Balatonvidék, 1905 (9. évfolyam, 27-53. szám)

1905-08-13 / 33. szám

2. BALATONVIDÉK 1905. augusztus 18. munkáljanak közre a haza föl virág­zásán, a nemzet nagysága s legma­gasabb trón szilárdságán. Még egyszer mondjuk : ez le­gyen minden igaz magyar leghőbb imája öreg királyunk születésének hetvenötödik évfordulóján Iparostanulók munkakiállitása. — Válasz. — Aki a hírlapokban csak a cimeket ol­vassa, az bizonyára azt, gondolja, mily nagyszerű kiállítás lehet, Keszthelyen, hogy arról a »Balatonvidék« annyiszor cikkez. Nem egészen igy vau. Egy iparbarát pengette meg azokat a húrokat e lap hasábjain, amelyeknek váro­sunkban, különösen az iparosok körében, no meg az iparbarátok hazafias lelkületé­ben hamar megrezdülnek. Ha a magyar állam népeinek magya­rosításáról van szó, nagyon jól tudják az intézők, hogy a meglevő elemeknek bevo násával alapos munkát csakis alulról kezd­hetünk. Nem tévesztve egy percre sem szem elől a magasabb régiókban befolyá­sukat latba vetni. Ugy hulloitam, hogy csak egy intéz­mény létezik, melynél az alapozást felülről kezdték : ez az állami tisztviselőknek ideig­lenesen rendezett fizetése. A nagy kövek felül maradtak s már-niár agyonuyomják az alsóbb rétegeket. Nem lehet tartós, nem lehet állandóságra számítani egy műnél sem, ha a szilárdság, erős szerkezet nem a készítmény alapján nyer fő-kifejezést. Le­het, azouban a felső részt diszitő, uralkodó tagokat. A. magyarosítást is a kisdedóvókkal kezdjük s folytatjuk felsőbb iskoláinkban. Nem nyugszunk meg, mig a hármasbérc honában mindenfelől nem hangzik a ma gyar beszédnek nekünk oly édes dallama. Az iparoktatást, is az inasok képzésé­nél kezdjük. Később talán folytatjuk a se­gédek oktatásánál s végül ránk iparosokra is fér még valami. Mart ha inasaink kép­zését félvállról vesszük', nehéz lenne az első korban ki nem képzett, faragatlan alkalma­zottat később eredetijéből egészen kivet­kőztetni, más ismeretekkel, más tudással felékesíteni. A gazda, akinek inasra van szüksége, jól meggondolja, hogy az inasban egy se­gítő társat akar nevelni, később ineg ők fogják az önálló iparosokat szolgáltatni. Beszélik, hogy jó volna ittasnak olyan gyermekeket, befogadni, akik bizonyos is­kolai előképzettséggel bírnak. Ez által az iparra oktatást akarják elősegíteni s azt célozzák, hogy a jövö iparosság ne legyen semmi tekintetben hiányosabb képzettségű, mint az őt kioktató mai iparnemzedók. A mult számban ez eszmekörre vo­natkozó cikk irója nem tévedett, mikor a tanulók kiállításáról elmétkedve, egyet­má«t megpendített. Közleményének kibőví­téséül talán sikerülni fog nekem az ügy felkarolásához egy szemernyivel hozzája, rulnom. Keszthelyen az iparostanulók munka­kiállitása régibb keletű. Hamar felismerte annak fontosságát, horderejét a helyi ipar­társulat, és az örökébe lépett ipartestület,. A minisztérium még nem intézkedett az inasok munkáinak kiállítása ügyében, a mikor itt a közönség körében messze ter­jedő érdeklődés mellett a vén Amazon he­lyiségében a tanulók munkakiállitása hir­dette a tanitó-mestereknek igazi, jó hírne­vét, a kis-ipari munkásoknak páratlan szor­galmát. Néhány év multán a kiállítás rende­zését az ipartestület vette gondozása alá, bevonván az érdekkörbe az ipariskolának tanerőit, igazgatóját. S az iparbarát, cik­kében kifejezett megelégedés azt eugedi következtetni, hogy e téren ipartestületünk — mondhatnám — elóIjárL