Balatonvidék, 1903 (7. évfolyam, 1-26. szám)

1903-06-28 / 26. szám

VII. évfolyam. Keszthely, 1903. junius 28. 26. szám. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL • volt gazd. tanintézet ópUletében. KéBÍmtokKt. a Bzerkesztöség cimére, Pénzesutalványokat. hirdetési roeebizAsokatés rt>klamáoiékat K kiadóliivatallio/. liéiltnk Kéziratokat nem adunk vIbbzb l.APYUI N T Z , A.IKONOS j 0 z s KICI.KI.ŐS S/.ICKKKSZ't'A NÉMETH JÁNOS. KIADÓ SUJÁNSZKY JÓZSEF. Előfizetési árak: Egész érre 70 kor. — fi,/ Fél érr

e 5 „ - „ Negyed évre 2 „ S0 „ Egyes szám ára 20 „ Nyílttér petitstra alku szerint. Társadalmi, szépirodalmi s közgazdasági hetilap. Megjelenik hetenkint egyszer i viiNnrini|>. Péter-Pálkor. Vig dal hangzik és mozgó gyermekseieg játszik. Kocsisorok viszik a népet életért; a szülőket életeikért. A nap melege, a kocsikon ülők vig danája, a gyermek sereg pajzán öröme, Péter-Pál napját hirdetik és emlékeztetnek az aratásra. Rengő kalásztól sárga a táj, az elvonuló gyermek seregtől élénk az utca. Erik mindenik. Péter-Pál ünnepe tehát az aratás kezdetét és végét is jelenti. Kezdetét ott, ahol verejtékkel müvelik az ősök földjét, ahol Istenbe vetett bizalommal hintették a magot és várják reményeik teljesültét ; a végét azoknál, akik szintén az Istenbe vetett bizalommal kezdték a tanulást: a jövendő Magyarország reményei, a kiket szeretettel kisérünk és gondoskodással övezünk bár, mégis aggódunk jövőjük fölött. A kaszát elővették azok, a bizonyítványt elteszik ezek. Azok azért, hogy munkájuk gyümölcsét betakaríthassák; ezek, hogy a jól teljesített munka tudatában igaz öröm részesei lehessenek a pihenésben. Nincs közöttünk egy is, mert nem is lehet, aki nem kívánná a bőséges áldást mind a kettőre: a magyar földművelőre és a gyermekekre egyaránt. Mégis ezúttal nem az aratók azok, akik figyelmünket lekötik. Nem is a boldog szülök igaz öröme, akik repeső szivvel viszik magzatjaikat pihenőre. Nem is az érdekel ezúttal, hogy vájjon az a magyar nép, mely vért és életet bőségesen áldozott, boldogulásának ! feltételeit megtalálja-e az ősi hantokon; | de az sem, hogy a mai iskola belső tar! talma biztositjae a jövendő generációknak azt az értelmi fejlődést, mely apái ! erkölcsi felfogásának megbecsülésében, | a faji tulajdonságok megőrzésében látja létének biztosítását. Ezek boncolgatása, mérlegelése és felettük az itélet megalkotása, a hideg észnek, az igazság ridegségének legyenek hagyva. Ma azonban, amikor egyformán látjuk az örömét a munkára sietők tömegeinek, éppen ugy a pihenésre vágyók csoportjainak : akkor ma, mi is ezekhez csatlakozunk, mert ezek még tudnak fonni a mező virágaiból pompás koszorút azok számára, akik valóban érdemesek arra. Tehát szivünkben a szeretet melegével, külsőnkben pedig a tisztelet pálmájával a gyermekekkel és a föld népével tartunk ma azért, mert ezúttal közöttünk is akadt, aki harminc esztendőn át becsületes törekvéssel és kitartással, önzetlen szivvel és meg nem csüggedő lélekkel szolgálta Istenét, hazáját, hazája kulturáját és a jövő reményét : az ifjúságot. Láttunk igazi nagy érdemeket befedni kis elismeréssel ; láttunk