Balatonvidék, 1903 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1903-11-22 / 47. szám

2. BALATONVIDÍK 1903. novembtr 22. >Elkülönített számadások < címén 1855-ben csak 14.230 frt 26-5 krt tett ki a szt. Márton-templom alapítványi összege. Itt önkéntelenül is a következő kér­dések merülnek föl: 1) Hogyan lett az 50.671 írtból 1853-tól 1856-ig csak 14.230.267» kr? 2) Hogyan lehet az, hogy az 1886. III. 1-én kelt rovancsolási jkv. 19.510 frtot tüntet föl, más helyütt pedig az mondatik, hogy az alapítvány összege 1855 végén csak 14.230 frt, 267» kr ? 3. Hogyan lehet hát az, hogy ez az összeg 30 év alatt csak 5277 forinttal növekedett volna, holott tőkésítve egy­szerű kamatozással is 20.000 (azaz húsz­ezer) frttal kellett volna emelkednie!? Tőkésítés és rendes kamatoztatás mel­lett meg kellett volna ötszöröződnie s ma még igy is legalább 70.000 azaz hetvenezer forintnak kellene lennie szt. Márton templomalap cimén. Ugy mondják, hogy ez az összeg, t. i. a 19.510 frt 12 kr. 1885 óta 1894-ig mai 30.551Í frt 58 krajcárra szaporodott; ha ez áll. akkor ma a kamatok kamat­jaival együtt legalább majd 50.000 frtot kellene kitennie. Tegyük föl, hogy meg­van ez az összeg is, akkor is legalább 30.000 frt a hiány! Ha most már a plebánia-templom renoválására 8000 frt forditatott is, ak­kor is hol van az eredeti összeg ! De kutassunk tovább ! Szt. Márton-templomalap cimen a város majd 14.230 frt 2672 krt, majd 14.429 frt 47 krt, az 1885-ik év végén mint általános összeget 44.396 frt 24 krt mutat. Ebből az összegből az árva­és templomalapra esik összesen: 39.146 frt. 24 kr. A szt. Márton-templomai ap az 1894-ik év végén, tehát az 1885-iki fel­osztás után 9 évre már 30.553 frt 58 krban állapítja meg a szt. Márton templomalapot. Ennek az összegnek 1900-ig legalább is 40.003 frtra kellett volna emelkednie, miből levonva a templom helyreállítási költségeire folyósított 8000 forintot: 40.000—8000 = 32.000 frtnak kellett volna maradnia már akkor. Ma kezel a város, mint ez a leg­utóbbi számadásból kitűnik: templom­alap címen; 36.739 frt 47s krt, holott e cimen ötven évvel előbb 50.671 frt »vett kezelésébe!« Hová lett ötven év alatt ez a tőke, hová kamatai, hová a kama­tok kamatai?! Mivé kellett volna növekedni e tö­kének, még a Svarcer-féle visszafizetés mellett is! Ott van az árvaalap. 1849-ben 46-000 frt., ötven év után e cimen az igaz, hogy 47.239 frt 472 kr. szerepel a város számadásaiban ! Igen ám, csak­hogy ez — ugy látszik — nem tisz­tán Fehér-féle alap. Nem akarunk gyanúsítani senkit, legkevésbé akarjuk felelőssé tenni mindezekért a város ez időszerint való vezetőségét, vagy érdes kézzel végig szántani a régieken vagy az ujabb elődö­kön, csak azt az óriási zavart akartuk il­lusztrálni. melyet ezek az alapítványok létesítenek, ha azokat bizonyos beter­jesztett számadatok alapján közelebbről vizsgáljuk. Szerintünk itt csak egy, szaktérfiak­ból álló vegyes bizottság, vagy egy pártatlan miniszteri kiküldött gyújthatna világosságot és kelthetne megnyugvást mindenfelé azok között, akik ez alapít­ványok iránt érdeklődnek. Mert önkéntelenül is felmerül az, hogy : 1) Mennyi volt az árvák és mennyi a szt. Márton-templom alapitványainak eredeti összege ? 2) Mi kép kezeltettek az alapítvá­nyok ? 3) Ha az egyes alapítványokból el­veszett valami, mikor és miért veszett el? Vagy hol van az elveszett összegek kötvénj^e, vagy más igazoló okirata ? 4) Mekkora az alapítványok össze­gének mai állása ? 5) Hol és mikép kezeli azokat ma a város? 6) Mi jogon kezelte a város ezt a tisztán katholikus jellegű alapítványt együttesen más természetű és rendelte­tésű alapokkal ? A kezelő város érdeke és egyébb érdekek is sürgetően követelik, tehát, hogy végre valahára ez az ugylátszik zavaros multu és összekuszált alapít­ványi ügy mielőbb tisztázva legyen és nyíljék meg e tekintetben a nagyméltó­ságú vallás és közoktatási minisztérium mindeneket egyformán kielégítő vizsgá­lata és ítélete, annál is inkább, mert az ügy már jó ideje ott hever és késik. Addig is pedig, mig ez a vizsgálat és ítélet vissza nem érkezik, csak saj­nálni tudjuk azt, hogy egyes napilapok, nem várván be a mult heti cikkelyünk­ben igért folytatást, oly formán vették át cikkelyünket rövid kivonatban, mintha az alapítványi összeg megcsonkítása, el­veszése pusztán csak a »rendetlen ke­zelés« címére volna felírható, pedig megengedjük, hogy lehet más viszony is és éppen ennek a kétségbevonhatat­lan tisztázására