más hasonló testület cselekedeteinél A Zalamegye ci­mü újságban történt egyszer hivatkozás a keszthelyi viszonyokra és elismeréssel vol­tak az itteni kiállításokról. Ez csak buz­ditólag hatott azokra, akik már úgyis nagy buzgósággal egyengették az utat. Nem kell azt a fát rázni, amelynek gyümölcse magától potyog, tartja a köz mondás. Mégis szakíthatunk le ugyanarról a fárSI — oly ép, érett gyümölcsöt is, a mely a lepotyogott gyümölcsöknél szebb is, talán Ízletesebb is. Azért, mi keszthe­lyiek köszönettel fogadjuk minden iparba­rát közeledését, számbavehetö útmutatá­sait, ha azok a mi gondozott iparos ta­noncainknak előmenetelére jótékony hatást még valami érdemes patália sem lesz, mert az asztaltársam csak nyugodtan fogyasztja a vékony hosszú nyakú üvegből a bort s utóbb a pincért hívja ós tizet. Mikor azonban fölállt s a pincér ke­zébe adta a kardját, — a borzadály csön­det parancsolt, az egész ótkezőbeu . . . . Bevallpm, magam is ugy éreztem, hogy most mindért hang megakad a torkomon — a homlokomra a hideg verejték gyön­gyökben ül ki, s az agyamat valami szo­rongatja. . . M jg láttam, aminr, nagy fleg­mával cigarettára gyújtott, de már mikor ördögi mosolylyal felém közeledett, min­den elhomályosodott a szemeim előtt... és a következő percben elvesztettem az eszméletetemet. * * Borzasztóan sajnálom, hogy elkezd­tem ezt az elbeszélést, mert, most még a végét is el kell me-élnem. Pirulok sőt iz­zadok is a szégyentől oly annyira, hogy az angol tapasz is leolvad az aroomról. Odahaza Pesten nem ia mesélném ám el senkiuek, mert, ők még mindig hiszik, hogy az az angol tapasz valami rémséges pár­baj nyomait rejtegetik. Azután meg az ottaniak — akik a pincértől is hallották már, hogy micsoda elégtételt sze.rzett ma­gának a dragonyos kapitány egy bizonyos úriember sértéseivel szemben — bizonyJ­sau szívesen hallgatják, hogy az az úri­ember aztán életre-halálra megverekedett « katonával. Habár önöknek itt megsúgom, hogy ón őt, nem is kerestettem. Mert — kérem alássan — a dolgot nékem is a pin­cér volt, kénytelen közelebbről elmesélni, mert csupáu attól a gondolattól hagyott el az eszméletem, irogy >no most gulyás­hús vagyok«. * * * Nagy tapsra, kacagásra s gyöngéd simogatásra tértem csak magamhoz. Meg­tapogatom a csontjaimat; — azok épek, a vérnek semmi nyoma ós kötözve sem vagyok s a kapitányt sem látom sehol. Ez a kedelyes hangulat körülöttem meggyőzött afelől, hogy semmi komolyabb baj sem történt. Csak arra nézve kértem felvilágosítást, hogy a kapitányon-e vagy rajtam nevetnek. A pincér is csak borra­való ellenében volt hajlandó annyit mon­dani : »Sebaj nagyságos ur, sebaj, hiszen már kimostuk kefével a szájáU . . . Az ördögbe is csak nem adtak patkánymérget belém ? . . . S a pincér folytatja: >Tetszik tudni nagyságos ur, nem volt az patkány­méreg, dehát mégis kimostuk, mert tet­szik tudni, mikor nagyságos ur olyan fur­csán meresztette a szemét a kapitány úrra, akkor a kapitány ur finoman meg­fogta a nagyságos ur orrát és az állát . . . azután nagyra kinyitotta a száját .... azután meg egy nagyot, krákogott .... és azután meg ...... * * * A",óta megfogadtam, hogy bármeny nyíre jónevelósü gyerek vagyok, — nem kötök bele senkibe. gyakorolhatnak. Mi mesterek tudjuk leg­jobban, mit, és mennyit leltet tenni a ta­nonc-munkakiállitás érdekében. Tanoncainknak kitüntetése egyúttal a mi kitüntetésünk. Mégis lehetnek oly okok, oly felmerült viszonyok, amelyeknek kutatása, esatleg felhasználása, vagy mel­lőzése a nagy közönségnek, a nyilvános­ságnak kizárásával eszközölhető. Nem sorolhatom föl én sem a jó ügy­nek minden vonatkozású, szerintünk he­lyesnek tartott részleteit, de nem sorolha­tom fel a nehézségeket, sem, amelyek az ilyen kiállításoknál gyakorta előfordulnak. Az iparbarát, felszólalását, hírlapi köz­lését, amely a legjobb szándéktól vezérel­tetve Íratott, mi hálásan, rokonérzéssel fo­gadjuk. Bar többször és tö ben mutatnák ki érdeklődésüket. Mulasztásról, vagy ehez hasonlóról tehát szó sem lehet, Iparos ta­nonoaink nevelésében és oktatásában ugy mühelyíleg, valamint az iskolában minden lehetöt. elkövetünk, hogy belőlük majdun a kor követelte iparost, adjunk a társada­lomnak. S ha helyén és idején valónak látjuk, ismét megjelenünk a tanoucok mun­káinak közszemléiébe léteiével. Kendez­zünk kiállítást ! Én pedig, mindazoknak, akik városunk iparügye iránt rokonszenvet tanusitanak, ugyanezen a helyen, ahol az iparbarát cikke napvilágot látott, elisme­réssel adózom. Egy iparos. Elmefuttatás a várog ütcaöntözége és a balatoni park gondozásáról. Szánalommal nézem a naponkint, előt­tem többször elvonuló öntöző szekereket, — mikor az általuk elért, fárasztó munka csekély eredményére gondolok. Mennyi erő, idő, pénz fogy itt el, és megy csaknem egészen, vagy legnagyobb részt kárba, mert, az ilyen hordóból való öntözésnek mi az eredménye ? Mire az öntöző szekér a k intól meg­fordul egy kis szeles és meleg időben, ad­dig az amúgy is mindig gyér ós vékony öntözésnek már alig van valami látszata. Mennyi pénzbe kerül ez és az eredmény mégis milyen csekély. A város elöljáróinak és lakóinak min­dig az a törekvésük, hogy az idegenfor­galmat, de leginkább a fürdővendégek számát növeljék ; de hogyan lehet azt kívánni, hogy az a kényes, nagyvárosi kényelemhez szokott ember, aki vízveze­téki utcaöntőzóshez vau szokva, ilyen por­fészekbe kívánkozzék, ha látja, hogy ho­gyan sodorja és kavarja a szél az utcákon összegyűlt, mészport az emberek szemébe, szájába és tüdőjébe. Azért most már igen kívánatos volna, hogy szépen fejlődő vá­rosunk vízvezetékkel láttatnék el; de erre vonatkozólag azt hallom, nem akar az elöljáróság addig vízvezetéket csináltatni, amig jó, egészséges és olyan bőséges viz­forrásra nem talál, mely a város lakossá­gát elegendő ivó, mosó és öutözui való vízzel el tudja látni. Erre pedig kár vára­kozni, mert első sorban csak az utcák ön­tözéséről kellene gondoskodni, erre vonat­kozólag pedig elegendő volna egy víztartó építése valahol a Balaton partján, vagy a város valamely magasabban fekvő ré­szén, ahonnan azután szétágaznék a vízvezeték minden, vagy legalább is min­den nagyobb forgalommal biró utcába, az utcaöntözést pedig rá lehetne, vagy kellene bízni a tüzoltóki , akik azt hi­hetőleg csekély díjazás mellett, ellátnák. Jó ivóvízzel pedig mindenki úgyis könnyen elláthatja magát, — mert ameny­nyire tudom, több helyen van a városban * olyan kut, mely igen jó ivóvizet szolgál­- tat, ahonnan mindenki mindenkor annyit. I vihet, vagy vitethet amennyi neki tetszik; I — ha pedig a város nem sajnálja a költ­" séget. sajátítson ki néhány ilyen kutat éa I vezesse ezeknek vizét több közkulba, me­lye'. olyan utcák sarkain lennének, melyek­ben jó ivóviz nem kapható. Én azt, hí-

Next

/
Thumbnails
Contents