, hidegen nézett a levélre, mintha a lelke megdermedett volna. Csak szemeiégtek kimondhatatlan,fájdalmas tűzben s csak a pilláin rezgő két könnycsepp mutatta, hogy él. De letörölte azt is. Mit lássák nyomát az emberek arcán a bánatnak. S mig fájó szive kínjában össze-összeszorul, keserű mosoly fut végig vérehagyott ajkán. Sietve készülődik aztán, hogy el ne késsék a kitűzött óráról. Amint belép, minden szem feléje fordul, minden tekintet az ő arcát vizsgálja, mintha keresnék, kutatnák az ő szive fájdalmát. De az ő arca néma és hideg. Mosolygó arcáról, vidám gondtalan beszédéről nem olvashatja le senki azt a gyötrő kint, mely az ő lelkét rágja. Csak Ilonka, a szép menyasszony nem meri szemeit az ő kedves barátja arcára emelni. Csak ő látja azt a pusztulást, mi Derecsényi márványhomlokáról látszik. Lesütött szemmel nyújtja feléje remegő kezét s a máskor oly szives hang elcsuklik ajakán, mintha félne azon fehér homlok márványának fagyasztó hidegétől Pedig Andor lelke most mogenyhült újra. Hisz előtte áll, kiért mindent feláldozna s az a kezében reszkető kis kéz bizonyítja, hogy ő iránta is érez még az az idegenbe készülő sziv valamit, ha mást nem, hát igaz barátságot. Hanem mikor a mátkapár kezét egymásba tették s látta a boldogság tüzét azok szemében felcsillanni, akkor olyas valamit érzett, mintha inogna lábai alatt a föld és futott, menekült, hogy ne lássa az örömet, mely az ő boldogságának gyilkolója lett. (Folytatjuk.)