kérjük a minisztérium intézkedéseit. Az ipari szakcsoportok. Egy tisztelt «Figyelői nr a niult szám­ban rámutatott arra, bogy iparosainknak nem kellenék megelégedni a hitelszövetkezettel ma­gával, hanem annak belsejében és segítsége mellett létesíteniük kellene termelő szakcsopor­tokat is, bogy igy ne caak megrendelésre dol­goznának, lianem raktárra is. Szóval: lenne szövetkezeti raktára például a bőriparosoknak, a szabóknak ós a többinek is. Annak, hogy kell bár önzetlen munkásság­nak a földön, de ennek jutalmát ritkán ve-zi valaki itt. íme, Erzsébet királyné, ez áldott emlékű asszony csak azért járt-kelt a földön, hogy jót tegyen. S a sorsa ? Fia, hőn szeretett fia halálakor kiapadtak bár könnyei s mint. egy álomjáró járt-kelt, a földön, mégis mindenütt könyeket törölt le, mert tudta, mert megérezte, hogy az ö fájdalmán ki­vül még más is van és tudta, hogy az a köny éget, az a köny fáj, mit a fájdalom fakaszt, az emberi sziv mélyéből. Sajátságos életpályája ösvényein nem a saját életének borúja, nem egyesek jajja és könyje, de egy szegény, egy porba tiprott nemzet vergődő kiuja ihlette elő­ször fogékonnyá lelkét a fájdalom iránt s taní­totta meg pártjára állani a gyöngébbnek. Azé a nemzeté, melynek bánatos költője oly fájda­lommal, oly igazán énekelte : J1 sebzett vad a rengetegben Kínjának hangot ad; J1 magát az eltiport magyarnak Kisírni sem szabad! A szegény, a magyar nemzeté ! idegen földön ringott bölcsője; idegen nép dalai voltak altató nótái ; idegen népé, mely nép azonban szabad volt ! E szabadság­ban felnőve, sorsa — — nem! a Gondviselés idehozta őt közénk, egy eltiport, szabadságát elvesztett, nép !<özó, melynek rabbilincs a ke­zén. Hozzánk, kiknek kimondották a. sorsát: hogy addig hordja a bilincset, mig H legutolsó gyermek is el nem feledi, mi is HZ H szabad­ság. mig csak utolsó csepp véréből is ki nem hal a szabadság öntudata ! Ez a nemzet sóhaj­tott, mert sírnia nem volt szabad. És ez a só­haj. egy egész nemzet szivéből fakadt sóhaj áthallatszott, át a vigalom zaján keresztül is, de nem volt, aki meghallgassa; nem volt csak egy sziv, csak egy asszonynak a szive. Sokat, mondjuk ki : sok rosszat hallott e népről, a magyar népről ; annyi rosszat, hogy okvetlenül felkelt benne a vágy, látni, hallani, megtudni, lehetséges-e ennyi rossz a világon ? És lejött közénk. De minek erről hosszasan szólni ? Lejött közénk és — — megszeretett min­ket. Megszerette ezt az édes, ezt a zengő nyel­vet, meg a páratlan, egyszerű, okos, lovagias népet, meg ennek nyílt, a ravaszságtól ment egyenes jellemét. Működése ez időtől fogva a történelemé, ez ad felvilágosítást róla ; e ; mondja meg, hogy egy Andrássynak, egy Deák Ferencnek, Appouyi György grófuak, Falk Miksának támasza, jobbkeze volt a kiegyezés munkájában, mely őnélküle talán nem ment volna oly simán. Pártjára állott a magyarnak akkor is, midőn mindenki elhagyta őket ; akkor is, midőn szenvedni kellett — — a szeretetért . . . S midőn az Eszme, melyért küzdött, mégis testet öltött: akkor láttátok volna, díszmagyar viseletben e nemes, e nagy nőt, mi boldog volt! Talán utoljára. Oh, ha most is élne, oh, ha most is védne minket . . . ! Munkája eredményét, méltatni, megbírálni — ismételjük — a történelem feladata. Mi visszatérünk oda, honnét, kiindultunk, a ke­gyeletes megemlékezés szülte azon eszméhez, hogy az önzetlen munka nem mindig hordja e földön jutalmát magával. Hiszen ha annak a soknak, a sok hü magyarnak áldása csak rész­ben is teljesedik rajta, mi boldog lett volna ő ! Pedig nem volt boldog. Mint álomjáró járt­kelt a földön s az a boldogság fakadt minde­nütt nyomában, melyet ő hiába keresett! Nem e földö n volt számára fenntartva a boldogság \ mert amennyi áldás rája szállt, itt e földön nem bírhatta volna el. Pedig megérdemelte mind! Halála erőszakos volt, mint azokké leg­többször, kik egy egész világot betöltő eszmé­kért küzdöttek: a hazáért, a hitért, az igaz­ságért. üiiőszakos, kíméletlen, gyászos volt ha­lála, mint Jeane d'Arc é, egy sz. Gellérté, egy Hunyadi Lászlóé. Ötödször világit be az emlékezés fáklyája a sirba, hol ő pihen. De emléke meg nem hal, emléke örök marad, mig egy magyar él, ki a szabadságot szereti! (pl-) £e g u j a b b, | £egszebb és \ Cegclipaíosabb l a szepesi lenvászon utánzatu j ~J nel p és szintben } $ & rendkívüli nagp választékban kapható $$ % % j wm~ shsónssk^ só^ssf könyv-, papir--, író- és rajzszerkereskedésében Keszthelyen

Next

/
Thumbnails
Contents