Balatonvidék, 1906 (10. évfolyam, 26-52. szám)

1906-11-18 / 46. szám

6. BALATON VIDÉK 1906. december 18 munka tarifát. Tessék azt ntégegyszer figyelemre méltatni. Ha munkásaink annak csak részleges megvalósításához is ragaszkodnak, akkor gazdáink becsukhatják a boltot. Szárán hagyhatják gabonatermésüket, munkál atlanul hevertethetik földjeiket, szélnek ereszthetik jószágaikat. Mert a magyar föld nem produkál akkora hozamot, hogy adó, gazdasági befektetés és ily horribilis munkadíjra jusson, nem is említve a gazda életszükségleteit ! Hozzá voltunk eddig szokva, hogy állami életünk 3 oszlopos osztálya : főrendeink, a középosztály és a nép külön a maga körében, de egyesülten a haza közös szeretetében munkáltak közre a társadalmi osztályok egyetemessége — a nemzet javára. Jön a negyedik rend. Mind a 3 másik osztálynak s ezek öszszeségéneka nemzetnek is hadat ízen. Rend helyett : zavar ; béke helyett: harc; gazdasági jólét helyett: nyomor kell. Ez a szociálista demagógia princípiuma és létfeltétele. Egy három ellen. A veszedelem itt nem is a számban, hanem a tömeghatásban rejlik. Százezreket zavar meg s mobilizál. Ma még csak ezreket. De holnap már százezreket. Az egész nemzeti őserőt. Ne kicsinyelje hát a történelmi 3 osztály a fel törtető egyet! Fogjon mind a három össze. Közös az érdek, közös az ellenség, közös, egyetértő szociális munkálkodásra, tömörülésre és ha kell, ellentállásra van szükség. A veszedelem közeledtének ez az általános érzete, mint egy, a megliáborgatott nemzet lelkiismeretének felkiáltásaként kell tekintenünk azt a sürgető óhajt, hogy törvényhozásunk a gyakorlati szociális tevékenység és alkotások terére lépve mielőbb megalkossa a sztrájktörvényt, mely ha végkép meg nem is szünteti a szociális bajt, legalább kellő korlátok közé szorítja a lelketlen izgatók munkáját. A bonyolult helyzetet csak komplikálja az uj rendellenségének mozgolódása. A kimull szabadéivüpárt haladóékkal fölhigitva semmikép sem akar fagyponton alul maradni. Csak kedvező derületre vár, hogy fölmelegedjék. Számit a nemzeti Ízlésre, mely a hetedszer fölmelegített káposztát tartja a leginyencebb falatnak. Hátha, talán mégis még egyszer megtetszik a fölmelegített álszabadelvüség. ^kkor sirja ám csak vissza Magyarország a régi régimét: Tisza Istvánnal, Hieronimivel s mindennémü tartozékaival együtt. Az ördög nem alszik. Segiti a fiát. Hátha az okvetetlenkedő nemzetiségiek s a rakoncátlan nemzetköziek fölsegítik még egyszer a szabadelvűeket az ugorkafára ! No, akkor lesz ám csak jó világ. Hanem, hogy ez be ne következzék, legyen ébren minden igaz magyar. Föl a közös ellenség elleni szolidáris munkára. Villamosvasúti ankét. Hova-fovább mindig valószínűbbé válili, bogy városunk fejlődéséről >zött gyönyörű álmaink megvalósulnak. Alighogy megkezdődött h villanyvilágítás vezetékének szerelése, máris ujnlib terv foglalkoztatja az agilis bizottságot. Villamosvasutat terveznek Hévízre. És hogy ennek megvalósulása mekkora lépést jelent a haladás terén, azt felesleges fejtegetni, tudja mindenki. Ahogy ismerjük a bizottságot nem fog megállni az első lépésnél, hanem ugy fogja a dolgot előkészíteni, hogy anuak megvalósítása elé aligha fog bárki is akadályt gördíteni. A múlt szombaton volt az első értekezés e tárgyban, melyen a bizottsági tagokon kívül megjelent Ripka Ferenc mérnök is, a Ganz-gyár részvénj'társaság tőtitkára, ki a villamosvasút tervét és a költségvetést a következőkben ismertette: A tervbe vett villamosvasút a balatoni nagy fasortól indulna s az állomás felvételi épületének érintésével a Kossuth Lajos-utca nyugot i oldalán haladna végig az Amazonig, hol a Georgicon-uteába térve a páhoki uton a Gáti dombig. Innét menedékesen az ukácás mellett, majd a vadaskeit aljában a Gyöngyös partján a hévízi gyalogjáró utig. mely mellett nyílegyenes pályán Hévízig, hol a végállomás a Lusztig-féle veudéglő mellett lenne. A két végállomáson kivül négy állomás vau tervbe véve, és pedig a vasútnál, a Jókaiutcánál, a Hungária szálló elölt és az Amazon előtt. A kocsik kitérője a villamostelep épülete előtt lenne. Az elő és utó-évadban reggel 8 órától félórui időközökben esti 8 óráig, a föévadban reggel 1/

