Balatonvidék, 1907 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1907-04-07 / 14. szám

1907. ápilris 3. BALATONVTDÉK 3 Ismétlem, liogy a magyar társadalom nézőpontjából szólok. Az orvos, ügyvéd, kereskedő, vállal­kozó, a mi hazáukbau — legalább 90%-ban — ebből a fajból való. Azért, mondom faj­nak, mert sajátos szokásait fenntartotta. A többi, erősebb nemzeteknél ez nem sikerült neki. Meg aztán neui is akarta. Ez a nemalcarás lett az ő dicsőség oszlopa. Ez a nemakarás elősegítette az egybeolvadást. Ott van pld. Angolország. Nem mondja, nem is mondhatja senki, hogy nem ugyanaz az érzés heviti az átalakult angol keblét, mint a faj atigolét. Nálunk pedig nemcsak be nem olvad, hanem tüntet különleges fajával. Persze csak az, amelyik a világpolgárság íelé haj­lik. Mert itt vau egy-két remek kivétel. Dicséret illesse őket magyarságukért. Az ellenkező példa azonban elrémítő. Ravasz számítással kezébe ragadta a sajtót. A sajtóban meghonosította a pornográfiát. Olyan olvasnivalót nyújt, amitől elpirulunk. Megfertőztette, korrumpálta a közeletet. A magyar ízlést, lerontotta. Nincs érzéke az eszményiség iránt. Hát hogyan volna ak­kor aesthetikai érzéke ! ? Ha a kereskedők kirakatát nézem : olyanra is találok, a mely­ben egy sárkefe, egy bugylibioska, két na­rancs és egy pár kiszolgált bakancs húzza meg magát. Ez is ízléses elrendezés, de valamelyest uiégis csak vaskos. A világpolgárság merésszé teszi. Ger­mauizál lépten-nyomon. De pánszláv is, ha az érdeke ugy kívánja. Összezördül a faj­magyarral, ha az az elevenére tapint. Sza­kasztolt ugy tesz, mint a patkány. Aki a világosságra akarja hozni : annak vagy a lábszárát harapja meg, vagy az arcát tor­zítja el. Véguélküli szerencséje a magyarnak, hogy nem mindannyi ilyen. A széifrőcscsent. lávában tehát, van arauy i«. Azonban a gáz és hamu sokkal nagyobb mennyiségben jött. Ez aztán sok­kal veszélyesebb mint a láva. Mert a láva szétterül a földón, de a gáz és hamu meg fertőzteti a levegőt. A rossz levegő meg­fojtja az embert. De ki tudja, vájjon a láva páncél alatt, nem marad-e élet ? IZ. E.) Lengyel Ferenc Krónika. Azt hirdetik a lapok haugzatos ha­sábjai évről-évre, hogy gyarapszik a magyar folytonosan számban és erőben, műveltség­ben és ismeretekben egyaránt, és a jámbor olvasó, ki nem tud magának meggyőződést szerezni máshonnan, mint ezekből, dagadó kebellel és vérmes reményekkel álmodik a harmincmillió magyar lakta nagy Magyar­országról. De ha mi megtekintjük az idei soro­zások mutatkozó eredményét, bizouy nem a legelragadóbb képét látjuk a haladásnak és fejlődésnek. Egy egész város 100—120 sor alá kerülő ifja közül alig válik 10 em­ber, ki katonának való és három faluból csak négy vitéz érdemes a császár mun­dérjára. Az is milyen ! Ha látja az ember azokat a vánnyadt alakokat, kik bortól, pá­linkától gőzölgő fejjel, hangos ordítással kóborolják be az utcákat, lobogtatva föl­páutlikázott, kalapjaikat, bizouy nagyon el­szorul az ember lnlke. Nem haladás ez bizon}', hanem vísz­szaesés s ha így tart, a dolog, nemsokára pályázatot kell hirdetni mindeuegyes bakára s tudja Isteu lesz-e eredménye ennek is. * * * Hangos bolondságaival s rendes sze­les esőjével megtörtént ismét uáluuk egy országos vásár. Kora hajualban már döcög­tek a kocsik, piros pozsgás képű falusi né­pekkel, kik a lefolyt sokadalomban akar­tak pénzzé tenni borját, üszőt, ökröt, csi­kót, hogy kőiül nézhessenek a sátorok kö­zött is. De nincs ára most a portékának s a visszaballagó jószág mán