Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1901-12-29 / 52. szám
« 2. BALATONVIDBK, 1901. november 24. felvetése és diadalra juttatása — sok nem szép törekvés elnyomása — ivott bizonyítékaink vannak rá' — épen lapunknak volt érdeme. S hogy a hirlapirás mikéntjére, a modorra is rátérjünk: fölemelt fővel elmondhatjuk, hogy tisztességtelen fegyverekkel sohasem küzdöttünk. Egyének és családok magánügyét sohasem hurcoltuk a botrány piacára, bár viszont a közérdek érdekében vivott harcainkban személyes tekintetek sem korlátoztak. S tettük mindezt függetlenül, minden anyagi érdektől mentesen. A szerény jövödelmet, mit becsületes törekvésünk és t. olvasóközönségünk határtalan szeretete osztályrészül juttatott ; munkatársaink díjazására, lapunk felvirágoztatására fordítottuk az utolsó fillérig, Talán innen magyarázható az a meleg s jóindulatu érdeklődés, melylyel lapunk a legfelsőbb köröktől le egészen az egyszerű polgárságig találkozik ; talán ez a rugója, hogy alig van megyénknek nevesebb írója, ki soraival szívesen ne keresné fel a Balatonvidéket. Ám hiányos volna e kis beszámoló, ha az említettek puszta felsorolásánál megállanánk. Nem ! Mi a hatodik évfolyam s egyúttal az újév küszöbén férfias hitvallást is óhajtunk tenni, hogy a jövőben is a jelzett irányban s a jelzett módon akarunk haladni. A mi lobogónkon a jövőben is a felekezeti tekinteteken felülálló vallásosság, az igaz és önzetlen hazafiság vezércsillaga fog ragyogni. Mi a jövőben is mindenkor tisztes szándékkal nyulunk a tollhoz s becsülettel tesszük le azt. A Balatonvidék a jövőben is komoly és tartalmas cikkekkel, irodalmi színvonalon álló szépirodalmi közleményekkel és — elvégre is hirlap lévén — pontos, gyors és igaz híradással óhajtja szolgálni azt a kiváló közönséget, mely rokonszenvével, szeretetével már régen megjutalmazta jövö munkásságunkat is. Beszámolónk végére értünk. Még csak egyet! Fogadják t. munkatársaink sok buzgó munkásságukért őszinte köszönetünket, szívből fakadó hálánkat s fogadják kedves olvasóink és jóbarátaink legszívesebb üdvözletünket ! Most pedig az ó-év alkonyán s az újnak hajnalán engedjék, hogy mindannyiuknak — a jó Isten kegyelméből — boldog és szerencsés újévet kívánjon a BAL A TON VIDÉK SZERKESZTŐSÉGE. A magyar nyelv és helyesírás manapság. „Szörnyű sor az nálunk, hogy nem tudunk magyarul és a init tudunk, azt vagy szégyeljük, vagy rosszul tudjuk." Igy kezdi siralmait" a Magyar Szemle egyik vezércikk-irója. Igaza van-e vagy nincs ? Tegyük a kezünket szivünkre és valljuk meg : én vétkem, én vétkem, bízón}" színigaz. Alig van árvább széles e hazában, mint nyelvűnk, melyben a nemzetnek élnie kellene. Kegyetlenül rossz mag3'arság, idegen nyelvek kultusza — divat-e vagy betegség ? Hát bizony egyszerűen mind a kettő ; mivelhogy a divat rendesen betegség is, a kor kórja. A kór bacillusát fölfedezték ugyan : gyávaságunk, könnyelműségünk az; de ki tudná föltalálni a szérumát? Ki tudna büszkeségre gyújtani egy nemzetet, büszkeségre és erőre, melytyel elfojthatná ezt a rut, pusztító bacillust? Egy ember kevés; sok ember — sok, mert a hány van, rendszerint semmiféle ezerjófüvet ajánl a sebre. De hát LÍUCS gyógyulás semmiképeu? Ah, volna; de ki hallgatná meg a jó tanácsot, mikor ennél még pusztitóbb betegségek ellen kell elsősorban küszköndnie a njagyaruak ? Sokszor föl-föl jajdul egy-egy szó ; ha jó hangosan kiált meghalljuk, aztán jajgatunk mindnyájan egy hétig ; akkor pedig szépen elhallgatunk és né züuk egymásra, oldalba bökjük szomszéduukat: no, segits te; nekem más sürgetős dolgom van I S igy megy ez folyton, időnkint felújulva. S azzal vége. En nem bánom, kiáltok egyet én is, mert fáj a seb. Ha meghallják, Istennek hála ; csak aztán legyen valami láttatja is. Persze hogyan merném remélni, hogy meghallja szómat az egész nemzet? De jól fog esni, ha néhányanis észreveszik, mit. akarok. Másutt aztán jajduljanak föl mások ; igy talán megyünk valamire. Nem teszek mást, mint megmutogatom a sebeket, s a hol tudok, mondok rá valami orvosságot. Bizony elmondogatták már sokan előttem, a mit most én ismételek ; az se baj ; legalább nem megy feledésbe. Hol kezdjem ? Mi fáj legjobban ? Én azt hiszem, hogy rossz a levegő ; ez árt leginkább. A huszadik század lehunytával nem hunyt le az idegen — majmolás divatja. Az uj század hajnalán is fojtogat az a rossz levegő. Nem vagyunk magyarok másban, miut a verekedésben. Ezzel pedig nem lehet kihajtani a rossz levegőt. Mikor valaki gyógyitószert ajánl, föltámad egyszerre a buzgóság a többiekben ; s mindenki fennen hirdeti : nem az lesz jó, hanem a mit én ajánlok. Ide hallgass, nemzet ! Míg a legszerényebb is azt kiabálja : az is jó lesz, do az én orvosságom még jobb lesz ! — Hát moct melyikre hallgass, nemzet ? Hej, de ki volna az a csodadoktor, a ki ezt a rossz levegőt. : a viszálykodást, ki tudná irtani a magyarból ? Azért hát csak maraduuk a régiben. Tanulunk nyakrafőre idegen nyelveket; aztán elfelejtjük a magunkét. Mert hát idegen nyelv nélkül nem lehet megélni ! Igen ám, ha nem merjük rászorítani a betelepülőket, hogy tanulják meg annak a földnek nyelvét, melyből élni akarnak. Fehér holló az olyan intézkedés, határozat vagy rendelet, mely azt parancsolná. Es igy maradunk meg s élősdiekül testünkön a Schladererek, Straszburgerek, Gross és Senftnerek. Nem tnnulnak meg magyarul, hát tanulj, magyar, németül. — Olyat meg ki látott volna, hagy valahol eltiltották volna a német cégtáblákat ? Meg hogy bojkottáltak volna németül levelező, német papirt, német cimzést használó céget ? Még csuda, hogy az ,,Ofen-Pest"-et kiirtottuk. Láttam egy magyarországi cég levelezőlapját: gyártatja a cég Bécsben, s ismét franciául nyomtatja rá. Akad az ilyenre hatósági rendelet ? Aztán baj van a szivben is: Budapest főés székvárosban. Régi nóta, hogy ott magyar szót szinte csak akkor hallhatunk, mikor szónokolnak, meg mikor vidékiek rándulnak föl oda ; azok pedig olyankor nem győzik eléggé szidni magukat, mórt nem tanulnak németül. Van-e ennek mása még országok fóvároO © sába ? Még örülj, magyar, ha egy-egy megvető igazságtalan s bármely szellemes eszmecsere tartalmatlan. Már pedig épen róluk szólva kell nagyon is körültekintőknek, óvatosaknak és méltányosaknak lennüuk, mert a társasélet egyik típusáról sincsen annyi ferde fogalmunk, olyan zavart összképünk, mint épen róluk. Lássuk csak ! Vénleány oknak mondja ez a mi szókimondó, sokszor a kíméletlenségig igazszavu magyar nyelvünk a lányok azon osztályát, kik a szokásos eljegyzési és férjhezineuési kort meghaladva, tovább is páratlanul ós pártában élik le életüket. Rendesen epés kedélyüeknek, fanyaroknak rajzolják őket, kik a szépség, kellem ós báj helyén ijesztöleg hordják magukon a reménytelenség, elkeseredés és szégyen Káin-bélyegéi. ; kenyerük a bánat, napi eledelük a megszólas és irigy ragalom. Tani.alusz-Kínjaikat nap-nap utáu sokszorozzu egy-egy felcsillámló uj remény, mely csakhamar egy uj kudarcnak ád helyer. Ki ne ismerné a világirodalomból egj-egy Dorottyának, Ludmilláuak torzított vonásait ? Pedig lássák, kérem, ni. t.. h. ós uraim, a dolog korántsem igy áll ! A lélekbúvárnak, a tárgyilagosan Ítélkezőnek kötelessége — ügyes búvárként — alámerülnie a nöi lélek rejtelmeibe s csak azután mondani tapintatos és móltányos ítéletet. Hiszen a legtöbb női kedély oly mély, oly érzelmes, oly változatos és különösen oly sajátos, hogy korántsem illő dolog egy két, felületes tekintet után bíráskodni valamennyiük felett. Mindenesetre az volna az első kérdés : hány éves korában lesz vénleány a lány*? Erre bizony lágyon bajos a felelet. Ismerhettünk, tudhatunk 18 ós 40 éves vénleányokról egyaránt ; rász, tervezet, kedélyállapot .'