Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1901-10-06 / 40. szám

V. évfif'vam. Keszthely, 1901. október 6. 40. szám. Társadalmi, szépirodalmi s közgazdasági hgtiiap. M«u|«lenik liuteiiUiiit eKynzBr: vii.sarnai>. 1F • ZTSSEC Imádkozzunk. A felkent hősök emlékét ünnepeljük. Elvonul előttünk a tizenhárom mártír daliás alakja és mintha a nemzet gyászát látnók az arcukon. Félszázad röpült el sirhantjuk fölött. De ha millió év röpül is majdan el fölötte, évről-évre zarándokol oda mégis a hazafiúi szeretet és könnyekkel áztatja a nagyemberek sírjait. Imádkozzunk. Ti, kik érettünk, a mi szabadságunkért ontottátok véreteket, áldoztátok fel nemes életeteket, hívjátok magatokhoz a nagy Széchenyi szellemét és mondjatok el mind a tizennégyen egy hálaimát az egek urának, mert haláltok felszabadította a népet. Mi is imádkozunk, könyörgünk, hogy hullassa áldását arra a népre az Isten, ki immár >megszenvedte a multat és Jövendőt.* Áldozunk az en lékezet szent oltárán, áldjuk a megdí< sőült hősök emlékét, igaz, fájó könnyeket hullatunk, melyekben egy nem- et, egy élő, hatalmas nemzet gyász sóhaja száll fel a magasba. Közétek gyül a magyarság lelke. Dicsőit, magasztal benneteket, bámulattal beszéli apa a fiának dicső tetteiteket, vértanuságtok történetét. A gyermek fogékony szive magába szívja a szót és keblében hordja az irántatok érzett hódolatát, mig azt gyümölcsözve nem olthatja egykor saját gyermekének szivébe. Imádkozzunk. Fent, a hol a magyarok hatalmas Istene trónol, a béke és szeretet angyalai egybegyűlve hallgatják megrázó, káprázatos tragédiátokat. Lenéznek a tiszta kék égből a napsugarakon virágözönt bocsátanak le sírjaitokra. Mi, itt a földön, a megrázó tragédia színhelyén, összegyűjtjük az ég virágait és könnyezve helyezzük egy áldott sírhalomra, hol a tizenhárom legdicsőbb magyar alussza örök dicsőséggel és szeretettel körülövezett álmát. Imádkozzunk. Ifjú véreimhez ! Ütött az óra, mely munkálkodásra szólít bennünket, véget ért vakációnk. Kipihenve egy év fáradalmait, bncsut vettünk a kedves szülői háztól s telve nemes elhatározással, reménynyel igazért, szépért és jóért hevülő kebellel, viszontlátjuk egymást Isten hozott mindnyájunkat e kedves városba, melyet jövő tanévünk örömei, küzdelmei még kedvesebbé, még drágábbá tesznek előttünk, A tanév felvonása előtt állunk, előttülik a küzdés. Az eredmény a messze jövő titka. Nem látjuk, mit mutat munkásságunk tükre, sötét fátyol borul reá. De a képet szépre, avagy rútra A BALATON VIDÉK TÁRCÁJA. Kócsagtollas kalapom.. Kócsagtollas Icalapom, A szememre rácsapom, S felétek Se' nézel;. Megcsaltál, de mit bánom ! Van még lány, Akárhány, Ezen a nagy világon ! Táncol lovam az utcán, Kifut nézni sok kis lám/ • Hám kacsint, Nevet mind. Találok én tenálad Szebbet is, Jobhat is, De nem lelek csalfábbat. S hu a leány mind csal la, S a leghűbb is megcsalna, S a bánat Rám támad : Mire való a csárda ? ! A magyar Meg nem hal, Nagyot mulat bújába ! Patyi István. Az erdőn. Még csend vau az egész faluban s ezt csak uéha-néha szakítja meg az éjjeli ©r elhaló kopogása, vagy a kutyák feleselő ugatása. A vadász szenvedély elvette tőlem a nyugalmat, melyet oly boldogan éreznek sokan a meleg párnák között.. Űz, hajt ki a szabadba, a nagy természetbe, a mely mysfikus csendjével megragadja lelkemet s viszi messze-messze egy ismeretlen világrészbe, a nagy Alkotó zsámolya elé, hogy elrebegje a kicsiny ember hódolatát a legfelségesebb iránt. Utam haimat.os réten visz keresztül, a melyet tiszta csermely öntöz susogó habjaival s nyárfák jelelik kigyózó pályáját. Távol magas dombok emelkednek s eltűnt körvonalaik miatt mint közelgő viharfelhők ejtik az ember szemeit csa/ódásba. Idább a rét közepén egy nagy tó terül el sűrű káka és nád szigetekkel, a honnan vadkacsák élénk sápogása s a megriadó lilék sivalkodása hallatszik. Megcsobban a viz tükre $ a folj'touos locsogás arra enged következtetni, hogy a szokottnál nagyobb volt a húzás. Szeretnék itt maradni s a nádas marasztaló iszapjában várni a vadász-szerencsét, de célom máshova késztet — el az erdő rengetegjébe, a hova jobban vágyik lelkem csend ós nyugalom után. A rögös ós süppedékes talajon való bizonytalan botorkálás után elérem az erdőt s egy kis keresés után a már előre megkészített, lesőhelyet, is megtalálom. Még mindig tart a setétség. Helyem elfoglalása után szabad tért engedek gondolataimnak, a melyek ide-oda csapongnak, mint a virágról-virágra szálló méh, kutatva a régi kedves emlékek között. Fejem felett a lomhán repülő gém kiabál bele rekedt hangon az éjszakába s minél távolabb ér, annál inkább érzem, hogy mint, élő lény egyedül vagyok . . . Meg-megzörreu mellettem a bokor s a hátam mögött — mintha szellemszárnyak érintkeznének