hasztalanul sóhajt a vevőt, hiába váró szegóuy mesterember. Suszter, szabó, varga, csizmadia, ka­lapos hasztalan pakol ki, csak a forgó zél hordja tele sárral, porral a kirakott hol­mit, vevőnek meg még a hírét se lehet látni. így aztán hiába görnyed a munkában a szegény iparos, csak az adója nő s ke­nyere lesz áros, de tisztességes gyarapo­dásról, megélhetésről szó sincs. Vájjon bec-ület.es szövetkezéssel nem volnáuak-e olyan intézmények létesíthetők, melyek a kisiparos munkájának értékesité­még a legismeretesebb dolog is izgatottá teheti az embert. — De mondja hát Ilonka, 'egalább nyujt-e reményt arra, hogy valamikor bol­dog lehetek ? — Ezt ón jelenleg nem tudom meg­mondani. Bocsásson meg, de nem tudom magamat ily hamar elhatározni. Tudja azt, hogy nagy rokonszenvvel vagyok maga iránt, de ez még nem elég, hogy egy egész életre lekössem magamat. — Mondja meg hát — szólt Dere­csényi, miért félne rám bizni magát ? Le­galább akkor nyugodt leszek, hogy nem vagyok méltó magához. — Ne lássa sötétebb színben a dol­got, mint az valóban milyen. Azzal, amit mondtam, még nem azt akartam kijelen­teni, hogy a magáé nem lehetek. Sőt el­lenkezőleg. De lássa épen hasonló szán­dékkal jön hozzánk ma Szigethy Dénes is és hogy két legjobb barátom közül egyi­ket se sértsem meg, nagyon meg kell gon­dolnom, hogy mit mondok. Annyit azon­ban Ígérjen meg, hogy akármint fordul is a dolog, nem fog rám megharagudni. — Ezt nem kell megígérnem, mert arra, kit igazán szeretünk, nem lehet ha­ragudnunk még akkor sem, ha ellensé­günkké lett. A maga képe pedig be van vésve a szivembe kitörölhetlenül. — Én pedig — szólt Ilonka, egy ki­nyílt nárciszt leszakítva — ezt adom em­lékül magának, őrizze meg addig, mig ki­válthatom, de, ha a sors másként hatá­rozna, gondoljon e virágról rám, ki magá­nak mindig a legjobb barátja akarok ma­radni. S azzal megindultak a ház felé, hogy fogadják a négyes fogaton érkező Szigethy Dénest, ki még a busán távozó Derecsényi Andoiban is azt a nézetet keltette, hogy az ily rag3'Ogó szépségű daliás huszártisz­tet minden asszonynak szeretni, imádni kell. Őszre hajolt a forró nyár vége s az idegen fürdőkbe tódult nagy urak kezde­nek megtérni nyári tanyáikról téli fészke­ikre. Kerekesek is hazatértek a fürdőről, hová Szigethy Dénes is elkísérte őket és Derecsényi Andor épen hozzájuk készü­lődött, mikor egy kis levélkét adott neki a szolgája. Ismeri az irást. Annak minden vonása emlékébe van vésve és aki azt küldte, az lelkének egyetlen örökös gon­dolata, ábrándképe. De mégis, mintha va­lami kinos sejtelem gyötrő fájdalma lát­szanék az édes, gömbölyű betűkből, nem meri azt felbontani. Csak gondolja, csak sejti még a halálhírt, mely gyászt, pusz­tulást hoz az ő boldogságára. Előveszi azután a kedves emléket, a nárciszt, hogy annak szirmairól tudja meg, mi van irva abban a piciny levélben. De a hófehér szirmok megbarnultak már s amint a tárt ablakon besurran a lenge szellő, egyenként hullanak le a száradt ko­csánról. Vége tehát ennek is. Sokáig jár fel alá szobájában s mindig jobban bebo­rul homloka, mig végre csaknem erőtlenül roskad le egy székre. Amiut azonban pillanata újra a le­vélre esik, hirtelen összeszedi magát s vad elhatározással bontja tel a borítékot. Egy pergamen hullt ki először belőle. Nem is nézte azt meg; ugy is tudta, hogy arra az ő halálos Ítélete van irva. Csak azok a göm­bölyű kis betűk égették lelkét, melyek a picinyke levélbe voltak irva : sével sok hiába elácsorgott naptól mente­nék meg a vásárra járó