26 tói este 9 óráig közlekeduék kéi-két, kocsi. A vonal teljes kiépítése 260000 koronába kerülne. Ezzel szemben a jövedelmezőségi számítás a mult évi adatok szerint a következő : A mult. évben Hévízre utaztak városunkból 30 000-en, a városba 4000-en, a Balatonra 15,000-eu, a vasútról a városba és onnan vissza 18,000-en. Ezt véve alapul, a villauiosvasnr. remélhető jövödelmezőségét. a következőkép lehet megközelítőleg megállapítani. Ha Hévizre és vissza a menetdíj 60 fillérben, a vasút és Balatonra 24 íiliérbeu. a városban 6 fillérben állapittatik meg, a. remélhető bevétel 30,240 koronát tesz. zásáí az égieknek, kilép a társadalom nyűgös kötelékeiből s ömnegadással, nyugodtan várja a »véget « A kinek azonban gondtalan nevelés, életviszonyok züllötté fejleszték erkölcsi erejét, az szembe áll az Alkotóval s eldobja magától az életet, melyhez csak az a joga van pedig, hogy neki e'őlegezve lett, szigorú kötelmek árán. Az életnek e gyáva harcosai, a saját lelkűknek eme erkölcsi anarchistái nem számítanak Olyanok ők, mint az a falevél, mely kifejletlenül egy darabig rezeg, himbál az ágakon s aztán idő előtt lehull, eltemeti a föveny, nyomtalanul válik részesévé az anyaföldnek, mig fennmaradt társai, a többi lomb, levél, idők viszontagságát, esőt, vihart túlélve, sárgultan, betegen is bevárja őszét s a rendelés folyamata szerint hu'l alá a dércsípte avarra s a ráomló hótakaró alatt jön rá a megsemmisülés, mely a földi dolgoknak elkerülhetlen közös sorsa. Várom őszömet; megadással várom. A társadalomból, mely önös célok részvénytársaságává idomult, lassan, észrevétlenül kiloptam magamat. S hogy ezt tehettem, ezernyi motívum férkőzött előbb lelkemhez, melyek azt lemondásra késztették. Csalódás az emberekben, a szeretetlenség elburjánzása s hasonló tapasztalatok rideggé, visszataszítóvá tették számomra azt a légkört, melyhez annyi bizalommal, ragaszkodással szerettem volna simulni, . . . hiszen ifjú valék, a ki előkészültséggel, jóratörési vággyal léptem a tettek mezejére. S letértem korán. A kiábrándulás szele utam kezdetén ért, megpróbáltam ellenállni, felvettem a léghajós küzdelmét, a ki láthatlan erők ellen harcol, hogy magát fenntarthassa; nem sikerült. Éreztem fogyó erőmet, -- — éreztem, hogy a kor tanát meg nem értem, — — láttam, hogy várakozásom lépten-nyomon hajótörést szenved s fáradtan dobtam ki kezemből a kormányrudat s kiugrottam az imbolygó kosárból a — földre. Arra a földre, a metyen nincsenek önző, hiu lelkek . . . nincs káprázatos fény, . . . hitetlen vílágmajmolás, . . . nincs kárörven'tés, . . ; nincsenek hamis csillagokkal tarkázott égboltozatok; de van csend, megnyugvás saját okult lelkem egyszerű világában s van — Isten ! * Senki sem tudja, hol vagyok, azok közöl, a kik megszokott dolgaik közé szál mitottak engem is. Száműztem magamat közölük s eljöttein bucsuzatlanul. Jobb is így, az elválás mindig fájó, ha szivünk eme rezzenését meg sem is érdemlik azok, a kiktől bucsut veszünk. Az a gondolat, hogy tán utoljára esik valakire tekintetünk, mindig fájó érzést szül, mert átmeuet van § szóból az elmúlásba, melynek túlsó felén bár ezer vigaszt tartogat is számunkra a Hit mégis csak megállásra bír bennünket s habozva nézünk a sírgödör fe'é.j Csoda ez ? Nem; hiszen oly gyarló, oly gyenge az ember, erőtlen s kicsinyes, hogy a mi nagy, kimagasló nyilvánul is meg benne, nem emberi már, de a szivébe lopódzkodott isteni erőnek sugárzása. Egy lelki szivárvány, mely a hogy az égen, a felhők su gártörésében jelentkező szivárvány is ritkán látható, szintúgy csak keveseknek adatott meg lelki kincsül, hogy látásuk, reménykedésük s igy hitük is tisztább intenzivebb legyen. Fájdalom nem tartozom ezek közé. Ember vagyok, törékeny, gyenge báb, a ki siratni tudom a mohos kődarabot, melyen emlékezésszerüleg boldogult szegény atyám valaha fáradtan üldögélt, . . . tudom siratni a sötét lomha fákat, elpusztult udvarunk kivénhedt akác és eperfáit; tudom siratni a sima pázsitot, a hol a gyermek-örömök ezern} i változatban kinálkoztak s ime mégis, a helyett, hogy a világtól menekülve azok ölére siettem volna, eljöttem ide, a hol senki sem ismer s én sem ismerek senkit. Ki is keresné szüntelen a koporsót, a hol szerettei vaunak lezárva? ... a feledés amúgy is nehéz, hátha örökké tükröt tartunk a megfagyott arcok elé, hogy nekünk vissza jelenjenek, ki tudná azt elviselni ? El — — el, messze; helytől, emberektől, messze idegenbe, a hol még a lég temperaturája is hozzá játszik a feledéshez, mert hideg, nem miként elvesztett otthonom langy déli klímája, mely langy, meleg volt, akár csak az ölelkező szeretet. Elfe edni ! . . . * Itt vagyok a Tatra mathuzálemkoru sziklái, bércei között. Szobám a sötét hátterii nyaralók egyikének emeletén van, elkülönített feljáróval, melyen nem fordul meg kívülem más, mint öreg takarítónőm, egy hajdan jobb napokat látott matróna, a ki szinte feledni jött ide, miként én és csodálatos itt maradt. O is feledett (így mondja legalább) s őt is itt feledték. "Elhozta magával összes kis pénzbeli vagyonkáját, az elfogyott s most szívja be az idegen szobák porát, hogy élhessen Takarit. Szegény !,. . . Életrendemet ugy osztottam be, hogy kivüle ne igen lássak senkit. Korán kelek, mikor a fenyvesmadarak első kerregését visszhangozza az erdő. Olyankor °még.