. . mind . . . mind sokban hozzájárul ahhoz, hogy mikor lesz azzá, Azután azt sem szabad hinnünk, hogy különbség nélkül minden pártában maradt leány egyúttal vénleány is. Korántsem ! A női lélek fiuonoabb árnyalatainak élesebb szemű figyelői ós ismerői sok lányban nem vónleányt, hanem özvegyet látnak, lelki özvegyet, ki nem férjért sir, hanem vőlegényt sirat. Ezek azok a mély érzésű, könnyen csalódó hölgyek, kiknek pártája tulajdonképen az első szerelem özvegyi fátyola ; kik nem a 30-ik óv, hanem az első csalódás utáu már örökre bezárták szivüket s elejétől végig hiven kitartanak elvük mellett : »Sohasem meg3'ek férjhez !« A rendes vónleáuysági kor a szervezet s a lányos szépség teljes érettségével veszi kezdetét. Kudélye még friss, eleven, mozdulatai bátrabbak, fellépése biztos ; ámde arca mintha kevósbbó volna himporos, a szeme mosolygós, egyszóval mintha oszlóban volna a varázs, mely öt még csak kevéssel előbb is olyan bájossá t.avé. Atu uz idö sietve tovaszáll. Nemsokára bizoioj'os fájó melankólia, egy hervatag vonás teszi lemoudóvá arckifejezését ; szemében ugyan még ki-kigyúl a remenység muló sugara, hanem a vőlegényjelölttel együtt meg újra kihamvad. Már nem az a kórdóa : szőke ? vagy barna ? Azs«m, hogy hány éves ? vagy mi az állása ? hanem hogy hol vau ? Egyre mélyebb a lemondás érzése, °Ey r e jobban elborul kedélye ; magára hagyják illúziói, ábrándjai s a lelkéu rágódó keserűség hervatag arcán egyre észrevehetőbb nyomokat, hágy. Végre már csak a tantok, mamák és nagymamák kávézsurjaira jár, haragszik- az egész világra, fök ep a vidám, fiatal és szerelmes emberekre. Ki nem elégített szivének teljes érzésével, összes szeretni,ével HZ állatvilág felé fordul s csak a jó Isten, meg az a sok keudermagos cirmos, fütty ös kanári, cukros mopszli a megmondhatója, meuuyi keserűséget takar el a szeretet, melylyel őket becézgeti. íme, m. t. h. ós uraim, ama lelki tünetekmelyeket, egy vénleány kedélye időről-időre mutat ! Igaztalanok volnánk azoubau és nagyon is szükkeblüek, ha viszont ki nem emelnők a vén, leányok egy egész osztályát, mely nemét meghaladó bátorsággal, erólylyel ós szívóssággal temeti el bánatát, cólhijjas életének összes keserűségét valamely nemes foglalkozásba, mint a tanítónők, betegápolók s még sokan. S valóban, elmondhatjuk, hogy bár női hivatásukat mindezzel korántsem töltik be, mégis világosan felismerhető a gondviselés bölcs munkája, melylyel őket itjy is haszuosakká teszi az emberiségre nézve. Épen ezért gondolom méltán) osuak, hogy sokkal hozzánk illőbb bead a jövőben, iia szeretettel és részvéttel, nem egy esetben hálával is gondolunk reájuk, mintsem kárörvendő, csúfolkodó szóval igyekezünk egyesek hibáiból, gyengéiből »z egész osztály ellen élces fegyvert kovácsolni. Csak egy esetben okadatolt e hivalkodás, t. i. a kacérak ellenóbeu, kik sziveket. tHposva jutottak a vénleányi címhez. Egyébként, jussoD eszünkke mindig, hogy a vénleány az Isten befejezetlen költeménye ; már pedig egy befejezetlen csonka műről ki merne hozni Ítéletet ? Egészen másképen vagyunk azonban m. t. h. és uraim, az özvegyekkel. Oh ! egószeu másképen Önkénytelenül is eszembe jut a magyar paraszt eszejárása, a ki szerint a lány csak lány. a legény csak legény-, hanem az özvegység . . . az már állapot. Állapot ; még pedig a régi jámbor ősök és Írások, nemkülönben ma is a nép szerint — szomorú, gyászos, keserves állapot, ámde a mi ultra-modern raf'fi.iált műveltségűnk