iparüzőket, ? Nem alakulhatnának-e olyan szövetségek, me­lyek készpénzzel fizetvén a kisiparos jó munkáját, megakadályoznák a rossz kül­földi gyártmányok terj*dését. és megmen­tenék a szegény iparost és családját a tönkremenéstől s a kétségbeejtő nélkülö­zésektől. Vagy nem vagyunk mi még arra megérve, hogy egyesült erővel s önző ér­dekeinkről való lemondással, a közös jóléten fáradoznánk s egy akarattal működnénk közre az á'datlau bérharook szertelen túl­kapásainak megszüntetésén ? * # * A villanyosság korszakában élünk éa villámgyorsasággal keletkeznek eszmék, ké­szülnek tervek, melyek a közjólét ós ha­ladás szent oéljaít szolgálják valamennyien. De az a baj, hogy aztán az eszmék és ter­vek csak papiron maradnak s a megvaló­sulás előtt létesülésük legtöbbször a leg­nagyobb kicsinységeken akad meg. A kereskedelmi miniszter megengedte a már régSta pengetett hévizi villanyos közigazgatási bejárását, de vájjon nem az omnibuszok fogják-e lebonyoftani még ázsiai döcögéssel a forgalmat városunk és a szebb jövőre érdemes fürdő között ? Mert hát már nagyon sokat vajúdták a hegyek s nem tudható, milyen nevetséges valami lesz ennek a vége. Elektromos világifásunk is oly lassan készül, hogy bizony bátran megköthetik kereskedőink a második petróleum-kartellt, mert még sokáig pislognak füstös kanóouk­kal dísztelen mécseseink a villauyos oszlo­pok mellett. Pedig már ugyancsak itt volna az ideje, hogy ne csak a telehold világítson nálunk, hanem holdfogytán is kátyú nél­kül való uton világosság mellett lehetne utcáinkon jáini. Igaz ugyan, hogy minden dolog ak­kor jó ha — nonum prematur" in annum — szóval kilenc évig érik ; de a város csatorna-hálózatának tervét, mégis csak ki vehetné a tanács ezen szabály alól. Mert hát újra megjöhetnek a nagy esőzések és a Hajdu-utcát, meg a kántorlakást újra föl­veszi a tespedő viz, meg a csak falábbal átgázolható sár. • Emlékezzék Ígéretére s ma este le­gyen tanuja az ón boldogságomnak. Ilonka.* Egy darabig némán, hidegen nézett a levélre, mintha a lelke megdermedett volna. Csak szemeiégtek kimondhatatlan,fájdalmas tűzben s csak a pilláin rezgő két könnycsepp mutatta, hogy él. De letörölte azt is. Mit lássák nyomát az emberek arcán a bánatnak. S mig fájó szive kínjában össze-összeszo­rul, keserű mosoly fut végig vérehagyott ajkán. Sietve készülődik aztán, hogy el ne késsék a kitűzött óráról. Amint belép, minden szem feléje for­dul, minden tekintet az ő arcát vizsgálja, mintha keresnék, kutatnák az ő szive fáj­dalmát. De az ő arca néma és hideg. Mo­solygó arcáról, vidám gondtalan beszédé­ről nem olvashatja le senki azt a gyötrő kint, mely az ő lelkét rágja. Csak Ilonka, a szép menyasszony nem meri szemeit az ő kedves barátja arcára emelni. Csak ő látja azt a pusztulást, mi Derecsényi márványhomlokáról látszik. Lesütött szemmel nyújtja feléje remegő ke­zét s a máskor oly szives hang elcsuklik ajakán, mintha félne azon fehér homlok márványának fagyasztó hidegétől Pedig Andor lelke most mogeny­hült újra. Hisz előtte áll, kiért mindent feláldozna s az a kezében reszkető kis kéz bizonyítja, hogy ő iránta is érez még az az idegenbe készülő sziv valamit, ha mást nem, hát igaz barátságot. Hanem mikor a mátkapár kezét egy­másba tették s látta a boldogság tüzét azok szemében felcsillanni, akkor olyas valamit érzett, mintha inogna lábai alatt a föld és futott, menekült, hogy ne lássa az örömet, mely az ő boldogságának gyil­kolója lett. (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents