Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1902-11-09 / 45. szám

BALATONVIDÉK 1902. november 9. Hanem azon, hogy a segélykérésben elakadt a kórház ügye. A kórház ügyében eddig tanúsított munkálkodás a dagály tetőpontjára hágott. Az ügy fordulóponthoz jutott. Mert ime hetek, hónapoknak féléveknek kellett letűnni az idők végtelen,tengerébe, mig végre a sokat hánytorgatott kórházügy az apály teljes mértékét elérte. Hová, merre sodorták a visszavonuló lelkesedés hullámai a kórházügyet és aktáit, ki tudná megmondani ? Az apály melyik sarkában húzódtak meg? A tevékenységi lázzal beállott a visszahatás — a levertség a tétlenség apathiája. A beteg kórházügy azóta teljes aléltságban pihen. Az akták az ide-oda, föl- és leutazgat ás fáradalmait pihenik. És az óta minden csöndes. Kórház is, város is. Egyik sem háborgatja a másikat. A szalmatüz ellobbant de a régi kórház képébén megmaradt a hamuja. Csak annyi bizonyos, hogy a kórház-ügy alaposan elakadt. De hol akadhattak meg aktái ? í"önt-e, lent-e, vagy hol ? Annyi már kiszivárgott a nagy nyilvánosságra, hogy — nincs elegendő pénz. Ez az ok azonban már a kezdet kezdetén is megvolt. Mert hiszen nálunk mindig ez volt a legkevesebb, főkép ha valamelyes egészségügyi kérdésről esett szó. Az igaz, hogy ez elég nagy baj. De még sem akkora, hogy a nagyközönség föl ne vethetné majd két évi pihenő után a kérdést: leí-z-e vagy mm lesz uj kórház ? Ha nem, miért nem lesz ? Minthogy a bizonytalanság homályában leledző akták is világosságra vágynak : ezannel pályázatot hirdetünk s közönségünk legmelegebb •lismerését és háláját tiizzük ki jutalmul annak, ki a megsüppedt kórházügy s aktáinak nyomára vezet bennünket. Valamint annak is, ki meg tudná mondani: mi az oka, hogy vármegye is, város is oly mélyen hallgatnak e kérdésről. Mert, ha két évvel ez előtt oly égetően sürgős volt az uj korház megépítése. hogy a vármegye a legradikálisabb kúrától — a. becsukatástól sem riadt volna vissza ; nem tudjuk fölfogni két év után mié

rt nem az! Hiszen a két év előtti okok és okozatok most is megvannak. Ma is ugyanaz az elaggott épület áll ott a város kellő közepén, a legnépesebb és legnagyobb forgalmú utcán mint akkor. Ma is ugyanazon szük, pincehelyiségekhez, börtönhöz hasonló, nedves, nyirkos, dohos cellák — a földbe mélyen beépítve — szolgálják a közegészség ügj'ét mint két évvel előbb. Még jó, hogy nem a piacon áll ez az épület, mert ki állana jót, hogy ugy Márton táján tömegesen siralomházba szánt ludak nem kandikálnának-e be a földdel majdnem viszszintesen fekvő ablakokon. Berendezése, felszerelése mily kiáltóan fogyatékos^ most is, akár csak két évvel előbb. Két-három beteg összezsúfolva egy szük dohos cellába, minő látvány ! Ki csudálkozik azután, ha az ablakokon át nem csak a jodoform, chlór, sth. fertőtlenítő szerek illata, de sokszor valóban alig tűrhető szag és illat árad ki az ott járó-kelő publikum orridegeinek izgatására. Nem egyszer kinos nyögés, fájdalmas kiálltás visszhangzik az ott járó kelők fülében. A fürdőközönség nagy kontingense ott jár le a Balatonra, Látja, tapasztalja azt a kiáltó ellentétett, mely városunk egyéb intézményei s a humanitás, az emberízeretet, a,z irgalom intézménye : a kórház közül kirí. Vannak palotaszámba menő fényes középületeink. Szegények istápolására ezernyi ezerrel biró alapítványok. Szegényeket segítő egyleteink, de a legszegényebbnek, a szenvedőnek: az irgalomnak kuszkóban kell szégyenkezve meghúzódnia. Erről nem agságoskodik senki. Szegény, elhagyott Hamupipőkeként: rongyokban félre vonulva pityereg. Mert hát a látszat, a külső fény, a csillogás az első. Hadd lássa a világ, hogy mindenünk van. A betegekkel ki törődik ? A ki beteg az fekügyék. Nem a betegeknek, de az egészségeseknek városa Keszthely. . . Komolyan tartunk attól, hogy majdan a villám káprázatos fénye mellett vendégeink egyszer nemcsak azt látják meg, amink van, de azt is: amink nincs. Ezért szex-etné tudni a nagy közönség mi van a kórház ügyével ? És ezért irjuk ki a pályázatot. Magyarország földmüvelésiigye. 