Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1901-03-31 / 13. szám

2. téke^/nelyen. Nem hisszük ezt, mert ez megtagadása lenne annak a programmnak, melyet 15 esztendő óta folyton vallott a hivatalos Magyarország. Inkább azt hisszük, hogy a közigazgatás egyszerűsítésével akarják megteremteni azt az alkalmas átmeneti állapotot, melyben sokkal kisebb rázkódtatással lehet, megteremteni az állami közigazgatást, mint a jelenlegi állapotban. Ez helyes. A talajt elö kell készíteni, ha uj gyümölcsöt akarunk benne érlelni. A vármegyéket bele kell nevelni az uj világnézetbe, a hivatásnak uj oldalról való felfogásába. Évszázados allapotok, szokások és törvények megváltoztatásáról van szó, egy csapásra ezeket megváltoztatni nem lehet, de nem is szabad. Egyszerűsítsük tehát a közigazgatást, azután államosítsuk ! Szép és nagy feladat ám az egyszerűsítés is, méltó arra, hogy minden közigazgatási ember, az Írnoktól az alispánig, behatóan és komoran foglalkozzék vele, mert az egyszerűsítés csakis ugy lesz helyes és alkalmas, ha a közigazgatás minden hivatalos fórumában a legmesszebbre menöleg érvényesül. A belügyminiszterhez beérkezett jelentésekben, melyek az egyes vármegyék egyszerűsítési javaslatait tartalmazzák, sok a kasznos és a célra vezető. Akik össee fogják állítani a közigazgatás uj rendjét, azoknak nagy segítségére lesznek a vármegyék tanácstermében kijegecesedett reformrészletek. Használjanak is fel közülök mentől többet, mert hisz elvégre a vármegyék tudják legjobban, hogy mi kell nekik. És arra vigyázzanak az uj rend megalkotói, hogy az ne járjon se költség, se személyszaporitással. Mert kissé humoros színben tüntetné lel a reformot, mely egyszerűsíteni akarván, több hivatalnokot foglalkoztat s szaporítja az aktakeresők számát. Nem kell több hivatalnok, mert elég is, sok is, ami eddig . van. Ami kell: az a közönséggel való gyors és közvetlen, lehetőleg szóbeli érintkezés, rövid záros határidőn belül való elintézés és hogy mindenkinek, aki a vármegyét szolgálja, megfelelő minőségű és mennyiségű munkája legyen. Ennek az elvnek kell érvényesülni a közigazgatást államosításában is. == Baromfitenyésztés. II. A baromfitenyésztés hazánkban a szegényebb sorsú néposztály megélhetésének egyik — nem megvetendő — tényezőjét képezi. A baromfiak nemcsak húsúkkal, tojásukkal és tollúkkal járulnak a háztartás szükségleteinek fedezéséhez, hanem piacra szállítva jelentékeny jövödelmet adnak. — Érdekes tudni, hogy Magyarországon, bár más országoknak e nembeli bevételével szemben a mienk elenyészően csekély, a legutóbbi évben körülbelül 20—25 millió forintra rúgott az a bevétel, a mi szárnyasaink termékelnek forgalmából befolyt. Csekélynek mondjuk e bevételt a külföldivel szemben, mert nálunk nagyon kevés azoknak a száma, a kik ez irányban valamit tettek. Pedig ugyancsak alkalmasak nálunk a viszonyok a baromfitenyésztésre. Nálunk vau bőven szabad tér, van kellő és egészséges rétség, vannak mezők, berkek, ligetek, tavak és vizek. — Vannak aratás után tarlók ; vannak szérűskertek szóval mindazon kellékeknek, mik a baromfitenyésztést előbbre viszik s fejlesztését megkönyitik, birtokában vagyunk. Szárnyasállataink termékeinek egj' része idehaza talál fogyasztást, de egy jó része Ausztria és a szomszéd államok piacára kerül. — Csak az a baj nálunk, hogy áruink még mindig silányak s a külföld áruival nem versenyezhetünk. Miért nincsenek még nálunk meghonosítva a nemesebb fajú, úgynevezett, ptcseuye szárnyasok, melyek bár tenyésztésük s feljavításuk alig igényel többet a mostani csenevészeknél, kétszeres árban kelnek el a piacon. Miért nincsen nálunk közhasználatban plimut és langszhán tyúk, bronz és francia pulyka; miért nem nevelnek nálunk általában pekingi kacsát, emdeni ludat? Hiszen ezeknek az értéke •— a magyarokéhoz hasonlítva — megkétszereződik' A tojás külső alakjára, színére nézve is elárulja, értékét. Minél nagyobb az és minél sárgább színű a héja, annál jobb a béltartalma, tehát értékesebb s igy drágábban kél el. Mint megelőző közleményünkben emiitettük, a kormány figyelmébe vette a baromfitenyésztést s apaállatok kiosztása által igyekszik hazánk baromfiállományát nemesíteni. A kormány Gödöllőn nagy baromfitenyésztő helyet létesített s innen osztja szét a nemesfaju s jóvérű apaállatokat az országban. De nemcsak apaállatok, hanem csiraképes tojások is kaphatók itt és pedig ugy egyesek, valamint községek részére. Az állami pepineriákból sikerülő fajtyukok és fajtojások utján remélhető, hogy uéháuy év inulva hazánk baromfi állománya kicserélődik ; a. mostani csenevész „kendermagos"', nemes fajú plimut jérce váltja föl, mely bár eltartása nem fog többet igényelni amannál, kétszer annyit és kétszer értékesebb tojást fog tojni, mi által kisgazdáink jövödelme ugyancsak szaporodik majd. A szárnyasok termékeinek értékesítése pedig annál könujebb, inert az élő állatot a háznál veszik meg az ugyuevezett „tytikászok" ; a tollat pedig minden kereskedő szivesen váltja be. Csak a kezdet nehéz. De próbálják meg gazdáink a faj baromfitenyésztést, meg fogják látni, hogy milyen áldásthozó ez. Hiszen eddig erre a termelési ágra senki sem gondolt, világos bizonyítéka az, hogy ha csak Franciaországé baromfiállományával hasoulitjuk össze a mienket, minő nagy külömbség mutatkozik. Tudvalévő dolog, hogy 1895. évben volt nálunk a gazdasági népszámlálás; ekkor ugyanis összeírták a baromfiakat is. Ezen összeirás szerint, akkor Magyarországon nem egészen 29 és félmillió darab baromfit találtak ; ugyanakkor Franciaországban a 67 milliót közelítette meg a szárnyasok száma. Minden ujitás nehézséggel jár. A föld népe konzervatív természeténél fogva nehezen birható arra, hogy meglévő állapotán változtasson ; azért a fölvilágosodottabb elméknek kell az. ügyet kezükbe venni és jó példával elöljárni. Itt megemlítjük tapasztalt gazdáknak azon tanácsát, mely szerint az, ki fajbaromfi tenyésztését kezdi, csak egyféle fajtyukot, vagy fajludat tenyésszen és ne többet. Azután nem célszerű fajtojásokat postán, vagy vasúton szállítani; mert a tojás széke, bár mily ügyesen csohogy majd az oklevéllel kezében, jön érte ismét. . . . S fölkerült ide, ebbe a nagy, forgatagos fővárosbaj Sokáig irogatott hűségesen Anuuskájának. Akkor egyszerre fordult egyet a világ. Sekö Károly megismerkedett Milikével s Milike, de kivált a Milike hatalmas hozománya lassankint kiszorította Annus képét Károly szivéből. S Károly annyira rabja lett Milikének és hozományának, hogy elkövette azt, ami egy életet szokott tönkretenni : visszaküldte Annusbának a gyűrűt rövid hideg levél kíséretében. S azóta hallgat Annuska : nem látta a megvetett leányt, mert nem is mert visszamenni abba a kis városba. Néha-néha összeszorult a szive, mikor óriási tehetségével