Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1902-07-27 / 30. szám

VI. évfolyam. Keszthely, 1902. julius 27. 30. szára. A nász. Elől jött Veszprém püspöke: Hornig Károly báró, az Ur szolgája; utána Széchényi Béla koronaőr, násznagyi bottal-csokorral kezében. Jöttek még sokan: a méltóságok képviselői, a vagyon urai: az Esterházy, Fürstenberg, Hohenlohe, Festetics,Lichtenstein, Schönborn, Kinsky és Inkey családok tagjai és képviselői és elvonultak lestői ősi öltözeteikben. Elvonultak, de nem mint hajdan hadülte képpel az Ujlaky-ak és a Grarák, hanem békés szeretettel a szivben, örömmel és boldogsággal az arcokon. Azután jöttek még sokan pompás egyenruhákban daliás katonák;: iíjak, öregek egyaránt és körülvették diszét az ünnepnek: a vőlegényt, virágját: a menyasszonyt és övezték őket az örömszülékkel s mentek esküdni az oltár elé. Az ének megcsendült, áldásra emelkedett a püspök keze és elhangzott ajkukon: > Isten engem ugy segélj en«! A pompa méltó volt a vagyonhoz, a csillogás a méltósághoz, az öröm az ünnephez. Sokszor láttunk esküvőt, hallottunk sokszor fogadalmat és ez mégis megihletett! Pedig az oltár a régi volt; diszt váltott csak, övezte mirtus és narancsvirág ; gyertyái a régi sárga templomi fényt szórták, mint máskor annyiszor! A pompa, a fényes díszruhák, a suhogó selyem, a csillogó kövek, a ragyogó arany és régi íringiák hidegen liagytanak. A magj'ar főurak pompáját csudáltuk már annyiszor! A zászló-disz a házakon, az utcát, tért, templomot megtöltő ünnepi közönség szines tarkabarkasága gyönyörködtető. tisztelete, melylyel viseltetett, becsülésre • méltó: de az a jól eső meleg, mely terjengett és a melj' kiragadott az anyagi világból: az oltárról áradott: Az oltár áldása, — éreztük sokszor, — egyenlően ad enyhülést a szenvedőnek, békét a háborgónak, vigaszt a reménytelennek, nyugalmat az elfáradtnak; egyenlően ad hitet szegénynek és gazdagnak ; mindazoknak, kik igaz szivvel járulnak eléje. A boldogoknak feloldja a gyémántját és könyben, a boldogság könj'ében ragyogtatja, mint a hogyan történt az oltár előtt és kifejezést nyert azokban a* csókokban, a melyeket az ifjú pár az esküvő végén, az oltár előtt váltott szülőível. Ezek a gyémántok az igazi boldogság gyémántjai és ott teremnek, a hol a szeretetet az Isten oltárának áldása nemesiti. A részletes tudósítást következőkben adjuk : A város közöncége is osztozott a főúri család örömében és tiszteletének kifejezése jeléül már 22 én délben kitűzték a házakra a nemzeti lobogót. A Kossuth Lajos-utcának mind a két o dalán, a kastély főbejáratától a templomig, sodronyt húztak a fák ágai között és befonták cserfakoszoruval, hogy az ezen este megtartott lakodalmi ebéd idején kivilágítással is kifejezzék a város jótevője iránt érzett általános és mély tiszteletet. A BALATONVIDÉK TÁRCÁJA Dal a dalról. Azt hallottam régen, gyönyörű mesében, Hogy dalokba sirjam vesztett üdvösségem. Elapad a könnyem, szenvedésem enyhül, Mert a dal hatalma onnan jő a mennybüJ, Onnan jő a mennybül. Azt hallottam régen, gyönyörű mesében, Hogy lelkemet a dal meggyógyítja szépen, Hogy, ha ajkamat kerüli az átok, Annak, a ki bántott mindent megbocsátok, Mindent megbocsátok. Elment messze, messze. Megvetett, lenézett. Jaj de visszamaradt ám a szent ígéret: Itt szenvedek íme kínnal, könnyel telten, Es az édes daltól nem gyógyul a lelkem, JS

Tem gyógyul a lelkem . . . 'Berkovits Miklós. Balatoni turista forgalom. Irta: Birkás Géza «»r. Itt vannak a várva-várt nyári hónapok, melyek alatt a fővárosi ember megrendült idegzetét,, kimerült szervezetét ugy a hogy regenerálni reméli. Otthagyja kényelmes, barátságos otthonát, sőt a garcou-ember is bucsut mond az otthonos, megszokott vendéglői és kávéházi asztalnak, s jön a balatonmelléki lűrdőkbe, gyakran kényelmetlen, hiányos bútorzatú szobákba zsúfolva össae s fogyasztva' olyan vendéglői ételeket, mezeknek megemésztésére csakis elszánt, a Balaton hideg vizében edzett gyomrú nyaraló-vendégek vannak mindenütt, elég nagy számban, jut belőlük a legigénytelenebb balaton-menii falucskába is. Van azonban egy dolog, mely a magam forma sok helyen megf'or dult s még a szép Balaton-vidékkel szemben sem elfogult embourk tüstént szemébe ötlik: ez a baUtoni turista-forgalom majdnem teljes hiánya. Mi magyarok éppenséggel nem tartozunk a turista-nemzetek közé, nem vagyunk oly egyetemes érdeklődésűek, mint a németek s az angolok. Neu * pénzük hiányzik hozzá, hiszen manapság Európa minden műveltebb országában nagyon olcsón utazhatunk, hanem egyrészt pazarlók, másrészt mint afféle keleti indolens faj, közönyösek ós kényelmesek vagyunk; irtózunk megválni, bár rövid időre is, rokoni, családi vagy baráti körünkből s ezért a kártyajáték, az ivás s hasonló helyhez kötött szórakozások jobban vonzanak, mint a sokszor kényelmetlenséggel, fáradsággal, kimerüléssel járó utazás. Nálunk, az intelligens társadalmi középosztályban úgyszólván csak a tanárok számítanak turistaság szempontjából. Mikor a balatoni gőzhajókat látom érkezni, melyeken alig lézeng egy pár utas, az, ausztriai, felsőolaszországi, svájci tavak jutnak szembe. Hogy hemzseg azokon a jókedvű, vállalkozó hajlamú utas, tarka-ruhák s naperny ők változatos tömkelege gyönyörködteti rajtuk a szemet, csupa kéuyeluiesen öltözött, egészségtől s jókedvtől duzzadó utasok fecsegnek vagy énekelnek rajtuk, kiknek kisebb dolguk is nagyobb annál, hogy a barbár falusiakét öltözékeik pompájával vakítsák el, mint a mi fürdőző hölgyeink szokták tsnui. A mi gőzhajóinkon ugyancsak van hely. Nálunk egészen középkori állapotok vannak, melyeken pedig egy kis gyakorlati érzékkel s a közmondásos magyar indolenciának félretevésévei lehetne segíteni. Az állandó türdővendégeken kívül egyrészt érintkezést kellene teremteni az egyes balaton-menti fürdők közt, felkelteni a kiránduló-kedvet, másrészt az ország