1897-1902. Kiadta Darányi, a földművelés m. kir. minisztere. Az első pont arról számol be, hogy a mezőgazdasági termelés általános előmozdítására az volt a föt'jrekvés, bogy gazdaközönségünk, főleg a kisbirtokosok, a minőségi termelés előnyeiről meggyőződést szerezzenek, bogy jobb vetőmagot használjanak; a jő vödelmezölib kereskedelmi növényeket nagyobb mértékben termesszék és általában okszerűbben gazdálkodjanak. — E m-llett gondoskodott a kormány arról is, bogy nagyobb elemi csapások után a szegéuysorsu gazdák földje vetetlen ue maradjon és ezért kedvezményes áron, hitelben, vagy egyes esetekben ingyen is, vetőmagot osztott, ki az Ínséges vidékek gazdái között, 1900-ban 29916 korona 93 fillér áiban történt ily kiosztás. Figyelmet fordit a sörárpára, mely a kiviteli piacot meg ráztatják el a szemet, s a mint az erdő aljára esik tekintetünk, a közönségesnél sokkal na gyobb pártáju sötét nefelejtsek, legyezőként, imbolygó nagy páfrányok, fehér bóbitás selyem páriájgyapjas fűszálak szövődnek ott egybe virágos, puha szőnyeg részei gyauáut Jaj! de jó volna oda leheveredni . . . Elnézni az erdő viruló pompáját, hallgatni s magunkba szivniüditő lebolletét . . . De csak tovább, tovább. Föllebb, föllebb . . . Ott, más, ujabb világ tárul elénk ! . . . E közben kiér az ember az erdőből. A Salzberg tetején van másfél órai kemény hegymászás után : előtte csillognak egy bányászközség épületei, mely az uralkodó-család tulajdona. Jnneu már látja az ember a Plassenstein meredek, tar sziklafalát s az ormán levő katlanból kivillogó kis hómezőt. Éppen szembe jön velem egy hegymászóöltözetbe bujt, német ifjú ember. Kemény, vastag-izmu, gyors járású. Előtte fut a vezető c»ákánynyal, felső testére tekert meutő-kötéllel. Megszólítom óket, előbb illően köszöntve, bogy micsoda sziu jelzi a Plassenstein ormára vivő. hegyi ösvényt. Piros, vagy kék ? — Mert a hegymászó táblán kék szin volt a Plassenstein jele s én eddig hol kék, hol vörös szint láttam fölváltva ugyanazon az egy uton, fákon s köveken. — Kék, feleli az én németem, majd zavartan igazítja ki felele'ét, hogy a Plassensteint piros szín jelzi. Azzal futott vezetője uláu. Könnyű neked, te híres német hegymászó. Te csak futsz kalauzod után, anélkül, hogy azt is tudnád, micsoda ut'alan uiakon já'sz. Most is csak azért, futsz, mert le-nek kény telen vagy futni, de mennél csak fölfelé mint én, ebben a verejték facsaró hőségben, most — egy óra körül s kellene még ma vissza is jönnöd napvilágnál . . . Mindegy most már ! Csa* előre ! Hogy még jó uton vagyunk, az bizonyos. A mint a báuyász'>özség utolsó házához ér az ember, többfelé ágazik az ut. Itt először tévedtem el. De nem vesztettem többet ugy tíz percnél, ismét megtaláltam az utat. Egy negyedórái gyaloglás után az'áu teljesen megbizonyosodtam affelől, hogy a helyes uton megyek, de ott ismét többfelé vált az ut. Csak neki a tar begyoromnak, torony iránt ! S nem sokára az ut ismét két.felé vált, de ott, már két útmutató-tábla volt fölszegezve egy hatalmas feuyütörzs derekára ; s az egyik nyíl a piros szinnel jelölt utat mutatta a Schneidkogel felé, a másik nyil a Plassenstein kék színnel jelölt útjára igazított. Itt nagy öröm fogott el. Azt hittem, most már biztos az utam az oromig. Biztos a szinje', biztos az irány. Kuruc nótára gyújtva, mint a kilőtt nyil, ugy haladtam előre az erdőn keresztül, a melynek hatalmas koronájú fenyőfái eltakarták előlem a halstatti tó körül me redő, hócsikokkal és hókatlauokkal kérkedő napsugaras hegygerinceket, Az erdőben az ut mindig meredekebb lett s mindig süppedöbb. Végre is a puha süppedékes talajra dobált éles, formátlan sziklákon ugrálva lehetett csak előre jutnom. De végre egy tisztásra értem, a hol levágott, l'enyük sudár törz-iei heveitek a buja füvön. Megálltain s a mint körülnézek, egy óriás hó- ós jégmezőt, pillantottam meg a közelben : ez a 3000 méteres D*chst,einon elterülő CarlsEisfeld. Körülötte a Dachstein ormai. Az órára néztem. Két óra volt. Egy óra múlva okvetlen föl kell érnem a Plassenstein tetejére. S mivel itt csak egy ut. volt., a/Oii gyors ütemben haladtam tovább. Azonban csakhamar afjüódni kezdtem. A oo sziklákon s fákon hiába kerestem a .szinjelzést, s az ut nem bogy emelkedett v Ina, hauem, bár lassan, kezdett ereszkedni De megnyugodtam abban, hogy más ut nem volt az említett tisztásig s azon innen sem. Hatalmas sürü erdőbe értem, a melynek alján egy alacsonyabb tömött erdőt képeztek a páfrányok. Egy telién legelt bent az erdőben. Gondoltam, itt embernek is kell lennie. De hiába néztem körül. Nem volt. Az illatos, éles levegőjű, szinte hűvös, sürü fenyvesben izzadtan törtettem előre. Végre két faházat^pillautottam meg. Hangomat nekieresztve hatalmas jónapot kivántam bekiáltva az első faházba (természetesen németül.) A hátulsóból egy vén asszony, az elsőből egy csinos formás fehérarcú vászoncseléd jött ki, a ki nehezen érthető német dialectusban, de igen szives készségben adta tudtomra, hogy valószínűleg eltévesztettem az utat. A mint körülnéztem, magam is észrevettem azt, Ugyanis a Plassenstein mögé kerültem s előttem egy óriás medencealaku, gyönyörűeu viruló zöld völgy nyílt móLevélpapírok. 50 finom levélpapir, 50 boríték csinos dobozban 80 fillér. 50 finom csontlevélpapir, 50 boríték 1 kor. Kapható Sujánszky Józsefnél Keszthelyen.