kisebb A BALATONVIDÉK TÁRCÁJA. Ananiás és Zafira. — Mondd meg tehát a legvégső árt, amit meződért kívánsz, Ananiás. — Fizetsz hetven dénárt, Sámuel, s tied a mező. — Hatvan dénárt adhatok, lelkemre moudom, egy réz as-om sincs több. — Hetven dénár a mező ára. Megmondtam. — Kő van a kebled! en szived helyén, Ananiás. De hát legyen. Im itt van a pénz ; ird meg a hyugtatványt. — Tudtam, hogy megadod a hetvenet, azért az írást, is már eleve elkészítettem. íme, tedd el. Ananiás ravasz mosolylyal vette elő a nyomtatványt a falba vájt szekrényből s átnyújtotta azt Sámuelnek, a ki morogva átolvasta azt s azután bő kőpenya alá dugta. — De szólj, Ananiás, boldogabb vagy-e te azzal a tíz dénárral, a melyen én ós családom tíz napig eléltünk volna? — Kérjek, jó Sámuel, ne legyen hamisság közöttünk. Én ismerlek téged, te ismersz engem. En tudom hogy te ezt a tiz dénárt épp oly könnyen fizeted ki, mint én egy réz ast. Te pedig tudod, hogy a pénz nem az enyém. Mi a javaink eladásából befolyó pénzeket a közös pénztárba adjuk s abból egyformán osztozunk. Midőn tehát a mondott ősszegből nem engedtem, láthatod, hogy a szegényekre gondoltam, a kik igy többet kaptak. — Vagy magadra, hehehe, hogy te is többet, kaphass. Ugy látszik, én jobban ismerlek téged, mint ta engem, ha te azt velem el akarod hitetni. Sőt, hogy teljes őszinteséggel beszéljek, azt sem hiszem, hogy te ezt a hetven dénárt mind a közös pénztárba add ! — De Sámuel, hogy mersz — — — No-no, csak csillapodjál, barátom Ananiás. Vájjon hát honnan vetted a pónat erre a művészi kandiláberre, a mely olt áll a sarokban ? —Kérlek azt örökségül kaptam . . , hebegett Ananiás. — Ugyan ? ! Az örökségeket ujabban a pun Bar-Scheotbnál lehet venni? Lásd, engem nem lehet megcsalni. Vénebb róka vagyok én mint te. De azért ne remegj, éu nem árullak j el «testvéreidnek>, a hogyan egymást, szólítjátok. Annyit azonban mondhatok, hogy kár volt neked közéjük lépni. Rossz voltál te szadduceusnak ; rossz vagy te jesszeusnak is, vagy a mint ujabban Antiochiában mondják : keresztény nel%! Tévedsz ebben az egyben, Sámuel. En jó jesszeus vagy keresztény vagyok. Igaz, rossz ember voltam; dra hiszen halottad már bizonynyal Lévinek, a vámosnak hírét : lám az még gonoszabb volt, s ma egyik oszlopa társaságunknak. És az a kandiláber sem hamis szerzamény. !<>az, nem örökség — azt csak meglepetésemben hebegtem De hiszen minket semminő törvény vagy adott szó nem kötelez srra. hogy pénzünket a közös pénztárba adjuk; a ki akarja megteszi. A legtöbben igy tesznek; ón még nem voltam olyan helyzetben, hogy valamit oda adhassak. De ezt a hetven dénárt, oda adom, a közös pénztárba. — Hát csak beszélj, beszélj. Elhiszem, ha látom. Azért mégis csak azt, mondom, hogy veled nem sokat nyert Simon halász társasága. Hehehe ! No, Béke véled ! — Az Ur békéje kisérje lépteidet, Sámuel. — Igaz, add át Zafira feleségednek a* öreg Sámuel üdvözletét. — Zafira hálás köszönettel fo^ja venni. A kapunál, a meddig Ananiás kikísért* vendégét, az öreg még egyszer szeme kőr-í nevetett Ananiásnak, a ki erre szerette volna a vén • sont torkára forrasztani a kacagást; de «»ak