rövid idö alaít a törvényszéki bíróságig emelkedve, fényes pályájának dicsősége közepette Annuska jutott eszébe. De hamar végét vetette az érzelgésnek azzal, hogy hiszen igy oselekszik helyesen. Nem szereti Annuskát, hát nem veheti el. — Csak Milike cselekvése volt némikép föltűnő, hogy t. i. oly soká halasztotta az eljegyzést s az eljegyzés után az esküvöt. Azt nem mondta meg Károlynak, máért. Azért t. i., mert Milike látta a jegygyűrűt egyszer (az ismerkedéskor) Károly ujján s látta, hogy többé nem volt rajta. Azért, igen okosan, várt, halasztott, próbára akarván tenni az ifjút, vájjon állhatatos-e és vájjon az, a kié a jegygyűrű volt, nem áll-e utjukba. Nem állt. S megtörtént az eljegyzés. S egy hét múlva meg fog történni az esküvő. Hát ez idáig, mind igen közönséges és gyakori história. Hanem aztán különös dolgok történtek. Ott hagytuk Sekő Károlyt, hogy az Annuskáról maradt emlékeket szedte elö. Olyan arccal nézte azokat, mint a kinek valami kellemetlen adósság jut eszébe, de amely adósság bizonyos kedves dolog miatt történt. Károlynak kellemetlen volt a szakítás emléke s ezért komorult el arca. De a mint arra az ártatlan, kedves leányra gondolt s azokra az édes percekre, valami édes bu fogta el szivét s ez aztán valami enyhe vonást csempészett a ború ráncai közé. Hamarosan összeszedte magát. Ezeket az apróságokat meg kell semmisíteni. Oda ült a kályha elé ; kinyitotta annak ajtaját. Elővette a csomagocskát s az emlékeket egyenkint, beledobta a láugok közé. Egy-egy kő esett le szivéről ; a ború egyegy ránca tűnt el arcáról. A lángok igen jó vigasztalók a hűtlen jegyesek aggodalmaira. Még csak az arckép volt hátra. Meg nem állhatta, hogy sokáig meg ne nézze. S --- óh te gyönge sziv ! — egy könnycseppel adózott a szegény Annuska szomorú emlékének. S még többet is megtett. ' Ajkaihoz emelte az aroképet s akkor aztán belehajtotta a lángok közé. Különös. Az a sok, szivéről leesett kő egyszerre ismét ránehezedett a szivére. — Gyilkos ! gyilkos I pattogták rá a lángok, hosszú piros nyelvüket nyújtogatva rája sárga arcukból. Károly ijedten és mérgesen csapta rájuk az ajtót. Kelletlenül felelt a felhangzó kopogtatásra. A belépő alak egy halvány, remegő férfit látott, maga előtt, a ki az ő láttára kezeibe rejti arcát, mintha nem akarná vagy nem bírná nézni a lassan feléje lépdelő alakot. Az az alak pedig Annuska volt. A közbecsülésnek örvendő, tekintélyes, büszke ur oly száualmas alak lett. . . . Pedig ugyan mi félelmes lehet egy szomorú arcú leány alakján ? . . . Annuska pedig odalép a megrettent férfi elé, elővesz egy gyűrűt és egy leve'et. — Te irtad ezt a levelet, Károly ? A férfiban föléled az önérzet, eszébe jut, hogy nem hamisságból küldte vissza a gyűrűt, hanem megfontolva a változott viszonyokat. S némileg határozottan felelt : — Éu irtain. Akkor a leány odalépett a kályhához s beledobta a levelet a lángok közé. Jó helyre ! Oda, a hová az imént az 6 levelei kerültek. — Te küldted vissza ezt a gyürüt, Károly ? — Én. Annuska kinyitotta az ablakot. Alant az utcán egy szekér haladt megrakva bútorokkal. Behajította a gyürüt a bútorok közé. Károly megkönnyebbedve nézte mindezeket. — Tehát nem szeretsz, Károly ? — Már nem. — És ily nyugodtan mered ezt mondani ? — Meggondoltam jól. — És megházasodol f — Meg. — Hova tetted aroképcmet, leveleimet, emlékeimet. — Oda, a hová te a levelemet.